Kisalföld logö

2017. 04. 25. kedd - Márk 10°C | 21°C Még több cikk.

50 éve jött az ár

A szigetközi emberek élték meg a legnagyobb pusztítást az 1954-es dunai árhullám levonulásakor. A kisbodaki, ásványrárói és dunakiliti gátszakadások után a lakóházak többsége térdre rogyott a víz szorításában.
Szigetköznek több mint fele, 35 ezer hold „elúszott", s csak egy hónap múltán kezdhették meg a helyreállítást. Ehhez még az Egyesült Államokból is érkezett segítség. Az oldalakat összeállította: Sudár Ágnes, Ferenczi József, Tóth Gyula és Cséfalvay Attila.

1954-ben későn kezdődött az Alpok magasabb csúcsain a hóolvadás. Ehhez aztán bőséges nyári csapadék is járult július elején. A mediterrán ciklon hatására két hullámban példátlanul heves ár vonult le a Duna szigetközi szakaszán. A települések árvízvédelmi töltései 1892 és 1896 között épültek, s közel fél évszázadon keresztül nem erősítették azokat. Ötven éve, 1954 júliusában szinte emberfeletti módon védekeztek a Duna mentén: a szivárgók és a megcsúszó töltések erősítésével próbálkoztak.

A töltések magasításában, erősítésében versenyt futottak a vízszint emelkedésével. Július 15-én, mikor már úgy tűnt, hogy a védelmi szervezet mégis úrrá lesz a helyzeten, dél körül Ásványrárónál elszakadt az árvízvédelmi töltés. Két óra múlva Kisbodaknál, majd másnap hajnalban Dunakilitinél is megadta magát a védvonal.

Puha volt a töltés,  mint a gumi

A hetvenegy éves kisbodaki Pintér Ferenc – aki a gáttól száz méterre, az egykori szülői házukban él – tanúja volt annak a pillanatnak, amikor átszakadt a töltés, s kártyavárként omlott össze a családi házuk. Mint mondja: ez máig torokszorító érzés számára.

– A gát a mostaninál két méterrel alacsonyabb volt akkoriban. Huszonegy éves voltam, éppen sorkatonai szolgálatomat töltöttem Várpalotán. A rádióból és az újságokból értesültem az otthoni hírekről, valamint a szüleim leveleiből tudtam: egyre nagyobb a baj. 1954 júliusában sorra küldték haza a szigetközi katonákat. Mire hazaértem, már olyan magas volt az ár, hogy mindenki összepakolt Kisbodakon: ruhaneműt, élelmet, gabonafélét. Az unokabátyámék Máriakálnokon laktak, s eljöttek lovas kocsival: ők segítettek elhurcolkodni.

Rengeteg „lapátos" ember volt itt az ország minden részéből. Építették és erősítették a nyúlgátakat. Ennek ellenére átázott a töltés, olyan puha volt, mint a gumi. Már az árvizet megelőző tél is csapadékos volt, ráadásul kora tavasszal is sok eső esett. Ezután megjött a márciusi köd: a szigetközi ember ebből mindig tudta: száz napjára nagy víz lesz. Ez a tapasztalat mindig be is igazolódott, amíg nem terelték el a Dunát. Folyamatosan áradt azon a nyáron a folyó, aztán „zúgva, bőgve törte át a gátat".

