Frontvonalban

Két esztendővel ezelőtt, február 24-én indított támadást Ukrajna ellen az orosz hadsereg. Már másnap gyűjtésbe kezdtünk, harmadnap pedig már a menekülőkön segítettünk. Mindenre szükség volt, hiszen a legtöbben egy kis hátizsákkal hagyták hátra otthonaikat. Példaértékű összefogást élhettünk meg azokban a hetekben, hónapokban: a tárgyi adományokon túl volt, aki szállással, munkával is segíteni akart. Közben a híradásokból követtük a vérfagyasztó jeleneteket, melyek egymást követték Kijevben, Buchában, Ukrajna keleti régiójában. 
Jómagam Mariupol elfoglalását is igyekeztem végigkísérni, ám egyre kevésbé jöttek onnan információk... 
Akkor még nem tudtuk, hogy nekünk, magyaroknak milyen hatással lesz a háború az életünkre. Ám azóta naponta tapasztaljuk árnyoldalait, érezzük a bőrünkön – és pénztárcánkon – hatásait. Mindennapi küzdelmeink során minden bizonnyal nem is vesszük észre, nem is halljuk a szomszédos csatazajt, nem követjük már (annyira) az eseményeket. Mert van bajunk nekünk is elég! Itt kell és most kell nekünk is helytállnunk. 
Talán éppen ezért is hatott rám sokkolóan az Oscar-díjas dokumentumfilm, a 20 nap Mariupolban. Mert testközelbe hozta a halált, közel kerültünk a frontvonalhoz és annak rémségeihez. És szembenézhettünk azzal a kisgyerekkel, aki kimondja, nem akar meghalni. A fiatal párral, aki két évét be nem töltött gyermekét vesztette el. Az apukával, akinek csupán egy labdát sikerül megkaparintania egy éppen kifosztott üzletből. Az asszonnyal, akinek otthona lett oda egy robbantással. Az orvosokkal, akik érzéstelenítő, fájdalomcsillapító nélkül igyekeznek életet menteni – sokszor hasztalanul. A tömegsír látványa, mely mélyen beleivódik emlékeinkbe... A hozzánk hasonló, hétköznapi emberek szenvedései előtt továbbra is értetlenül állunk. Mindez miért?