Kisalföld logö

2017. 03. 24. péntek - Gábor, Karina 5°C | 16°C Még több cikk.

Párizs afrikai aktivizmusa: feltámadhat-e a francia Afrika?

Visszatért-e "Francafrique" (francia Afrika) korszaka? Sok elemző tette fel a kérdést (vagy hangoztatta a vádat) az elmúlt hetekben, miután Franciaország rövid időn belül két afrikai konfliktusba is fegyveresen avatkozott be - amire az utóbbi években nemigen volt példa.

Nem mintha a nemzetközi közvélemény számára új felismerés lenne, hogy Franciaország, az egykori gyarmati nagyhatalom afrikai kolóniáinak függetlenné válását, az 1960-as éveket követően is jelentős tényező maradt a földrészen. Párizs gazdasági pozíciói, politikai kapcsolatai, számos afrikai katonai támaszpontja, a közös kulturális, frankofón hagyományok, a megannyi - függetlennek elismert - ország élére állított vezetők francia iskolázottsága révén később is meghatározó szerepet játszott a kontinens életében.

Ezt a helyzetet és egyben működési módot foglalja össze a "Francafrique" szó a párizsi politikai zsargonban. Az 1990-es évektől azonban a régi gyakorlat számos okból egyre inkább fellazult, és maga Nicolas Sarkozy is - még elnökké választása előtt - új megközelítést ígért. Most viszont - emlékeztet a The New York Times (NYT) - a francia csapatok és helikopterek kulcsszerepet játszottak az abidjani dráma befejezésében, amikor lecsaptak az elnökválasztásokon vereséget szenvedett, de távozni nem hajlandó Laurent Gbagbo nehézfegyvereire és elnöki palotájára, és elősegítették a politikus letartóztatását.

Franciaország volt az a hatalom is, amely a legerélyesebben sürgette (és valósítja meg) a beavatkozást Líbiában Moammer Kadhafi ellenzékének megsegítésére. A francia elnökség és a külügyminisztérium erélyesen cáfolja, hogy a régi gyarmatosító reflexek feléledéséről lenne szó. Szerintük Párizs mind Elefántcsontpart, mind Líbia esetében az ENSZ Biztonsági Tanácsának mandátuma alapján cselekszik, és a demokratikus értékek, valamint a civil lakosság védelmében lép fel. Szélesebb afrikai vetületben is gyakori vád azonban, hogy Párizs mindmáig közreműködik afrikai politikusok hatalomra juttatásában vagy megbuktatásában.

A Libération című baloldali napilap szerint Franciaország 50 évvel az afrikai függetlenség után ismét a frontvonalba került egy olyan földrészen, amelynek Sarkozy megújított kapcsolatot, a régi kiváltságok felszámolását és a francia katonai jelenlét fokozatos leépítését ígérte. A Le Monde című napilap hasábjain Albert Bourgi jogtudós - Robert Bourginak, Chirac elnök Afrika-szakértőjének testvére - az elefántcsontparti beavatkozást a francia Afrika-politika 1960 óta elkövetett különböző túlkapásaihoz hasonlította, és idézte Louis de Guiringaud volt francia külügyminiszter 1978-as elszólását, amely szerint "Afrika a világ egyetlen része, ahol Franciaország nagyhatalomnak tekintheti magát, mivel ott 500 emberrel képes megváltoztatni a történelem menetét."

Más elemzők viszont nem vonják kétségbe, hogy Sarkozy - még elnökjelöltként - őszintén beszélt, amikor azt hangoztatta, hogy afrikai politikája a partnerségre, nem a paternalizmusra épül. Azt hangsúlyozzák, hogy őt különben sem fűzik Afrikához olyan szálak, mint elődjeit, Chiracot vagy különösen Giscard díEstaing-t - az utóbbi elnökségének egyik emlékezetes botránya volt, hogy gyémántokat kapott Jean-Bedel Bokassa közép-afrikai diktátortól. Sarkozyt szerintük sokkal inkább gyakorlati szempontok vezetik, a pillanatnyi politikai, diplomáciai és geostratégiai lehetőségeket próbálja kihasználni - illetve feledtetni kívánja azt, hogy Párizs szinte bukásáig támogatta a korrupt és tekintélyelvű Zin el-Abidin ben Ali tunéziai elnököt.

A NYT idézte Stephen W. Smith Afrika-szakértőt, aki szerint Afrika az energia és Franciaország imázsa szempontjából ma is fontos ugyan, de a francia jelenlét és befolyás jelentősen csökkent az egymást követő nemzedékváltásokkal és politikai változásokkal. Francia Afrikáról akkor lehetett igazán beszélni, amikor Jacques Foccart, de Gaulle bizalmi embere mozgatta a szálakat a volt francia gyarmatokon, de ahogy a gaullista időszak véget ért Franciaországban, a Párizs által kiválasztott afrikai vezetők ideje is lejárt. Az afrikai változásokkal lassan fellazultak a korábbi szoros partnerségi kötelékek. Foccart idején magát Franciaországot olyan politikai folyamatosság jellemezte, ami ma elképzelhetetlen, és a függetlenség afrikai atyái is régen voltak már hatalmon. Mára Franciaország afrikai jelenléte a régi töredékére csökkent.

Elefántcsontparton például az 1980-as években még 50 ezer francia állampolgár élt, ma csak 12 ezer a számuk. Laurent Gbagbo, Elefántcsontpart előző elnöke franciaellenes retorikával, gazdaságilag pedig Kínára támaszkodva igyekezett csökkenteni a francia befolyást, vele szemben Alassane Ouattara nemzetközileg elismert választási győzelmének érvényesítése nemcsak jogszerű volt, de a francia politikai érdeknek is megfelelt. Általában véve azonban, bár ma is sok a francia vállalkozó és szakember Afrikában, legnagyobb befektetéseik a nem frankofón országokban találhatók.

A francia média érdeklődése is - eltekintve a jelenlegihez hasonló válságidőszakoktól - csökken a földrész iránt, jóval kevesebb tudósító tartózkodik a kontinensen. A Líbia és Elefántcsontpart tekintetében folytatott francia politika ezért - Francois Loncle szocialista politikus formulája szerint - végső soron a hajdani "Francafrique" "egyfajta karikatúrája" csupán. "De mindaddig, amíg Franciaország katonákat vet be Afrikában, politikája továbbra is kétértelmű marad" - fűzte hozzá az ellenzéki képviselő. Ehhez a dimenzióhoz képest az, hogy némely francia lapok pletykái szerint Ouattara francia nejének jó barátnője lenne Cécilia Sarkozy - a francia elnök előző felesége -, és ez is összefügghet úgymond a történtekkel, nyilván nem több a régi időkből örökölt reflexnél.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Hess madár! - Léggömbös varjúijesztés Litvániában

Léggömbökkel próbálnak varjakat elijeszteni egy litván városban. Tovább olvasom