Bandor Éva – Csak olyan szerepet vállal el, aminek látja az értelmét

– Mennyire építette tudatosan a pályáját, hogy idáig sikerült eljutnia? – kérdeztük Bandor Évát.

– Egyáltalán nem volt tudatos, sokkal inkább a véletlenek összjátéka. A kamerával való kapcsolatom akkor kezdődött, amikor Kassán, a Thália Színházban játszottam és több vizsgafilmben szerepeltem. A film producerét még abból az időből ismerem. A főiskolán kerültem kapcsolatba az alkotás rendezőjével, Jaroslav Vojtekkel, míg filmbéli partnerem, Gosztonyi János a Budapesti Színművészeti Főiskolán volt a tanárom. A siker bennünket is meglepett, mert a bemutató után csönd volt a mozi körül, aztán egyszer csak kaptuk a hírt, hogy beválogatták.

– Ön szerint minek köszönhető ez a siker?

– Jó az operatőri munka és a forgatókönyv, amit szintén díjaztak Pekingben. Remek a témája, a szülő-gyermek kapcsolatot tárja elénk. A fesztiválon ezer film közül választották be azt a tizenötöt, ami aztán a versenyprogramba került.

– Gondolt ekkora elismerésre, amikor elvállalta a szerepet?

– Nem, sőt, azon is gondolkodtam, hogy egyáltalán elvállaljam-e, mert nem sokkal azelőtt, hogy Vojtek megkeresett a forgatókönyvvel, nyolc hónap kemény küzdelem után elveszítettem az édesapámat. A párhuzam kísérteties volt a film és a saját életem között. Mondtam is a rendezőnek, hogy nem biztos, hogy szeretném mindezt újra átélni. Így gondolkodási időt kértem. Viszont a színpadon alkalmazom a terápiát azokra a lelki vívódásokra, amiket az életben nem tudok feldolgozni. Ezért aztán elvállaltam a szerepet. A kamera előtt nem lehet hazudni, mert ha jók a rendező instrukciói, akkor nagyon belemászik az ember lelkébe.

– Amikor visszanézte magát, elégedett volt az alakítással?

– Általában elégedetlenkedem magammal, önostorozó típus vagyok. Azokat a színészeket szeretem, akik át tudnak lényegülni, úgy tudnak dolgozni, mintha az utcáról léptek volna be, természetes módon tudnak létezni a színpadon. Nagyon szeretem Csákányi Esztert, Szirtes Ágit, Pogány Juditot, Lázár Katit, Philip Seymour Hoffmant vagy Meryl Streepet. Számomra hatalmas iskola, miként lehet mindezt elérni, hogy látszatra nem csinálsz semmit, mégis tökéletes vagy a színpadon.

Bandor Éva Pekingben, a Nemzetközi Filmfesztiválon megkapta a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat. (MTI/Hinhua/Caj Jang)

– Hogyan emlékszik vissza, milyen volt a forgatás?

– Említettem a párhuzamot az életem és a film között. A filmben magyarul beszélek az apámmal, azonban amikor elkezdtünk forgatni, akkor egy nyitrai szlovák színész volt a partnerem. Három jelenetet leforgattunk, utaztunk volna Bulgáriába, hogy felvegyük a többi jelenetet, és jött a hír, hogy a színész meghalt. Nekem volt egy álmom, ezért kértem meg a rendezőt, hogy keressék meg Gosztonyi Jánost. János örült a lehetőségnek, új kalandnak fogta fel. A forgatás után ő mondta nekem, hogy „Éva, ez egy jó film lesz, higgye el, felfigyelnek rá". Visszacseng, hogy milyen igaza volt. Sajnos ő sem érte meg a bemutatót. Egyébként kis stábbal dolgoztunk, amit én jobban szeretek. Kemény munka volt, Bulgáriában öt nap állt a rendelkezésünkre, így reggeltől estig forgattunk.

– Amikor Pekingben kiment a színpadra, hogy átvegye a díjat, mi volt az első gondolata?

– Nem tudom! Arra emlékszem, hogy kimondják a nevem és miközben állok föl a székből, rám tört a zokogógörcs. Mondtam magamnak: „Éva, nem lehetsz annyira amatőr, hogy kimész átvenni a díjat és a zokogás miatt egy értelmes mondatot sem tudsz majd elmondani."

– Az elismerés kötelezi arra, hogy még jobb legyen?

– A minap kérdezték tőlem: úgy érzem, ezzel a csúcsra jutottam? Visszakérdeztem: mi az, hogy csúcson lenni? Nem tudom, hogy ez az-e. Én úgy gondolom, hogy teszem a dolgom, csinálom tovább, amit elkezdtem. Most itt van A dzsungel könyve, arra koncentrálok. Ha pedig filmszerepre hívnak, akkor szívesen megyek.

– Új darabbal készül a Jókai Színház, júniusban mutatják be A dzsungel könyvét. Melyik szerepet kapta meg a darabban?

– Ká szerepét, ami komoly feladat lesz. Nagy kihívás, mert nem tartom magam énekes színésznek. Meg egyébként is, régen játszottam gyerekeknek szóló előadásban. Kimondottan örülök a lehetőségnek. Nehéz évad van mögöttem, a Bányavirágban, a Csirkefejben, az Álszentek összeesküvésében olyan szerepeket játszottam, amik pszichikailag megterheltek. Ugyan az évadból még hátravan két hónap, de egyre többször gondolok arra, milyen jó lesz a nyár, a tengerparti nyaralás a gyermekemmel és a párommal.

– Hogyan tud feltöltődni, miből merít erőt?

– Zenehallgatással, egy jó könyvvel, egy olyan beszélgetéssel, ami nem a munkáról szól, vagy egy kiállítással.

– Van olyan, hogy nem vállal el valamilyen szerepet?

– Sorozatban nem szerepelek, illetve olyan darabban vagy filmben sem, aminek nem látom az értelmét.

– A beszélgetés előtt említette, hogy manapság kevesen járnak színházba. Mi ennek az oka?

– Talán az, hogy az értékek átrendeződtek. Töméntelen szenny áramlik a televízióból, ami az emberek finom ízlésvilágát teljesen szétrombolja. Kemény munka összehozni egy telt házat, és most nem az operett-előadásokra gondolok, hanem mondjuk a Csirkefejre. Nekem az a célom, hogy elgondolkodtassam a nézőket, arra késztessem őket, hogy magukba nézzenek. Egyfajta tükröt kell állítanunk eléjük. Sokan feladták, de én megszállott őrült vagyok, és amíg színház van, addig ezt szeretném csinálni.