Elnapolt rendszerváltás

Nagyjából azonos korúak, feltehetően hasonló történelmi tapasztalatokkal, nyilvánvalóan merőben más gondolkodással. Zoltán özvegyember, gyerekei rég kirepültek, a lakótelepi lépcsőházban csendes, jól köszönő öregúrnak ismerik, aki ha teheti, szenvedélyének, a horgászatnak él. Tibor belvárosi, nem teljesen ismeretlen a város közéletében.

Kettejük hol gyakori, hol ritkább találkozása állandó fricska utóbbinak. Úgy tíz éve kezdődött, egy futballmeccs szünetében szólította Zoltán gúnyosan piros szeműnek „áldozatát”, aki először tréfának vette, ám azóta minden szembejövetel alkalmából kénytelen elviselni a rossz emlékű, hangos és hangsúlyos elvtárs megszólítást. Vajon mit szenvedhetett el a „párbeszéd” kezdeményezője az átkosban, ami nem csökkenő, ismeretlennel szembeni zsigeri ellenszenvet okoz, a gulyáskommunizmust visszaidézve? Mint a háború után az őserdőben felejtett japán katona, aki golyózáport zúdít a kincset kereső Bud Spencerékre…

Kettejük között kapcsolat ugyanis korábban sem volt. Tibor a rendszerváltás előtt a sportéletben végzett munkájában nem nagyon árthatott senkinek: sőt, huzamosabb külföldi sportolása idején észrevette, hogy ő sem mentes a megfigyelés alól. Zoltánt azonban ez nem érdekli, nem is zavarja engesztelhetetlen, időnként abnormálisnak ható gyűlöletében. Ha a „köszöntöttje” visszaszólt, tettlegesség fenyegetésével reagált, ezért Tibor, megfogadva a baráti tanácsokat, inkább elfordulva, némán nem vesz tudomást a hangos üdvözlésről. Az eset zaklatásnak nem minősül, polgári per indításának értelme sincs.

Ha vészhelyzet adódna, marad a megtámadott számára a telefonos segélyhívás. Más megoldás nincs, el kell fogadnia ezt az állapotot, ismeretlen rosszakarója részéről a legalább három évtizeddel elnapolt rendszerváltást.