Kisalföld logö

2018. 01. 21. vasárnap - Ágnes -1°C | 3°C Még több cikk.

Hintaló és akasztófa

Történelmi tablónak kevés, áthallásos, most aztán mindenki szégyellje el magát színdarabnak sok, színházi estének éppen csak elég az Egy lócsiszár virágvasárnapja című Sütő András-színmű, melyet Ács János rendezett színpadra Győrött.

Lehet, hogy pechem van a keddi előadásokkal, de úgy tűnik, ez az a nap, melyet nem kedvel annyira a közönség Győrött. A lócsiszár virágvasárnapján a premier után három nappal a nézőtér jó egyharmada üresen ásítozott. Na jó, a Debrecen–Fiorentina meccset éppen akkor közvetítették a tévében, és ugye futballrajongó férje nélkül a feleség még a barátnőjével sem megy színházba. Főleg akkor, ha nem vígjáték, zenés revü vagy valami hasonló megy. Márpedig az Ács János által az eredeti, alapként szolgáló kleisti szöveggel feldúsított Sütő-dráma egyáltalán nem az.

Hogy ezzel azt mondom, hogy unalmasra sikeredett a lócsiszár? Hát igen. Kétségtelen, hogy sokat nem tudott hozzátenni az eredeti bemutatóhoz. Márpedig 1975 elég régen volt ahhoz, hogy némi kis frissítésen essék át a színmű, és főleg az, ahogyan eljátsszák. Sütő András Heinrich von Kleist krónikája nyomán írta a nyilván teljesen áthallásos, a romániai elnyomó rendszer ellen kiválóan értelmezhető színdarabot. Sütő mestere a magyar irodalomnak, kiválóan teremt színpadi helyzeteket, dramaturgiája éles és gyors, szövege korhű és nagyon veretes. Ács János és az általa vezérelt színészek többsége beleesett abba a hibába, hogy vicsorgó mondatokat kizárólag vicsorogva lehet elmondani. Hogy a fájdalom az mindig melldöngetős, hogy a gonosz ember az sunyin néz, sőt, talán még kicsit biceg is. Emberi, átélhető érzelmeket, indulatokat nagyon kevesen hoztak elő magukból. Pedig lett volna rá bőven lehetőség, hiszen mindenkinek zseniális figurát írt Sütő András. Ács Jánosnak pedig szigorúan kellett volna arra figyelnie, színészei ne elégedjenek meg a mesterségbeli tudást, de leginkább a sok-sok éves rutint mutató játékkal. Az indulat nem mindig az ordítással egyenértékű.

Amikor a vasfüggöny a darab végén bezárul, azt érezzük, megnéztünk egy kötelező olvasmányt.

Pedig minden adott ahhoz, hogy Ács János eddigi munkáihoz mérhető (majdnem azt mondtam, méltó) előadás legyen az Egy lócsiszár virágvasárnapja. Nézzük végig sorban.

A díszlet nagy ívű, képes nemesen egyszerű maradni és betölteni az irdatlan méretű színpadi nyílást. Bensőséges, amikor Kolhaas Mihály otthonát kell ábrázolni, félelmetes, mikor Vencel báró vára a helyszín és nemesen egyszerű a végítéletkor.

Menczel Róbert munkájának még az illata is alkalmazkodott a darabhoz. Nyilván a ragasztó, az enyv, a festék megszárad majd és elvész ez a kellemes illúzió, de az első hetekben a friss díszlet ezzel is csábító lehet a színház szerelmeseinek. A jelmezek jól ellenpontozták a díszlet egyszerűségét.

Szinte korhűnek mondhatóak a csodás ruhák. Gyarmathy Ágnes terveit igazán mívesen készítették el a varróműhelyek szorgos kezei. (Furcsa, hogy a címlapon közvetlenül e két tervező után a mozgásért felelős Gyöngyösi Tamás következik. A probléma csak az, hogy mozgásban igazán különlegeset vagy figyelemre méltót azonkívül, hogy a színészek jönnek és mennek, nem lehetett észrevenni.)

Amikor a környezet már készen van, jöhet a szöveg. Ács János úgy érezte, hogy az alapműből is kell néhány gondolat a drámába. Ezeket bele is húzta. Sokszor meséli el, mi is történik a színpadon, pedig a színházban elég, ha látom, akkor is értem. Nem kell elmondani. Különösen érdekes ez a temetési jelenetnél, amikor egyszer csak a színészeket, akik addig élőszóval adtak tudtunkra mindent, félreviszi és gépi hangjukon mesélődik a történet. Itt is és máshol is a kevesebb több lett volna. Rendezőként olyan részeket is belezsúfolt a színdarabba, melyeknek abszolút nincs szerepük. Erre a legjobb példa az apáca megerőszakolása. Bartha Alexandra egyébként valami nemes szépséggel és hála néki, egyszerűen hal meg a színpadon, talán ő és Jáger András az, aki meg tud maradni teljesen egyszerűnek, így könnyebben befogadhatónak és nézhetőnek. A jelenet arról szól, hogy a gonosz és becstelen várúr, aki mindent megtehet, valóban gonosz és becstelen. Ezenkívül semmit nem ad a darabhoz.

Lehet, a nézőket kiskorúnak nézik, hiszen mindent kétszeresen játszanak el.



