Vádirat a Trianoni békediktátum ellen
megjelent a Pesti Hírlapban a P.H. 50-ik évfordulóján
Előszó.
A Pesti Hírlap 50 éves jubileuma alkalmából Légrády Ottó dr. főszerkesztő úgy határozott, hogy a Pesti Hírlap legméltóbb módon azzal róhatja le háláját közönsége, Magyarország legnagyobb olvasótábora iránt, ha a külföld tájékoztatására olyan, a trianoni békediktátum igazságtalanságát és tarthatatlanságát kimutató propagandamunkát ad ki, amely tartalmával, újszerűségével és kiállításával leköti mindazok figyelmét, akiknek kezébe kerül.
E feladat megoldására a Pesti Hírlap főszerkesztője százezer pengőt adományozott.
A Pesti Hírlap mindenekelőtt közönségéhez fordult tanácsért és egy pályázat során temérdek ötlet, terv, gondolat jutott el hozzánk. Ezeknek gondos tanulmányozása után született meg az a gondolat, hogy "Igazságot Magyarországnak" címmel úgy külső kiállításában, mint belső tartalmában egyaránt a magyar kultúrát reprezentáló könyvet adunk ki, külön-külön… Tovább olvasom »
Vádirat a Trianoni békediktátum ellen
megjelent a Pesti Hírlapban a P.H. 50-ik évfordulóján
Előszó.
A Pesti Hírlap 50 éves jubileuma alkalmából Légrády Ottó dr. főszerkesztő úgy határozott, hogy a Pesti Hírlap legméltóbb módon azzal róhatja le háláját közönsége, Magyarország legnagyobb olvasótábora iránt, ha a külföld tájékoztatására olyan, a trianoni békediktátum igazságtalanságát és tarthatatlanságát kimutató propagandamunkát ad ki, amely tartalmával, újszerűségével és kiállításával leköti mindazok figyelmét, akiknek kezébe kerül.
E feladat megoldására a Pesti Hírlap főszerkesztője százezer pengőt adományozott.
A Pesti Hírlap mindenekelőtt közönségéhez fordult tanácsért és egy pályázat során temérdek ötlet, terv, gondolat jutott el hozzánk. Ezeknek gondos tanulmányozása után született meg az a gondolat, hogy "Igazságot Magyarországnak" címmel úgy külső kiállításában, mint belső tartalmában egyaránt a magyar kultúrát reprezentáló könyvet adunk ki, külön-külön németül, olaszul, angolul és franciául és ezeket a könyveket eljuttatjuk a külföld összes nagybefolyású államférfiaihoz, újságíróihoz, tudósaihoz, társadalmi előkelőségeihez, hogy akinek füle van, meghallja a magyar igazság szavát és akinek szeme van, meglássa annak a szörnyű igazságtalanságnak írásban, képben és tudományos megállapításokban lefektetett bizonyítékait, amely Magyarországot a trianoni békével sújtotta.
Magyar politikusok, újságírók és művészek lelkiismeretes, gondos munkája után, 1930 szeptemberében elkészült a revíziós díszmunka. Bíborszínű vászonkötés, arany medalionjában a keresztre feszített Nagy-Magyarország töviskoronás jelvénye, alatta aranybetűkkel, a négyféle nyelven készült kiadás szerint, a cím:
Gerechtigkeit für Ungarn! - Giustizia all´ Ungheria! - Justice for Hungary! - Justice pour la Hongrie!
Külön e célra gyártott, vastag mélynyomópapíron készült a magyar nyomdaipar e remekműve, mert a külföldön ezzel is figyelmet kívántunk kelteni hazánk iránt. Abból indultunk ki, hogy a külföld számottevő embereit szerényebb kiállítású propaganda-írásokkal annyira elhalmozzák, hogy az ilyenekre már ügyet sem vetnek. A könyv rendkívüli díszével kell tehát őket arra rábírni, hogy végig is nézzék, el is olvassák. A többszínű és egyszínű mélynyomásos képek tömege, a színes térképek sokasága, mindannyi gondos kiválogatottságával igazságunk bizonyításának szolgálatába állítva, a gondos mérlegeléssel, nem hosszadalmasan, hanem tömören, ámde meggyőzően formált szöveg rendkívüli hatással volt a külföldi közönségre.
