Eltűnt villanyszerelők - ˝Zoli nem szövetkezett a maffiával˝ - interjú Mácsik Zoltán családjával

A mosonmagyaróvári villanyszerelő felesége és lánya a logika mentén kéri számon a mondatokat, amelyeket gyilkossággal gyanúsított győri építési vállalkozó, É. Imre mondott.

Sudár Ágnes

Előzmények:

A teljes interjú a gyilkossággal gyanúsított É. Imrével, 1. rész 


A teljes interjú a gyilkossággal gyanúsított É. Imrével, 2. rész

 

Még nem ismerte a teljes verziót, csak a lényegét, hogy Mácsik Zoltán is ugyanazzal az ukrán maffiakörrel szűrte össze a levet, mint Orlik Vilmos, amikor a mosonmagyaróvári villanyszerelő lánya (Mácsik Adrienn) kijelentette: É. Imre nyilatkozata után az utolsó reménysugár is elveszett, hogy az édesapja él. Mácsik Zoltán családjával – feleségével és lányával – azt követően beszélgetek, hogy É. Imre teljes verzióját megismerték. Nem lehet érzelemmentes az interjú, ez természetes ebben a helyzetben; a két nő mégis a logika mentén kéri számon a mondatokat, amelyeket a villanyszerelők meggyilkolásával gyanúsított győri építési vállalkozó mondott. (3., befejező rész.) 

Kép a múltból. Mácsik Zoltán és felesége.

Kép a múltból. Mácsik Zoltán és felesége.

– Mi volt az első érzésük, amikor elolvasták É. Imre nyilatkozatát?

– Logikát nélkülöző láncolatra felépített teória. Ez.

– Mert hol dől meg a teória?

– Mindjárt a legelején: ha Zoli valóban ugyanúgy, nyom nélkül és titokban akart volna eltűnni, mint Orlik Vilmos – s úgy, hogy arról mi se tudjunk –, akkor miért mondta el nekünk, illetve még egy kollégájának is, hogy találkozni fog É. Imrével…? Számunkra nem volt egy pillanatig sem titok a találkozó ténye.

– Számomra alapvető kérdés, hogy Mácsik Zoltán dolgozott-e Szlovákiában. Mert É. Imre azt állítja, hogy az ukrán maffiának ott szerelt áramot marihuánatermesztéshez.

– Nem. Soha.

– Ez biztos? Hol dolgozott?

– Ausztriában. S azért tudjuk ezt ennyire biztosan mondani, mert mi mindennap beszéltünk vele, pontosan tudtuk egymásról, hogy ki hol van. De ezt a munkatársai is alá tudják támasztani, akikkel együtt dolgozott.

– Ukránokról tett bármilyen megjegyzést, valami olyat, hogy most ukrán megrendelőnek dolgozik?

– Soha.

 

Beszéli az ukránok nyelvét? 


– Tud ő ukránul beszélni?

– Dehogy tud.

– Orlik Vilmossal legalább ismerték egymást?

– Mindössze egy közös munkájuk volt, az is épp a Vili eltűnése előtt, így talán ha egyszer beszéltek telefonon. Jó eséllyel nem is találkoztak személyesen.

– É. Imre azt állítja, hogy Mácsik Zoltán vette át Orlik Vilmos ukrán–szlovák munkáit.

– Hát ha nem ismerte személyesen, hogy vette volna át…?

– É. Imrével valóban olyan baráti kapcsolatban volt az ön férje/édesapja, hogy egy ilyen bizalmas segítséget kért volna tőle?

– Nézze, munkakapcsolatnál több semmiképp sem volt köztük. Zoli együtt dolgozott Imrével, de túlzottan jó véleménnyel nem volt róla, s barátjának sem nevezte soha.

– Az utolsó napról, illetve arról a találkozóról önök mit tudtak? Miért éppen az abdai kútnál találkoztak?

– Ez is érdekes, mert É. Imre nem oda szervezte volna a találkozót, hanem a volt repülőhöz, ahol egyébként semmilyen kamera nem rögzítette volna őket. Apa végül a kútnál állt meg, azért van legalább egy felvétel róluk.

– Az ikrényi kertről önök, illetve Zoltán mit tudott?

– Ő is, mi is annyit tudtunk, hogy egy „építési telekre" mennek, ott adja át a pénzt É. Imre. Eredetileg pénteken találkoztak volna, s apa mondta, hogy fáradt, nincs most sem kedve, sem ereje találkozni vele. Mondtam neki, hogy „hagyjad, apa, majd elmegyek én". De ez azért nem történhetett meg, mert valóban felkérte egy villanyszerelési munkára, egy villanymotor-bekötésre, amit ott kellett megcsinálnia.

– Egyikükben sem volt rossz érzés, hogy miért épp ott akarja a pénzt átadni?

– Azokban a napokban minden összesűrűsödött. A kutyánk nagyon beteg lett, élet-halál között volt, s a megmentése volt az elsődleges, lekötötte minden gondolatunkat. Bécsbe vittük ki a kutyát, hazafelé mesélte Zoli, hogy megy az Imréhez, de nem is a pénz átvétele miatt, mert azzal kapcsolatban már korábban megmondta, hogy nem ő fut a pénze után, ha megvan, tessék kihozni nekünk, Mosonmagyaróvár útba esik É. Imre napi ingázásai közben. Ez is egyébként sántít, hogy a pénzt ugyan miért Ikrényben kellett átadni. A villanyszerelési munka – ismerve Zolit, aki mindig mindenkinek segített – szerintünk a csali volt. Az Adriennben (a lányában – a szerk.) mindenesetre valami mégiscsak megfordult. Ott a kocsiban, Zoli eltűnése előtt elmondta az édesapjának, mennyire szereti és büszke rá…

– Mi van akkor, ha Zoli tényleg bajba került, s két rossz megoldás közül inkább azt választotta, hogy nyilvánvalóan fájdalmat okozva önöknek, de eltűnik egy-két évre? Így önöket sem éri bántódás.