Láttam a gátszakadást

– Július 15-én dél körül aztán nem bírta tovább a töltés, s átszakadt az iszonyú nyomás alatt. Apám szülei már felrakodtak a kocsira, én pedig kémleltem a vizet: a szakítás pillanatát is láttam. A faluban félreverték a harangot. A töltés alsó része teljesen átázott, az ürgelyukak is megteltek: megkereste a Duna az útját. A szlovák töltéstől idáig 3–4 kilométer szélesen mindenhol víz volt: óriási nyomást kellett addig is tartania a gátnak. Amikor menekültünk ki Kisbodakról, visszanéztem a házunkra: úgy rogyott össze, mint egy kártyavár. A nagykapu teteje felett folyt át a víz: ment Dunaremete és Darnózseli felé. Odaveszett a konyha- és szobabútorunk. Szó szerint a sarkunkban volt az ár, úgy siettünk Püski felé, mint akit kergetnek. Dunaremeténél 622 centiméterrel tetőzött a folyó. A teheneket utána kötöttük a lovas kocsinak, a disznókat autóval elvitték a katonák: ezeket úgy kellett megkeresni, én például Újrónafőnél találtam meg enyéimet.

Kálnokig ment utánuk a Duna

– Az egész falut ki kellett telepíteni: mi Máriakálnokra kerültünk. Csakhogy éjfélkor ott is verték az ablakot, hogy meneküljünk, mert „itt a Duna". Így aztán Mosonmagyaróvárra mentünk, Szalay Zoltánék fogadtak be bennünket. Azonban ott is mindig gátat kellett építeni, mert Feketeerdő, Dunakiliti felől jött a folyó, kereste a laposokat. Kisbodakról a gátőrnek is menekülnie kellett.

Édesapja itt maradt: az egyik szivattyútelepnél már tüzesek voltak a motorok, azokat irányította. Az épület egyik felét ki kellett bontani, akkora volt benn a hőség. Addig jártak a gépek, amíg Lajos bácsit is majdnem elvitte a víz. Ekkor állították meg a szivattyúkat, melyeket az árvíz után el kellett vinni „rosszvasba". Néhány őr maradt csak a faluban: ők csónakkal járták a házakat, s a trágyadombon rekedt tyúkokat etették, s összeszedték a tojásokat.

Kisbodakon 15–20 épület maradt ép

– Én is visszajöttem hamarosan: Püskin elkötöttem egy csónakot, s hazalapátoltam.

Nem féltem akkor sem, most hetvenegy éves vagyok, s még „meg tudom evezni a vizet". Körülbelül egy hónapig voltunk távol, iszonyú büdösre értünk haza, fertőtleníteni kellett, hatalmas volt ugyanis a járványveszély. Eltakarítottuk a romokat: az egész falu összefogott. Állami segítséget is kaptunk, vonaton jött a cserép és az építőanyag. Amerikából kukorica, olaj, búza és takarók érkeztek. A bútorokat jutányos áron kaptuk meg. Több száz önkéntes kőműves dolgozott a faluban. Nyár végére már lakható lett a házunk, még a villanyt is bekötötték. Hamarosan a töltés magasságán is emeltek. Szerencsére emberi életben nem esett kár az árvíz idején. Talán 15–20 épület maradt épségben Kisbodakon.

Buzgárok a gabonatáblában

A nyolcvanegy esztendős ásványrárói Vadász Ernő már az ötven évvel ezelőtti árvíz idején is a vízügynél dolgozott, később harminc évig gátőrként tevékenykedett.

– Abban az évben egész tavasszal „nagy víz" volt, másfél hónapig volt árvízkészültség, s egyre súlyosabb lett a helyzet. Az egész ásványrárói töltésszakaszt másfél méter magas nyúlgát tartotta. Nehéz volt a dolgunk, mert a töltés innenső oldala szántó volt, így a buzgárt sem nagyon lehetett megtalálni a gabonától. Az árhullám elől mindenkit ki kellett telepíteni a faluban. A fiatalokat és a gyerekes anyákat már a gátszakadás előtti nap elvitték: az én családom – feleségem és az akkor egyéves kisfiam – Pannonhalmára került. Én itt maradtam, a házunkat nem vitte el a víz, csak az udvarig jött be. Ásványrárón maradni csak saját felelősségünkre lehetett.

