Rókavadászatoktól vágtatott a színpadig – Sík Frida nem csak érzékeny nő, hanem vagány lovas is – fotók

– Honnan jött számodra a lovas színház ötlete?

– Fehér Nóra kolléganőm, akivel a győri színház falain belül örök barátságot köttettünk nemrég éppen próbált a Magyar Lovas Színházban Komáromban. Ekkor esett szó arról, jó lenne, ha lenne egy igazi lovas is a társulatban, mert a női szekció bár minden igyekezettel tanul lovagolni, de vérbeli lovas nincs a csapatban. Nóri már több, mint tíz éve tagja a Magyar Lovas Színháznak és a vezetőség felé tett egy javaslatot a személyemre. Zayzon Csaba, a színház művészeti vezetője és rendezője pedig később meghallgatást kínált számomra.

– Milyen volt a meghallgatás?

– Még azon a héten elmentem kisfiammal a színházba, ahol a meghallgatás két részből állt. Először kaptam egy lovat és Márkos Albert, a színház igazgatója lejött és azt mondta: „Akkor helyből vágta!” Erre visszakérdeztem: „Ez most vicc vagy komoly? Mert, ha komoly akkor csinálom...” A választ megkaptam, csináltam. Elindítottam vágtába a lovat, a pálya végéig se értem, mikor az igazgató úr elkiabálta: „rendben, tud lovagolni” Körülbelül két percet ültem a lovon. Ezután Zayzon Csaba egy dalt hallgatott meg tőlem, s azt mondta: „Isten hozott” Sose felejtem el. Nagyon jól esett.

– Mióta lovagolsz? Már kislány korodban is szeretted volna kipróbálni?

– Körülbelül nyolcéves lehettem, amikor apukám elvitt engem és nővérem az Isaszegi Lovastáborba. Nővéremmel megfertőzve értünk haza. Nem sokkal később már a családi lovardánkban élvezhettük ezt a remek sportot. Édesapám megálmodta és megvalósította az igazi gyerekparadicsomot, ahol érdemes felnőni. Persze rengeteget dolgoztunk, de nekünk örömet adott. Minden nyáron kiköltöztünk, hat turnusban táboroztattunk. Ahogy nőttem, egyre inkább vettem ki a részem a feladatokból: lovasedző voltam, gyerekfelügyelő, reggeliztettem, vacsoráztattam, énekeltem a táborozóknak. Itt azért erőteljesen kialakult, hogy Édesanyámtól örököltem egy jó adagot a pedagógus vénából. Sajnos a lovardánk már nincs meg, de örök emlék marad és örökre hálás leszek szüleimnek azokért az évekért.

– Meg tudod fogalmazni, hogy miért szereted a lovakat?

– Nehéz ezt a szabadságérzést megfogalmazni vagy azt a nyugalmat leírni, amit áraszt a lóközelség. Rengeteget jártunk terepre annak idején, és a rókavadászatok aktív résztvevői is voltunk. Különböző terepviszonyokat megjárni a lóval, összenőni vele, kitartani, küzdeni együtt, s közben a természetben lenni, összhangot teremteni. Nincsenek szavak ezekre az érzésekre.

– Milyen volt a debütálás, mi várt rád a színpadon?

– Nagyon izgultam. Kihívás volt. Az egy dolog, hogy tudok lovagolni és énekelek is. De nem tudtam, hogy a kettőt együtt, hogyan fogom megvalósítani. Aztán valahogy adta magát minden. Remek lovat kaptam, a csapat profi, a társulat nagyon befogadó, mindenki örült nekem, segítettük egymás munkáját. Úgy éreztem magam, mint egy igazi csapatban, ahol természetesen a néző az első, de saját örömünkre is játszunk, s ahol a csapat szeret együtt. Itt nincs megfelelés, nincs elvárás, nincs stressz. Itt a cél, hogy jól érezzük magunkat mi is, miközben a néző átveszi azt örömöt és pozitív energiát, ami sugárzik a társulatból.

– Hogy érezted magad a szerepedben?

– Még most is ebben fürdök. Olyan a légköre a Magyar Lovas Színháznak Komáromban, ami magával ragadott. Nemcsak engem, a kisfiam is, aki eddig sose akart szerepelni, s most kettő dalba is belerendezte magát. A szerepeimben pedig egyszerre éreztem magam jó karakterszínésznek, vagány lovasnak, érzékeny nőnek.

– Mikor lesz a soron következő fellépés?

– A Magyar Lovas Színház műsora az elkövetkezendő évre fenn van már a honlapon. Az, hogy engem melyik előadás fog érinteni és a jelenlegi kőszínházi munkáimhoz hogyan tudjuk egyeztetni, azt még nem látom. Egy biztos: nagyon várom és nagyon örülök, hogy igazgatóm, Bakos-Kiss Gábor a Győri Nemzeti Színházban ebben is támogat. Csak egy kérése volt: vigyázzak magamra.

– Mit vársz ettől az új műfajtól, amelyben kipróbáltad magad?

– Pontosan ezt várom, amit most kaptam. Ha lesz még lehetőségem és mindig ilyen élménnyel térek haza, akkor olyan hálás leszek, mint amennyire most az vagyok.

– Hogy lehetne szerinted népszerűsíteni a lovas színházat, ezeket az előadásokat?

– Nagyon örülnék, ha minél több helyre eljutna a híre ennek a csodának. A kedves olvasóktól pedig csak annyit kérek, menjenek fel a színház honlapjára, nézzenek körül és ne habozzanak sokat.