Kisalföld logö

2016. 12. 11. vasárnap - Árpád -3°C | 8°C

Küzdelem a holnapért

„ Igen, az első napokban eszünkbe jutott, mi lenne jobb: ha Zoli túlélné a balesetet, vagy ha inkább soha nem ébred fel a kómából. De most már csak az számít, hogy a fiunk él” – mondta Sipos Zoltán édesapja egy évvel és egy hónappal a szörnyű baleset után.
Aki mindent lát: A magatehetetlenné vált fiatal férfi minden mozdulatát érti és érzi az édesanyja.
A szikár hírek arról szóltak, 2002. június 8-án súlyos balesetet szenvedett a pannonhalmi Sipos Zoltán, aki barátja motorján ülve indult haza az esti órákban. A jármű megcsúszott, s a hátul ülő 28 éves Zoltán fejjel az árokba zuhant. A motort vezető barátja könnyebb sérülésekkel megúszta a balesetet, őt viszont kritikus állapotban szállították a Petz Aladár Megyei Oktató Kórház idegsebészetére.

Nem adtak esélyt

– Este csöngettek, a fiunk egyik barátja állt az ajtóban, csak annyit mondott: „Józsi bácsi, nagy baj van" – emlékezett az egy évvel ezelőtti napra Sipos József, az édesapa. – Azonnal a helyszínre siettünk, ahonnan azonban már elszállították a fiunkat.

– Az idegsebészeten, majd pedig az intenzív osztályon úgy fogadtak minket: „Nem tudjuk megmenti Zoltánt" – idézte fel szomorú emlékeit az édesapa. – Tíz napon át minden reggel úgy mentünk be a Kórházba, hogy az estét már nem éri meg, s azzal búcsúztunk, reggel szólnak, ha bekövetkezett a halál. Zoli azonban nem adta fel, bár agyának negyven százalékát el kellett távolítani, és magatehetetlenné vált.

Az első csoda

A kritikus tíz napot úgynevezett éber kómában töltött hónapok követték. Az édesanya mindennap reggel négy órakor kelt, megfőzte a speciális, turmixolt ételt, amelyet Zoli meg tudott enni, elment dolgozni az apátságba, délután a Kórházba sietett, majd onnan haza a családhoz. Ez a napirend egy éve változatlan, azóta küzd a Sipos család Zoliért, és küzd Zoli is a holnapokért. A csoda, hogy ma már néhány órát tolókocsiban ül a fiatal férfi, és meg tudja rágni az ételt, három hete kezdődött. A szülők azóta ismét reménnyel telve érkeznek a 243-as szobába, amely fiuk otthona hónapok óta.

– Igen, az első napokban eszünkbe jutott, mi lenne jobb: ha Zoli túlélné a balesetet, de teljesen leépül testileg és szellemileg, vagy ha inkább soha nem ébred fel a kómából. De most már csak az számít, hogy a fiunk él. Tudjuk, hogy soha nem mondja ki a nevünket, azzal sem biztatnak bennünket, hogy valaha is haza tudjuk vinni őt, de nekünk már ennyi is számít. Az első este, teljesen kivérezve esélytelen volt a túlélésre, de az orvosoknak és a nővéreknek hála eljutott idáig. Ki tudja megmondani, mire képes az emberi agy? Ezt csak Zoli tudja.

Letörölni a könnyeket

Sipos Zoltán egy évvel ezelőttig a rali szerelmeseként azért dolgozott, hogy jobb motorra cserélhesse a régit. A balesetig – amelynek nem okozója, hanem szenvedő alanya volt –, átlagos fiatalként élte az életét. Nem különleges eset az övé abból a szempontból sem, hogy a barátok az elmúlt egy év alatt elmaradoztak mellőle. Szülei és két testvére minden pillanatért megküzdenek, ahogy mondják, lassan hozzászoknak ehhez is. A történetnek nincs, valószínűleg soha nem is lehet csattanója, de itt él köztünk ez a fiú, aki már csak sírással tudja jelezni fájdalmát és örömét. És mindig ott van mellette valaki, aki letörli a könnyeit.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Akit a dalai láma vállon veregetett

Mitring József egy híján tíz éve került a rendészet élére a Pannon- halmi Főapátságban. Azóta több… Tovább olvasom