Az akkori töltés ahhoz a vízhozamhoz gyenge volt, érthető, hogy nem bírta a nagy nyomást. Július 15-én háromnegyed tizenegykor adta meg magát. Én mindennap a töltésnél dolgoztam, folyamatosan töltöttük a homokzsákokat, hullámverés ellen védekeztünk, erősítettük a nyúlgátakat. A gátszakadás után uszályok hozták be a falu szélére a köveket, azokat pakoltuk. Kétszáznyolcvan házat öntött el a folyó, s 2400 embert kellett kitelepíteni. Miután lement a víz augusztus derekán, kijött egy bizottság, s felmérte a károkat.

Megérkeztek a „közerők" – katonák, tűzoltók, gyári munkások – s megkezdődött az újjépítés. A község hálája jeléül az egyik utcát például Szerszámgépgyár utcának nevezte el, a segédkezet nyújtó gyári munkások miatt. A mi házunkat is elbontották – mert az alapot alámosta a folyó –, majd újjáépítettük. A vályogházak persze egytől egyig összecsuklottak. Pszre nagyjából helyreállt a rend a faluban. Az árvíz után egy évvel gátőr lettem, s harminc évig töltöttem be ezt a tisztséget. 

 Mindent elvitt az ár

A hetvenhét éves doborgazszigeti Haselberger Lajosné szerint bár időben fel tudtak készülni a gátszakadásra Kilitinél, mégis bútoraik és a házuk is odaveszett.

– Az állatokat a lovas kocsihoz kötöttük, a ruhákat felpakoltuk, s indulnunk kellett egy mosonmagyaróvári iskolába. Érkezett ugyanis a hír, hogy Dunakilitinél hajnalban átszakadt a töltés, s néhány órán belül már ott is volt a házunknál. Az épület összerogyott, a berendezések összetörtek, mindent elvitt az ár. Az ablakunk magasságáig volt a folyó szintje. Állami segítséggel aztán egy hónap elteltével kezdhettük el az újjáépítést. Ugyanarra az alapra építkeztünk, az ország minden részéről érkezett segítség a faluba.

A folyó hatalmas pusztítást végzett: 29 település szenvedett árvízkárt. Ez mai áron mintegy 60–80 milliárd forintot tett ki, ami kiegészült 20–30 milliárdos védekezési költséggel. Romba dőlt 1394, megrongálódott 2165 ház. A mentett oldalra kiömlő víz mennyisége 464 millió köbméter, az elárasztott terület 3,55 millió hektár volt.

A Szigetköz 65 ezer kataszteri hold szántóterületéből 35 ezer került víz alá. Az ötven évvel ezelőtti szigetközi árvíz Nagybajcsnál 784 centiméteren tetőzött.

Az árvíz az okozott katasztrófa mellett tanulságokkal is szolgált. Beigazolódott, hogy a töltések kiépítettsége és a rendszeres karbantartása fontos feladat. Fejlesztések kezdődtek a térségben, melynek eredményeképp sikerült kivédeni az 1965-ös, az 1991-es és a 2002-es árvizet is.

„Mégis... tudja, mennyire hiányzik nekem az a Duna, mely rengeteg katasztrófát okozott abban az időben? Hiányzik az, amikor az őszi ködök idején dudálnak a hajók: itt volt ugyanis a horgonyzóhely. Zörögtek a vasmacskák, román hajók érkeztek. Meg is maradt az a szólás a faluban, hogy »olyan kiabálással vagy, mint a román hajósok«. Hiányzik a folyó, pedig mennyi borsot tört az orrunk alá!"

Kapcsolódó cikkek  >>

Cukroszsákok a töltéseken (2004-07-14) >>
Az árvíz emlékét egy kisfiú születése őrzi (2004-07-13) >>
Ma mit védenének elsősorban? (2004-07-13) >>
A mentés az ár után is folytatódott (2004-07-13) >>
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Az új parkolási engedély az EU-ban is érvényes

Újfajta parkolási igazolványokat vezettek be a fogyatékossággal élőknek júliustól. A régi… Tovább olvasom