Az idegennyelvű kiadásokhoz egy kis bevezetést írtunk, amelynek az a föladata, hogy mindjárt az első sorok átolvasása után érdeklődést ébresszen az azután következő fejtegetések iránt s már az első pillanatban kellő mértékben éreztesse velük a Magyarország ellen elkövetett igazságtalanság vérlázító voltát. Ebből a célból fölvetettük előttük azt az eshetőséget, mi lenne, ha a trianoni béke kegyetlenségét és igazságtalanságát az ő hazájukkal szemben alkalmazták volna. Hogy példánkat szemléltetőbbé tegyük, minden ilyen példányhoz mellékeltünk egy-egy térképet, amely például az angol ember szeme elé tárta az öt részre darabolt Anglia torz ábráját. Ugyanígy megmutattuk az amerikaiaknak az Egyesült Államok, az olaszoknak Itália, a franciáknak Franciaország, a németeknek Németország megcsonkított térképét.
A magyar olvasó ezen elosztó keretében megtalálja mind az öt ilyenfajta térképet, amely külön-külön jelent meg a különböző országoknak szánt idegennyelvű példányokban. Hatodiknak a Magyarország megcsonkítását bemutató térképet sorakoztattuk fel.
Trianon kegyetlensége más országokra alkalmazva.
Ezen az oldalon hat térképet talál az olvasó. A térképek célja, hogy bemutassuk, milyen képtelenség sülne ki abból, ha a trianoni szerződés könyörtelen szigorával szétosztanák a szomszédok között az illető országok háromnegyedét. A külföldre szánt példányokban mindig csak egy-egy ilyen térképet közöltünk, aszerint, hogy azt a példányt melyik országba szántuk. A térképeken a beárnyékolt terület az elszakított, a vastag fekete vonal által határolt terület pedig a meghagyott részt jelenti.
Belenyugodhatnának ebbe a szörnyű megcsonkításba a világ nagy nemzetei? Nem az lenne az ő jelszavuk is, ami a megcsonkított Magyarországé:
Nem, nem, soha!
Az összes világrészekbe szétküldött példányokat azután a következő bevezető sorokkal indítottuk útnak:
Hölgyeim és Uraim!
Vessenek futó pillantást hazájuknak az itt közölt térképére. Már előre is szíves elnézésüket kérjük azért, hogy egy olyan térképet merészelünk Önök elé állítani, amely nem válthat ki Önökből más érzést, mint felháborodást és megbotránkozást.
Valóban mindenkinek fel kell háborodnia már annak puszta gondolatára is, hogy az Önök hazáját így meg lehessen csonkítani, s bizonyára azt érzik Önök, hogy ilyesmit csak őrült emberek beteg fantáziája gondolhatna ki. Mi elismerjük, hogy ez igaz s azért ismételten elnézést kérünk ezért a térképért. Szolgáljon mentségünkre, hogy csak végső kétségbeesés nyomása alatt folyamodtunk hazájuk megcsonkított térképének a megrajzolásához, mert csak így tudtunk az Önök lelkében világossá tenni valamit, amit e nélkül a térkép nélkül, sajnos, sohasem tudnának egészen megérteni.
Ugyanis ugyanez a tudatlanság és őrület ezt a másik országot, Magyarországot illetőleg nem a képzeletben, hanem a valóságban dolgozott, Önök pedig, mint a civilizált emberi társadalom polgárai, Magyarországnak ezt az esztelen megcsonkítását már több mint tíz év óta eltűrik. Tegyenek tehát erőszakot saját lelkükön arra a kis időre, ameddig az egyik térkép révén megértik azt, hogy mi az értelme annak a mellette levőó másik térképnek és világosan szemléltetve megtudják, hogy az úgynevezett Trianoni Békeszerződés, amit inkább lehetne békeparancsnak nevezni, mint szerződésnek, milyen kártékony és értelmetlen igazságtalanságot követett el Magyarország ellen.
Minden ország számára külön-külön szöveggel megmagyaráztuk a mellékelt térkép értelmét és jelentőségét. Rámutattunk arra, hogy az az elméleti szörnyűség, amelyet Itáliának, Angliának, az Egyesült Államoknak, Franciaországnak, Németországnak csak egyharmad részét hagyja meg a nemzet testén, a többi kétharmadot szétosztja idegen hódítók között, semmivel sem tartalmaz nagyobb igazságtalanságot, mint az a kegyetlenség, amellyel Magyarországot földarabolták. A yorki, a milánói, a kölni és a reimsi székesegyház idegen uralom alatt éppen olyan képtelenség, mint az, hogy a kassai dóm a csehek birtokába került. Jókai Mór szülőhelye, Komárom, a csehek kezén, éppen olyan arculcsapása a magyar géniusznak, mint ha Edinburghot, Scott Walter szülőhelyét, odaadnák például a norvégoknak, Frankfurtot, Goethe szülővárosát, a franciáknak, vagy Besançont, Hugo Viktor szülőhelyét, a németeknek. Hivatkoztunk arra, hogy a békeszerződés kiszámított rafinériával ágyúlövés-távolságra hozta Budapesthez a csehszlovák határt, s megkérdeztük, mit szólnának az érdekelt nemzetek ahhoz, ha Londont, Washingtont, Rómát, Párizst és Berlint bármikor lőni lehetne a szomszédos állam területéről?
