Száz év együtt

Sorra ünneplik a kisalföldi labdarúgás meghatározó egyesületei alapításuk százéves évfordulóját. Mágikus évjárat 1923; egy hónapon belül jubilált a Hegyeshalom, a Ménfőcsanak, most hétvégén az Öttevény. Igazi fociünnep ez azoknak a kiscsapatoknak, amelyek néha magasabb osztályban vitézkedő, jóval vastagabb büdzséből gazdálkodó csapatokat is megtréfáltak a Magyar Kupa-sorozatban.

Bár a vidéki foci sava-borsát a parázs rangadók adják a szomszédvárakkal, mint ahogy a szűnni nem akaró győzni akarás, vagy az örök harc a bírókkal. Mégis, ezek a jubileumok elsősorban nem arról szólnak, hogy melyik csapat hány győzelmet aratott és hány vereséget szenvedett a múltban. Sokkal inkább lényeges a mostani ünnepi pillanatokban, hogy ezek a focis közösségek száz éve szünet nélkül „lélegeznek”, folyamatosan működnek, a csapattársak pedig együtt örülnek a boldog pillanatoknak, egymást vigasztalják a bajban.

Napjainkban sok szülő azért tartja vissza a gyerekét a sporttól, mert viszi az időt, a pénzt, jó eséllyel kézzelfogható – értsd: anyagi – haszna soha nem lesz az egésznek. Ezt a fájóan materialista szemléletet nehéz cáfolni, ám hozzám közel álló sztorival próbát teszek.

Nemrég családi fotók kerültek a kezembe. Nagyapám, aki védte a Hegyeshalom és az Öttevény kapuját is több osztályban, az 1930-as években (!) több bringás túrán vett részt a focis csapattársaival. Öttevényről eltekertek Pannonhalmára, Győrszentivánra, útközben mókáztak, meg-megálltak fröccsözni. Tucatnyian mosolyognak a megsárgult fényképeken, látszik, élvezték az életet azokban az órákban.

Ezért klassz közösségekhez tartozni.