– Ez teljesen kizárt. A beszélgetés elején már mondtuk, hogy akkor nyilvánvalóan nem beszélt volna nekünk arról, hogy kivel is találkozik. Másrészt – s talán ez a legfontosabb – az egész élete arról szólt, hogy a bajt kerülte messziről.

 

 Kizárt, hogy ő döntött erről


– É. Imre is ezt állítja magáról.

– Mi nem egészen így tudjuk. Korábban még Zoli mesélte, hogy Ausztriában Imre autójáról az osztrák hatóság levette a rendszámot, de szerzett egy másikat, amivel éjszaka haza is hozta az autót. Magyarországon bejelentette, hogy elveszett a rendszám, majd egy újjal forgalomba is helyezte. Egy év múlva kiderült, amiből ügyészségi eljárás is lett. Imre még azt is elmesélte neki, hogy bíróság elé került az ügy és el is ítélték. Apa száztíz százalékig őszinte volt velünk. Soha nem hazudott, s annál jobban szeret minket, hogy olyan hónapok elé állítson, mint amilyeneket mögöttünk hagytunk. Kizárt, hogy magától tűnt el. S ha már itt tartunk: az interjúban É. Imre azt vallotta, hogy az őt meglepő három férfi közül az egyik azt mondta, hogy menjenek az ikrényi kertbe. De még Zoli sem tudta, hogy hova kell mennie! Csak „építési telekről" tudott, akkor ők honnan vették az ikrényi telket? Ha Zoli is és mi is tudtuk volna, hogy az ikrényi telek a valós találkozási pont, akkor az eltűnése után is rögtön ott kerestük volna, nem pedig az abdai benzinkút környékén. É. Imre így nem nyert volna napokat.

– A teljes reménytelenség állapotában – mert ha jól sejtem, a tizenhat hónap alatt idáig jutottak – miért nem tekintik É. Imre verzióját egy lehetséges csodának? Mert az ugye azt jelentené, hogy Mácsik Zoltán mégis él.

– Mert a nyilatkozata épp az ellenkezőjét jelenti számunkra.

– Orlikékat megkérdezték ezek után arról, hogy a Vili beszélt-e ukránokról, dolgozott-e Szlovákiában?

– Beszéltünk, s ők ugyanúgy fel vannak háborodva. Mert természetesen nem.

– Zoltán testvérének van behajtó cége?

– Nem tudunk erről sem. S még egy dolog É. Imre interjújából: ő azt mondja, a három „behajtó" egyike elment vele a kertbe, s azt mondta, maradjon a kocsiban, míg ő bement a kertbe és körülnézett. Tíz percig ott volt tehát szabadon Imre a saját kocsijában: miért nem hajtott el vagy hívta fel a férjemet, hogy megkérdezze, „mi ez a cirkusz"? Miért kellett megvárnia ezzel a kérdéssel azt a pillanatot, amikor állítólag Zoli személyesen is odaért?

– Önök szeretnének találkozni É. Imrével? Most kint van a börtönből.

– Nem. Olyan aljas dolgot tett azzal, hogy még csak nem is ő állítja, hogy valami rossz dolgot tett Zoli és Vili az ukrán maffiával, hanem a történetet úgy meséli el, mintha ők saját magukról állítanák ezt neki; hogy nincs értelme. É. Imre tudja, hogy nem fogják tudni cáfolni már soha a szavait.

 

Üzennek valamit? 


– Tőle is megkérdeztem, hogy üzen-e önöknek valamit. Azt válaszolta, nem. És önök?

– Azt, hogy legalább egy névtelen levélben vagy bárhogy, de üzenje meg, hol van Zoli, hol van az édesapám. Nekünk fontos, hogy el tudjuk temetni őt. Ha csak egy kis darabját is. El kell búcsúznunk tőle, hogy el tudjuk kezdeni a gyászt. Ez a bizonytalanság tönkreteszi a lelkünket. 

– Mivel azt állítja, hogy ártatlan, erre semmi esély sincs.

– És mégis ezt kérjük. Mindezek ellenére, ami velünk történt eddig, hiszünk Istenben, s abban, hogy ő helyére tesz mindent.

– A magyar igazságszolgáltatásban is hisznek?

– Abban sajnos már nem. A hitünk elveszett. De talán ez az ügy rávilágít arra, hogy valamit tenni kell, mert nem ez az első és egyetlen eltűnés, eltüntetés, amely a bűnözőknek azt sugallja: tüntesd el a testet, s akkor megúszhatod a büntetést. Banánhéjon azonban el lehet csúszni – ez a mi egyetlen és végső esélyünk.

– S ha olyan igazság derül ki, amely esetleg egy titkot is felfed Mácsik Zoltánról, amelyről önök nem tudtak, de így már összeáll az utolsó mozaik is, elfogadják, bármilyen fájó is lesz?

– Bárcsak itt lenne már az utolsó mozaik! Mert abban biztosak vagyunk, hogy titkai a férjemnek, az édesapámnak felénk nem volt. Nem úgy É. Imrének. 


 Az interjúsorozat vége. 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!