A különböző országokba küldött példányok bevezető részét azután így fejeztük be:
El tudják-e képzelni, hogy a világ bármelyik szabad népe egyszerűen csak belenyugodjék abba, hogy hazáját, mely még hozzá a háború előidézésében teljesen ártatlan is volt, ilyen módon csonkítsák meg és tegyék életképtelenné? Nem, nem, ezt elképzelni nem lehet. Minden ország foggal és körömmel is megpróbálna mindent, hogy ezt az igazságtalanságot helyreüsse. Természetes tehát, hogy az ízig-vérig sértett és igaztalanul agyonnyomorított Magyarország ebbe az állapotba belenyugodni sohasem fog.
Arról az egészen rendkívüli hatásról, amelyet ez a munka öt világrész politikai és társadalmi világának legszámottevőbb tényezőire gyakorolt, ezen újabb kiadványunk vezető cikkében, továbbá ott emlékezünk meg, ahol a revízió ügyének eddigi fejleményeiről számolunk be.
Mi azonban a külföldi sikerrel nem láttuk munkánkat befejezettnek, sőt ellenkezőleg: ez megerősített bennünket abban az elhatározásunkban, hogy azt a propagandamunkát, amelyet a Pesti Hírlap 1920. óta állandóan folytat, abbahagyni nem lehet s nem szabad, mert a revízió előkészítése békességesen és célhoz vezetően csakis a külföld minél tüzetesebb és meggyőzőbb felvilágosítása utján történhetik meg.
Ettől a gondolattól vezettetve, elhatároztuk, hogy Revíziós Albumunknak egy változatát készítjük el, amely bár szerényebb gazdag szellemi tartalmával, térképeivel, grafikonjaival, több- és egyszínű képeinek sokaságával alkalmas arra, hogy segítségével, minden magyar ember a külföldiekkel való érintkezésben, egy-egy prófétája lehessen Magyarország feltámadásának.
A Pesti Hírlap ezen kiadványának minden olvasója tanuljon és tanítson!
A leggyakorlatibb eljárásnak az látszik, ha a külföldi ember figyelmét az 5. oldalon található térképekre tereljük, amelyek Trianon kegyetlenségét más országokra alkalmazva mutatják be. Az ezzel kapcsolatban előadandókat ezen előszó bevezető részében találják meg. Ezzel kapcsolatban legcélszerűbb e munka többi térkép- és grafikon-anyagára rátérni, mert ezek bizonyítják szemmel-láthatólag és az idegen által legkönnyebben megérthetően a szörnyű tévedéseket és igazságtalanságokat, amelyek alatt Magyarország szenved, de amelyeknek következményei - ha jóvá nem teszik azokat - Európára is keserves kihatással lesznek.
Következnék ezek után a gazdag képanyag felhasználásával és bemutatásával annak az előadása, minő áldozatokat hozott a magyar nemzet a múltban Európa nyugalmas fejlődésének az érdekében, minő érdemei vannak a nyugati kultúrának fejlesztése körül s miként felelt meg mindennek ezer esztendőn át. Ugyancsak a képek nyomán mutassa meg külföldi barátjának vagy ismerősének, milyen régi, jórészt tősgyökeres magyar városokat szakítottak el az anyaföldtől, minő barbár módon bántak el műkincseinkkel, műemlékeinkkel és a magyar kultúra intézményeivel. Segítségükre lesz ebben az a Trianoni Kiskáté, amely jóformán minden, a revízióval kapcsolatos fontosabb körülményre kérdés és felelet alakjában ad választ és a gondos név- és tárgymutató is.
Arra kérünk tehát mindenkit, akihez ez a munka eljut, a Pesti Hírlap összes előfizetőit és olvasóit, őrizzék meg azt éles, de becsületes fegyver gyanánt a revízióért való küzdelemben.
I.
A világháborúban Magyarország vesztette a legtöbb területet és a legtöbb népességet.
A világháborút követő békekötésekben egyetlenegy országgal sem bántak el olyan kegyetlenül, mint Magyarországgal.
