Az állatkínzás foka

Nem vagyok hangos állatvédő, tudom, hol a helye a kutyának, macskának, hol a helyük a haszonállatoknak. Előfordult már, hogy adóm felajánlható egy százalékát állatvédő szervezeteknek utaltattam. A közösségi oldalakon naponta olvasok kidobott, megunt házi kedvencekről, kóborlókról, akikért nagyon hamar összefognak az emberek és legtöbb esetben segítenek is rajtuk. 
Elismeréssel követem a lelkes állatvédőket, akik mindent, magánéletüket, idejüket, gyakran családjukat is háttérbe szorítva indulnak, amikor bajba jutott kutyáról, macskáról hallanak. Követem a Német Juhászkutya Fajtamentés Alapítvány beszámolóit, de a szurkolók tevékenységéről is tudok. 
A napokban többször is eszembe jutottak az „erős fickók”. Olyan dolgokról olvastam ugyanis, amelyeket magamtól elképzelni sem tudtam. Az állatkínzásnak olyan fokáról, ami megérdemelné, hogy az elkövetőkkel, ha nem is hasonló stílusban, de komolyan elbeszélgessen valaki. 
Az egyik eset borzasztó: a Zagyva folyóból egy fiatal kutya teteme került elő. Hátsó lábait összedrótozták, nyakára súlyos köveket kötöttek, úgy dobták bele a vízbe. Hogy esélye se legyen a menekülésre. Egy beteg elme lehet csak képes ilyesmire sze­rintem. A másik történet szintén szakemberért kiált: a gazda a macskáját a vécécsészébe tette, a tetejét rácsapta és rányitotta a vizet. Szerencsétlen állat, mint az őrült menekült szorult helyzetéből, amikor a férfi engedte. 
Elképesztő, beteges tettek ezek. Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy miként lehetne megelőzni az ilyen eseteket. Érdemes vajon az ilyeneknek a felelős állattartásról, az élő és érző lényekről beszélni egyáltalán? Használna egyáltalán a szép szó? Vagy mégis inkább a szurkolók tanítására kellene bízni őket. 
 

Esélye se legyen a menekülésre.