Kisalföld logö

2017. 07. 21. péntek - Dániel, Daniella 21°C | 31°C Még több cikk.

Mindent legyőzött a kitartás

Győr-Moson-Sopron - Kertész Anikó lett a Kisalföld „Legemberibb ember" című elismerésének birtokosa ebben az évben. A tanárnő élete a mindent legyőző kitartásról és a legmagasabb fokú elhivatottságról szól.
A sors úgy akarta, hogy ’82-ben fennmaradjon egy vonatjeggyel, pénzzel és iratokkal teli táska a régi, zötyögős vasúti kocsin Kelenföldön. A másodéves tanárképzős Kertész Anikó a még mozgó vonatra szállt fel a kalauz javaslatára, nem tudva, hogy a vonat azonnal meg fog állni, s hogy a vasúti alkalmazott irányítását félreértette.

A régi korból itt felejtett ajtókat jól ismerjük, a mozdulat nem sikerült, s a hallgató a következő pillanatban a peronon feküdt. Amint utólag vallja, pontosan tudta, hogy innen nincs felállás. A lábszárát amputálni kellett, és sorsa már egyetlen belső parancsban foglalható össze: „tanítani, mindenáron".

- Valószínűleg sokkot kaptam, a lényeg, hogy hihetetlen nyugalom áradt szét bennem – mesélte a Kisalföldnek Kertész Anikó.  - A kalauz kérte, hogy keljek fel, én pedig ösztönösen feleltem, hogy nem tudok. Nyilván fájt, ahogy ide-oda tettek, vittek, de erre az érzésre nem emlékszem. A műtőben fekve megkérdeztem: "Ugye azért zöld a fal, mert az nyugtatja a szemet?..." És ennyi, elaludtam – emlékezett Kertész Anikó.

„Utána nem voltam hajlandó bottal járni, öt percig bírtam, aztán megállapítottam, hogy a botot én úgyis csak ott felejteném egy sarokban. Elfogadtam, tudomásul vettem és sorsszerűnek véltem az egészet, azt, hogy nekem akkor fel kellett venni ezt a keresztet. Lassan megtanultam járni" – meséli a tanárnő, aki azonban még sokáig nem lehetett tanárnő, élete ezután már arról szólt, hogy hogyan küzdi le a megpróbáltatásokat, míg végül bebizonyíthatja a világnak: igenis képes tanítani. Először is halasztania kellett, majd az államvizsga után több helyen próbálkozott, sikertelenül. Az élet a pécsi állami gondozottak közé sodorta, s a nevelő munkát teljes erőbedobással végezte. Ám néhány hónap múlva éppen ezért kellett abbahagynia: túlságosan átélte a gyerekek sorsát, kétségbeesésük, élet elleni lázadásaik között maga is felőrlődött volna, ha barátai nem beszélik rá a távozásra és özvegyen maradt anyja nem hívja Ajkára. Itt egy igen nyugodt könyvtári állásban segített a kötelező irodalom elsajátításában a gyerekeknek és az unaloműzésben a nyugdíjasoknak, de három év után – már férjével együtt – Győrbe utazott. Kérte a lerokkantosítását, mivel úgy nézett ki, igen nehezen jut álláshoz – s a munkanélkülit akkoriban ugyebár közveszélyes munkakerülőként kezelte az állam. „Elsősorban magyartanárként szerettem volna dolgozni, de bármi másba is belementem volna. Megcsillant a remény, hogy múzeumi teremőr legyek, hiszen ott mégiscsak átadhatok magamból valamit a látogatóknak. De a fizikai állapotom – ekkor már régen protézissel jártam – volt a dolog gátja, s ezért nem lehettem ugyanitt takarítónő sem, pedig elképzeltem, ahogy a szép, lélekkel teli tárgyakat törölgetem. Ezután a sors mégiscsak megkönyörült, előbb a Balázs Béla-iskolába, majd a szülési szabadság után a „Kossuth" műhelyiskolájába kerültem. Ez a mai „Gábor László", ahol most is tanítom a magyart, s csak hatvan százalékban dolgozom."

