A baj

Az, hogy a baj könnyen megvan, nem lózung, üres fecsegés. Sok évvel ezelőtt egy kollégám nyaralt a Balatonnál. Az utolsó nap már indultak volna haza, a többiek az autónál várakoztak, ő csak annyit mondott, még ugrik egy utolsót a stégről. Tényleg az utolsó lett. A vízszint alacsony volt, tarkója tört. Hetekig feküdt kómában, mielőtt elhunyt. A napokban Dunaszigetnél fulladt egy fővárosi kiránduló a Dunába, amikor felborult a kenujuk, de sajnos a tragédiákat hosszan lehetne sorolni: szinte mindennaposak a hasonló hírek.

Talán három nyárral ezelőtt magam is szemtanúja voltam, amikor Győrben, az Aranypart II. strandjának selymes hullámai között lelte halálát egy életerős fiatalember, de engem is húzott már le az örvény. Néha csak az isteni gondviselés ment meg minket, néha az sem. Nem is sejtjük, hogy mennyire nem árt óvatosnak lenni, mégis: hányszor vagyunk szemtanúi, amikor egy SUP-on mentőmellény nélküli gyermekek nevetgélnek, amikor a vízibicikli legtetejéről, a legcsúszósabb, legkényesebb pontjáról ugranak fejest a kamaszok a mély vízbe, amikor a másodfokú viharjelzés életbelépése után úgy kell kikergetniük a strandtól távol gumimatracozókat a vízi rendőröknek a partra?

A határok feszegetése persze az ember, tapasztalatom szerint főleg a férfiember sajátja, ám mielőtt megtesszük a vakmerő kunsztot, azért gondoljunk azokra, akik értünk aggódnak. És ha csak a nyárra és a vízpartra hegyezzük ki a mondandónkat, akkor írjuk azt: nem csak a medve, a víz sem játék. Azért, hogy a nyár utolsó ugrásait jövőre újabbak követhessék.