Apropó, kiskorúak. A tapsrendnél azonnal látszik, mely szereplő az, aki a közönség számára leginkább kedves. A Kolhaas fiát játszó Márkus Krisztián már első megszólalása után, majd a fináléban is tapsot, nagy tapsot kap. Pedig a kisfiút az instrukciók ugyanolyan patetikus előadásra kényszerítették, mint a felnőtt színészeket, színpadi jelenléte mégis erősebb sokakénál. A titka egyszerű lehet: imádja a játékot. Átéli azt, amit csinál, számára ez nem munka, hanem előadásról előadásra egy ünnep. Szereti ámulatba ejteni a közönséget, szereti megtenni azt sokadszor is, amit a próbák során már unásig gyakorolt, és érezhető rajta, inspirálja a közönség. Amennyiben színház közelében marad, csak bízhatunk benne, ezen érzésekből semmit sem veszít el, de modorosságait, melyek a nagyok követéséből adódnak, le tudja majd vetkezni.

Modorosságban egyébként ismét Rupnik Károly viszi a prímet. Sapkát például senki nem vesz le úgy, mint ő. Modorossága egy percre múlik el, mikor a végső ítélet kimondása után emberi hangon szólal meg, egykori barátjának elsúgva: ő is csak kényszernek engedett. A darabban egyébként helyén van, hiszen mindenki túl harsány, mindenki túl erősen festett karaktert játszik, így csak kicsit lóg ki a sorból mint ügyész.

Gyöngyössy Katalin Máriája viszont nagyon. Gyöngyössy érzékenyen, egyszerű és mégis tökéletes eszköztelenséggel játszik. Szerethető, és ha valakit, hát őt magunkhoz ölelnénk, ha megnyugvásra vágynánk. Szikra József epizódjai pontosak, kimértek, részei a rendezői összerakós játéknak. Sárközi Józsefre is inkább a Portugálból emlékezzünk, mint ebből a színdarabból. Maszlay Istvánt üdítő volt egy neki való szerepben látni. Ráadásul hallani, ahogy kimondja a kulcsmondatnak szánt, nyilván valamiféle áthallásos mondatot nem is egyszer: ˝Zörgessetek és megnyittatik néktek˝ (Máté, 7.12). Török András nem bonyolítja túl a szerepét. Próbál a lehetőségekhez képest erőszakos és félelmetes lenni. A legtöbb esetben ez sikerül is. Ő azon színészek közé tartozik, akik hajszálra pontosan azt hozzák, amit kér tőlük a rendező. Jó gonosza volt a történetnek. A kisebb szerepekben feltűnő színészek amit lehet, ismét megpróbálnak, de mi tagadás, ez a darab nem róluk szól, de nélkülük (Posonyi Takács László, Timkó János, Pörneczi Attila, Kszel Attila, Nagy Lóránt és Pingiczer Csaba) játszhatatlan és ezzel együtt nézhetetlen lenne.


Az Egy lócsiszár virágvasárnapja, mint a világirodalom legtöbb színműve, a sok szereplő ellenére alapvetően két-három szereplős darab. Győrött Csankó Zoltán a Kisfaludy Teremben már bizonyította színészi képességeit. Itt címszereplőként egy harsányabb énjét hozta elő. Sokszor szinte csak szövegmondásnak érezhetőek monológjai, replikái.

Valahogyan kívül reked önmagán. Öröme külsődleges, bánata külsődleges. Profi színész, profi eszköztárral, aki levesz a lábunkról, de valami mégis hiányzik abból, amit elénk tár. Talán pont saját maga? Felesége, Botos Éva kedves, aranyos és jóval kisebb, mint a férjét játszó színész, így elég mókás jelenetek alakulnak ki egy-egy ölelés kapcsán. A nagy győri visszatérő, aki annak idején a Padlásszínházban zsigereinkig hatolt játékával, Horváth Lajos Ottó. Lázadó természetét, vehemens és hatalmat gyalázó gondolatait izomból adja elő. Játékában van vér és lendület, de pont ezért a túlpörgések elkerülhetetlenek.

Az Egy lócsiszár virágvasárnapjában a kisfiú egy hintalovat kap ajándékba édesapjától. A hintaló pont olyan központi helyen áll az első felvonásban, mint a második végén az akasztófa. Talán nem véletlen, hogy mindkettő képe bekerült a műsorfüzetbe is. Bár ezt kivételesen nem rágják a szánkba, mint az egyéb üzeneteket, de mégis fontos e két tárgy, főleg azért, mert mindegyik olyan, mintha. A hintaló az majdnem igazi ló, kis különbséggel, és a bitófa is majdnem bitó, hiszen igazából senki nem kerül fel rá.

Ács János nézhető, látható darabot rendezett. Tele kifordítható mondatokkal, melyeket hol a meglévő hatalom ellen, hol a hatalmat esztelenül támadni akarók ellen lehet elsuttogni a szereplők után, kinek-kinek ízlése szerint. Ez talán nem is baj, nem kell mindig egyértelműen állást foglalni a színháznak, sőt, lehet, egyáltalán nem kell. Az azonban régi törvény, ha puska kerül elő, annak el kell sülni. Győrött több ˝puska˝ is előkerült, sőt, még több, leginkább Sütő Andrásnak köszönhetően elrejtve is ott volt a díszletek között, de ezek közül egyik sült csak el.

Olvasóink írták

  • 1. SAmu 2009. november 24. 22:35
    „Nálam sokkal okosabb ember (=Szokolay S.) mondta : " a Kisalföldnél egyetlen profi művészetkritikus nincs." Nincs , aki egy profi színházi és zenei kritikát képes legyen leírni. A bizonyíték: lásd fent!”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Mikor költözhetnek a gyerekek?

Tovább olvasom