Kertész Anikó alacsony termetével meg sem próbál az időnként összecsapó fiúk közé állni, s ez természetesen beteg lába miatt sem volna tanácsos. „A gyerekek közül nem mindenki tudja, hogy mi van velem, de azért terjed a hír szájról szájra és én nem szégyellem, mert hozzám tartozik, mint bármi más. Van, hogy egy diák megkérdezi: »Igaz, hogy magának falába van?« Én pedig válaszolom, hogy részben igen. Kedvességnek szánják, ha megérintik, megdicsérik a hajamat. De ha én akarom megsimogatni egy kamasz fejét, vadul elrántja magát. Érzékenyek és hihetetlenül önérzetesek. Szóval nem egy könnyű kor ez."

Kertész Anikó számára a magyartanítás másodlagos, s a nevelés az első. A diákoknak pedig már nem másod-, hanem huszadrangú az irodalom, hiszen itt nincsen érettségi, minden tanár úgy ösztönzi őket, ahogyan tudja.

„Gyűlölök fegyelmezni. Vallom, hogy mi, pedagógusok nem fölérendeltek, hanem amolyan »gyerekkísérők« vagyunk. Itt ember az emberhez, lélek a lélekhez szól, s csak utána jön a magyartanítás. Ha azon fájlalnám a fejemet, hogy micsoda érdektelenséggel és lemaradással kell megbirkózni, amikor József Attila Csoszogi, az öreg suszter című novelláját sem értik sokan... Azt mondta valaki, hogy jó nagy balek volt a suszter, hogy több pénzt adott vissza a fiúnak. Tehát nem jut el az üzenet, s ennek oka egyszerűen a jóra való restség, amivel állandóan szembesülünk."

Aki csak magyart akar tanítani, fájhat a feje. Kertész Anikó kíséri is lélekben a diákokat. Fotó: Krizsán Csaba

„Sok tanárnak semmi más esélye nincs, mint humorral és emberséggel megnyerni a gyerekek bizalmát. Meg kell értetni azokkal, akik az általános iskolában sikertelenek voltak, hogy itt tiszta lappal indulnak. Sajnálom sokukat, fáradtak. A legszívesebben táblákkal járkálnék az utcán, hogy adják nekik vissza az elvett gyerekkort" – vallja Anikó, aki a minap arany pecsétgyűrűt vett át a várostól, mint a győri oktatás egyik legszínesebb egyénisége, a „gyerekek iránti hűség és bizalom elismeréseként". A Kisalföld „legemberibb embere" elhivatottságáról csak így vall: „jó tanítóim voltak, az ő örökségüket adom tovább". Diákjai közül nyilván alig lesznek tanítók, de „gyermekkísérő" sokféleképpen lehet az ember. S ha egyszer megértik, hogy az öreg suszter sem járt egyetemre, mégis megesett a szíve szegény József Attilán, már nem volt hiábavaló a küzdelem. Mert a lábat lehet amputálni, s lehet viselni a protézist, de lélekben többé nem kel fel a peronról az, aki vadságában egyszer szeretet nélkül maradt.

Mert a lábat lehet amputálni, s lehet viselni a protézist, de lélekben többé nem kel fel a peronról az, aki vadságában egyszer szeretet nélkül maradt.


A legemberibb emberek

A Kisalföld 2003 óta minden karácsony közeledtével számít olvasói segítségére, szavazataira, hogy megtalálja a megye legemberibb emberét. Azt, aki tettekben és cselekvő szeretetben megmutatkozó emberségről tesz tanúbizonyságot. 2003-ban az öttevényi Kovács fivéreket ismertük el, Árpádot, Gábort, Jánost és Lajost. 2004 legemberibb emberét Rábacsécsényben találtuk meg Czank Miklósné személyében. 2005-ben a győri Zajovicsné Vizer Bernadettet ajánlották a legtöbben, míg tavaly a Ménfőcsanakon élő Nimsz Bélára esett a választás.

Olvasóink írták

  • 1. Mayer Sára 2007. december 25. 01:30
    „Szívből gratulálok! A tanárnőnek minden jót egészséget, sok örömet kívánok.
    Mayer”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Rolad.hu: szórakoztat és tanít

Győr - Elszánt fiatalok hobbiból létrehoztak egy olyan internetes portált, amely tanít,… Tovább olvasom