Kisalföld logö

2017. 07. 24. hétfő - Kinga, Kincső 20°C | 30°C Még több cikk.

Szörnyű vírus támadta meg a kis Nikolt

Szembenézett azzal, hogy el kell temetnie a gyermekét, s a maradék időt kislánya mellett, az intenzíven tölti a győri édesanya, Ihász Etelka. Nikol addig él, amíg a szíve bírja. Utoljára húsvétkor szólalt meg...

A szemét hirtelen fel-felnyitja, a zajra szusszan egyet. Mintha csak pillanat választaná el az ébredéstől, de nem ébred már fel a négyéves kislány, aki húsvéthétfőn szólalt meg utoljára. Szörnyű vírus támadta meg a kis Ihász Nikolt, akit örökmozgó, cserfes kislányként ismertek. Nemrég barátsággal szegődött bárkihez, nagy testű kutyákhoz is, s anyja féltve óvta tőlük. Ám a legvadabb állatnál is szörnyűbb démon támadta meg, görcsökbe rántotta a kis testet, vizenyővel borította s elpusztította az agykérget. Azóta majdnem három hónap telt el, anyja már csak az utolsó tisztességre gyűjt, a nehéz helyzetbe került családnak temetésre sem jut.

– El kell engednem, szembenéztem már a tényekkel. Beletörődni mégsem lehet, hiába vagyok szakképzett nővér. Ő az én gyerekem – vall a szívet tépő fájdalomról Ihász Etelka.

– Nincs tudatánál, de én még most is érzem, ugyan egyre ritkábban, hogy megkülönbözteti az embereket, még ha csak árnyak is vagyunk az elméjében. Ha én vagyok ott, a simításom megnyugtatja – idézi az ágynál töltött órákat. – A hajacskáját – ami megint erős szálúra nőtt – szoktam tekergetni az ujjammal, a szemöldökét simítom, azt régen nagyon szerette.

– El kell engednem, szembenéztem már a tényekkel. Beletörődni mégsem lehet, hiába vagyok szakképzett nővér. Ő az én gyerekem – vall a szívet tépő fájdalomról Ihász Etelka.
– El kell engednem, szembenéztem már a tényekkel. Beletörődni mégsem lehet, hiába vagyok szakképzett nővér. Ő az én gyerekem – vall a szívet tépő fájdalomról Ihász Etelka.

Ugye, milyen szép szemöldöke van? Mintha csak megrajzolták volna az ívét. Néha kinyitja a szemét, tudom, hogy nem lát. A kanálcsörgésre összerezzen. Tele van gyógyszerrel, de sajnos nem tudok hinni az orvosnak, aki azzal nyugtat, hogy Nikol nem érez fájdalmat. Akkor miért biggyed a szája, miért látom úgy, hogy sír? – gyötri magát az édesanya.

– Az utolsó nap húsvéthétfő volt. Délután nem lehetett mit csinálni odakint, Nikol a játszóteret szerette, de rossz idő volt. Kért, hogy nézzünk mesét. Untam már az Alvint meg a mókusokat, de megnéztük együtt – kapaszkodik a hétköznapok emlékébe Ihász Etelka. – Este egymás mellett feküdtünk az ágyon. Hozzám bújt. Mindig Kiscicámnak szólított – itt elakad az anya szava, hiszen az utolsó közös pillanat, amiről beszél. – Azt súgta nekem, hogy „szeretlek, Kiscicám". Azután nem ébredt fel.

Másnap reggel Nikol eszméletlenül feküdt, görcsök közt vonaglott, anyja oldalra fektette és mentőt hívott.

– Tudtam, hogy a baj annál is nagyobb, mint amilyennek látszik. Sok epilepsziás rohamot láttam, s annak másfél órán belül már rég csitulni kellett volna – mondja Etelka. Nikol Pestre került, a Szent Lászlóból elvitték és eltávolították kétoldalt a koponyacsontját. Ismét a Szent Lászlóba utalták, ahol egy hónap után halvány remény csillant. Nyelni tudott, tudattalanul is kanálból evett. Anyja már abban bízott, hogy még ha agykárosodással is, de élhet. Az addigi küzdelem mégis hiábavaló volt, a vizenyő ismét elborította a testét, nem lehetett küzdeni a különleges vírus ellen.

Nikolról februárban, a névnapján készült ez a felvétel. A utolsó boldog fotók egyike.
Nikolról februárban, a névnapján készült ez a felvétel. A utolsó boldog fotók egyike.


A kislányt visszaküldték Győrbe, s a gyermekintenzíven – ahol tudomásunk szerint évente körülbelül egy hasonló eset történik – felkészítették a három gyermekét egyedül nevelő Etelkát a halálra. A szociális otthonban dolgozó nővér a múlt héten táppénzre ment, hogy amennyi időt csak lehet, Nikol mellett tölthessen.

– Reszketek a telefoncsörgésre. De fel kell készülni, nekem is, az édesanyámnak is, aki ugyanúgy mellette van. A két nagytestvérnek, akiket meg fog törni a gyász. Borzasztó, hogy temetéssel kell törődni, mert nem kaparhatok össze egy szép szertartásra valót sem, miközben még mellette vagyok. Még itt van. Simogathatom a buksiját, és csodálom, amiért még bírja a kis szíve. Min ment már keresztül... – mondja az anya.

– Néha kicsit elhúzódom az ágyától, tudnom kell, hogy még érzékel-e valamit. Azt látom, hogy reagál rám. Együtt vagyunk. Tudom, hogy nem tudatosan, a tudatalattijában maradhatott még valami belőlünk. Nyomtalanul nem veszhetett oda a szeretete, az örökmozgósága. Ahogyan hozzám bújt, és ahogy kislányosan dacoskodott, asztalra pattanva, mert féltékeny volt, ha mással beszéltem. És azt akarta, hogy mindig vele legyek.

Olvasók adománya
A nehéz helyzetbe jutott családot a Jóakarat hídját működtető Lapcom Média Alapítvány is támogatja 150 ezer forinttal. Aki még segítene,
arra biztatjuk, hogy az alapítvány számlaszámát – ami 12096705-01312657-00100008 – használja. A megjegyzés rovatba pedig írja azt, hogy Ihász Nikol.

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Nem akart útdíjat fizetni az M1-esen a török kamionos, rosszabbul járt

A Győri Rendőrkapitányság őrizetbe vette a 36 éves külföldi férfit, mert ráadásul a rendszámtábla is… Tovább olvasom