Régi idők focija - Amikor magyar válogatottak játszottak tétmeccset Öttevényen - fotó

• Kokas Imre NB II-ben is játszott, de a legemlékezetesebb meccseket az Öttevény színeiben vívta.

16 évesen a felnőtt csapatban

„Szerencsés vagyok, hogy olyan öttevényi együttesekben játszhattam szinte végig, amelyek gerincét jelentős részt a faluban született játékosok adták, vagy erősen kötődtek a településhez, ide házasodtak. Édesapámmal gyakran jártunk öttevényi meccsekre. Gyerekkoromban még láttam Szeghalmi Bélát védeni, nagyon kedveltem Horváth Dénes játékát is az ötvenes években.

Szerintem ő lépett a legtöbbször pályára öttevényi színekben, több száz tétmeccset játszott, s ezzel jó eséllyel a mai napig helyi csúcstartó. Amikor diákként bekerültem a csapatba, óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy együtt játszhatok vele. Dini egyszer azt mondta Neller Istvánnak, hogy »akkor vagyok nyugodt, ha a gyerek előttem biztosít«. A 16 éves gyerek én voltam, Dini pedig 32 évesen az egyik rangidős a csapatban” – kezdte Kokas Imre.

150 sör egy gólért

A többnyire középpályán futballozó, ám a gólokat kis túlzással megállás nélkül rúgó, fiatal játékos hamar az öttevényi közönség kedvencévé vált. „18 éves voltam, amikor a Győri Textiles csapat ellen játszottunk a legjobb évünkben, 1968-ban. Rengeteg öttevényi szurkoló kísért el bennünket a rangadóra Győrbe, az első játékrész 0–0-s döntetlennel ért véget.

Amikor jöttünk ki az öltözőből a második félidőre, az egyik öttevényi drukker azt mondta: »Kis Kokas, ha rúgsz egy gólt, akkor fizetek 100 sört.« Erre a mellette álló társa rákontrázott: »Ha meglesz a gól, plusz 50 sör.« Meglett a győztes gól, 1–0-ra nyertünk, amit a 70. perc környékén rúgtam. Amikor visszaértünk Öttevényre, nem akartam hinni a fülemnek. A fél falu arról beszélt, hogy 150 sör vár a Szebeni-kocsmában. A mai napig mosolyt csal az arcomra ez az 50 évvel ezelőtti sztori. A 150 sört több hónapon át ittuk, természetesen a csapattársakkal edzések után” – mesélte Kokas Imre.

A tatabányai sztárok elismerése

Az öttevényi gólvágó pályafutása csúcspontjának a ’68-as Magyar Kupa-menetelést tartja. „Ifi és felnőtt játékosként három bajnokcsapat tagja voltam, mégis talán ez a Magyar Kupa-siker, amire a legbüszkébb vagyok. Egymás után ütöttük ki a jóval esélyesebb csapatokat, két NB III-as mosonmagyaróvári társaságot, a korban rendkívül erős Győri Elektromost is. Hét-nyolc nyertes meccs után az akkori NB I egyik legjobb gárdáját, a Tatabányai Bányászt fogadhattuk a faluban. 2500 néző volt kíváncsi a meccsre; ekkoriban a lélekszám 2000 körül mozgott a településen. Győrből jöttek több százan, de még Kónyból is akadtak drukkerek.

A Tatabányának Gelei József személyében olyan labdarúgó is pályára lépett Öttevényen, aki alapembere volt az 1966-os angliai vb-n a brazilokat verő magyar válogatottnak. Bár csoda nem történt, a 4–0-s vereség ellenére úgy érzem: jól játszottunk, tisztességgel helytálltunk. Sokat mond, hogy a korabeli MK-szabályok szerint az Öttevénynek kellett volna útiköltséget fizetnie a tatabányai játékosoknak, ám erre az NB I-es labdarúgók nem tartottak igényt. Azt mondták, hogy ezt az összeget megérdemli az öttevényi csapat, vacsorázzanak együtt belőle a játékosok” – hallottuk.

A piros lap, amiből országos hír kerekedett

Kokas Imréről az emlékezetes, Tatabánya ellen vívott MK-meccsen túl még egyszer írt hosszabban a Népsport. „1972 tavaszán botrányos körülmények között állítottak ki Nagyszentjánoson. Bár azt sajnálom, hogy ezután a hátralévő 6–7 meccsen eltiltás miatt nem tudtam segíteni a bennmaradásért küzdő társakat, ám azt a mai napig nem bánom, hogy kiálltam az igazamért. A Nagyszentjánossal egyébként is többnyire parázs hangulatú mérkőzéseket vívtunk. Ezt tetézte, hogy az ominózus hétvégén három olyan bíró dirigált, akik pár nappal korábban bemutató meccsen is fújták a sípot a nagyszentjánosiaknak. Akkoriban ez gyakorta megesett, hogy Csehszlovákiából hasonló szintű csapatok érkeztek hozzánk, s játszottak velünk barátságos meccseket.

A találkozók után rendszerint közös vacsora következett. Ezzel természetesen nem is lett volna semmi baj. Csakhogy a három bíró ténykedésén felettébb látszott az Öttevény–Nagyszentjános megye I-es meccsen, hogy pár nappal ezelőtt, milyen jól érezték magukat a nagyszentjánosi bulin. Folyamatosan sújtottak bennünket rossz ítéletekkel, az első sárgámat szinte semmiért kaptam. A második félidőben ütköztünk egy nagyszentjánosi labdarúgóval, amiért megkaptam a második sárgát is. Amikor a játékvezető előhúzta a zsebéből a piros lapot, ezt kipöcköltem a kezéből. Ebből lett országos botrány: a Népsportban arról írtak, hogy a piros szín már nem csak a bikákat vadítja meg, s kaptam a szezon hátralévő részére eltiltást” – elevenítette fel a nem mindennapi esetet Kokas Imre, aki a legmagasabb szintre nem az Öttevénnyel jutott.

Búcsú a focitól 25 évesen

Amikor ugyanis bevonult katonának, hamar felfigyeltek a gömbérzékére, s az NB II-es Zalaegerszegi Dózsa egyik kezdőjátékosa lett. „Kicsit keserédes emlékeim vannak a zalaegerszegi évekről, itt sérültem meg úgy, hogy fiatalon, 25 évesen abba kellett hagynom a labdarúgást. Dalnoki Lászlóval csattantunk össze egy tapolcai meccsen, s szedtem össze olyan bokasérülést, amely később folyamatosan kiújult.

Miután 1972/73-ban megnyertük az Öttevénnyel a megyei másodosztályt, még két évet játszottam megye I-ben, aztán abbahagytam a versenyszerű sportolást. Ebben szerepet játszott persze az is, hogy több időt szerettem volna a családommal tölteni, s a kőművesmunkát is mind nehezebb volt összeegyeztetni a mérkőzésekkel, edzésekkel. Az utolsó időszakban volt olyan meccs, hogy reggel 3–4 órán át raktuk a tetőt egy öttevényi háznál, aztán 11 órára jött értem az egyesület kocsija. Abban öltöztem át, s így léptem pályára” – búcsúzott Kokas Imre, aki 56 évnyi munka után ma már boldog nyugdíjasként tölti az idejét unokáival, s újszülött dédunokájával Öttevényen.

(Részlet lapunk munkatársának „Az öttevényi foci első száz éve” című könyvéből.)