Mama, az iskolában azt mondták, hogy állandóan hazudok. De Pistike, te még nem is jársz iskolába... A vakáció első napján már őszinte lehet a mosoly a legbugyutább tanár-diák viccen is; Hoffmann Rózsa helyében én is egy mosollyal nyugtáznám, hogy nagyjából olyan éve volt, mint Pistikének. Örüljünk annak, hogy vége.
Megélni és átélni persze, ahogy idő előtt elbuktak a beharangozott reformkísérletei, a legkevésbé lehettek szívderítőek. Mint ahogy akkor sem lettem volna a helyében, amikor sokadszor kellett győzködnie a saját kormányát, hogy ő bizony készült a leckével. Az oktatási államtitkár nagyjából olyan légüres térbe került, mint én, amikor a fizikateremben kiosztották a dolgozatkérdéseket, de nekem legalább volt egy padtársam, aki jobb napokon hajlandó volt segíteni egy-két válasszal. Hoffmann Rózsa mellett az utolsó napokban már a KDNP-frakció is csak ímmel-ámmal állt ki, s legfőképp akkor volt fülsiketítő a csend, amikor a fideszesek vállveregetve mentették fel Pokornit – mindazért, amit Hoffmann-nal, illetve a terveivel szemben tett.
Nem az okozta a KDNP-s államtitkár vesztét, hogy a frakciója még a vakáció előtt elment a családdal Horvátországba, s itt hagyta őt a bizonyítványosztásig. Az első pillanattól kezdve nem lehetett érezni azt a fajta hátszelet, amelyet Pokorni megkapott, holott nincs is miniszteri irodája, ahová befújhat a szél.
Nyilván mindenki tudta, hogy az oktatás legalább olyan darázsfészek, mint az egészségügy, de azt is, hogy ez a fészek éhen hal a katonái nélkül. Az oktatási államtitkár(ság)nak mégsem sikerült maga mögé állítania a pedagógustársadalmat, mert ugye azt nem tekinthetjük annak, amikor iskolaszüneti napot elrendelve testületileg felsorakoztatják a tanárokat egy rendezvényen, hogy legyen hallgatósága az oktatási kormányzat első emberének... aki aztán semmi konkrétumot nem mond, mert nem mondhat. A pedagógus-életpályamodellt ugyanis rajta kívül már senki nem gondolja komolyan.
Legyünk igazságosak: nem Hoffmann Rózsa hibája csak, hogy az első évében nagyjából annyit sikerült elérnie, hogy a buktatás intézményét visszahozta. A közoktatási és a felsőoktatási reformtervekről lehet tudni ugyan ezt-azt, az előbbit állítólag augusztusban, az utóbbit decemberben teszik le a kormány asztalára. De hogy mi marad meg a kiszivárogtatott koncepcióból, valószínűleg még a készítőinek is talány.
Az is tény, hogy ami változás egyáltalán történt idén a közoktatásban, azt maguk az önkormányzatok rendelték el, s hajtatták is végre. A kisiskolákat, hiába is fáj még néhány önkormányzat szíve értük, nincs az a kormányzati szándék, ami visszahozza. A kötelező óraszámmal, s az ezzel automatikusan járó elbocsátásokkal nem lehet a pedagógustársadalmat őszinteségre bírni. Arra, hogy kimondják: Hoffmann Rózsa államtitkársága idején jött el a pillanat, amikor nem lehet tovább fenntartani a Ratkó-korszak gyerekeire épülő oktatási rendszert.
Az államtitkári bizonyítványban ezekből a tárgyakból nem görbülhet a jegy, s az nem lehet vigasz, hogy a felelősség közös ezért. Hoffmann Rózsa viszont az egyetlen most Magyarországon, aki örülhet, ha évismétlésre kötelezik. Mert ezzel átírja a politikai jóslatokat, amelyek szerint szeptembertől már legfeljebb a pótvizsgabizottság valamelyikében szánna szerepet neki a kormányfő, a „miniszteri" székben nem.
Ja, és még Lalika örülhet, a labdarúgó szülő kisfia, aki ezzel a jó hírrel állít haza: „Apa, képzeld, a szerződésemet a harmadik osztályban egy évvel meghosszabbították...!"
26°C
Hozzászólok! 