Nem akarjuk kétségbe vonni, a békeszerződések súlyos áldozatokat követeltek azoktól az államoktól is, amelyek Magyarországgal együtt vesztették el a világháborút. Ne felejtsük el azonban, minden államnak legnagyobb kincse, életének, jövőjének biztosítéka két dolog: a terület és a népesség. Területben és népességben pedig Magyarország annyit vesztett, hogy ehhez a többi legyőzött állam veszteségét nem is lehet hasonlítani. Az összehasonlításból ki kell kapcsolnunk Ausztriát, amelyet ebben a tekintetben nem lehet Magyarországgal egy kalap alá vonni. Ausztria sohasem volt egységes birodalom, hanem külön nemzeti életet élő, háborúval meghódított tartományok mozaikja. Hogy Ausztria a világháború pörölyütései alatt széttöredezet és alkotóelemeire bomlott, azon senki sem csodálkozhat. Valószínű, hogy ez a folyamat előbb-utóbb világháború nélkül is bekövetkezett volna. Magyarország azonban már a háborút megelőző időben, az Osztrák-Magyar Monarchia keretén belül is, egységes történelmi fejlődéssel kialakult egységes ország volt, éppen olyan, mint Németország vagy Bulgária. Azt a veszteséget pedig, amelyet mi területben és népességben elszenvedtünk, nem is lehet egy napon említeni Németország vagy Bulgária veszteségével.
Amit most mondottunk, azt néhány számadattal bizonyítani kívánjuk. Néha a száraz számok is megdöbbentő, tragikus dolgokat beszélnek. Németország elvesztette régi területének 13 százalékát, Bulgária területi vesztesége 8 százalék. Magyarországtól ellenben elvették régi, ezer év óta birtokolt területének 72 százalékát. Régi birtokállományának pontosan a háromnegyedét. Most lássuk a népességre vonatkozó adatokat. Bulgária az első balkáni háború óta úgy területben, mint lakosságban megnövekedett. Németország már nem csak területben, hanem lakosságban is érzékeny veszteséget szenvedett. Le kellett mondania a világháború előtti lakosságának 10 százalékáról. Fájdalmas dolog kétségtelenül. De mi ez Magyarország veszteségéhez képest! Nagy-Magyarország háború előtti 21 millió lakosából elszakítottak 13.400.000 embert, az eredeti népességnek 64 százalékát, vagyis kereken kétharmadát.
II.
Magyarországot természetes határaitól megfosztva és lefegyverezve kiszolgáltatták szomszédai kénye-kedvének.
A kegyetlen igazságtalanság súlyát növeli, hogy az elszakított magyar állampolgárok között többmillió tiszta magyarajkú akad, akiknek jó része területileg is összefüggő egy tömegben él a Csonka-Magyarországon meghagyott magyar lakossággal. Azok, akik a trianoni határokat megrajzolták, stratégiai okokból tiszta magyar területeket adtak az utódállamoknak azért, hogy a szerb hatalom fölvonulhasson a Duna-Tisza közére, a román impérium megvethesse lábát a magyar Alföldön, a csehek pedig a Duna mentén leereszkedhessenek egészen Szobig, ahonnan messze hordó ágyúkkal bármikor be lehet lőni Magyarország fővárosába.
A világháború előtt a Kárpátok karéjába zárt és dél felől hatalmas folyamokkal határolt Magyarországnak volt a legtökéletesebb természetes határa. Most a Trianonban meghagyott országot, a Duna és a Dráva vonalát kivéve, köröskörül sík mezon futó, nyílt határral övezték, amely szinte csábítja és hívogatja az ország minden ellenségét a bevonulásra. Azonban ezzel még nem elégedtek meg. A stratégiai határaitól megfosztott országot még le is fegyverezték és képtelenné tették arra, hogy a védekezésre amúgy is alkalmatlan határokon a szomszédok esetleges túlkapásaival szemben bármiféle ellenállást fejthessen ki.
A trianoni békeszerződés szerint Magyarországnak mindössze harmincötezer embert van joga fegyverben tartani. Ezzel szemben Csehország békelétszáma 160.000 fő, Romániáé 232.000, Jugoszláviáé 350.000. Vagyis a 35 ezer főnyi trianoni hadsereggel szemben a Magyarországot környező, ellenséges érzelmeiket nem is titkoló államok összesen 542 ezer katonával rendelkeznek. De csak békeállományban. Mozgósítás esetén egészen fantasztikus méretekbe szökik ez a különben is képtelen aránytalanság. A trianoni magyar hadseregnek nincsenek és nem is lehetnek tartalékai, nincs és nem is lehet mozgósítási rendszere. Ha a szomszédos államok mozgósítanak, a mi hadseregünk marad a békelétszámon, legfeljebb azt a néhány ezer embert tudjuk sorba állítani, akit takarékossági okokból, szerződés adta jogunk ellenére sem tartunk fegyverben. Mondjuk tehát, hogy ebben az esetben a trianoni magyar hadsereg teljes létszámára emelkedik és összesen harmincötezer emberből áll.
A szomszédos országok ugyanakkor 4.365.000 embert indíthatnak el Magyarország leigázására. Ez a közel 4 ? millió ember a legnagyszerűbb modern felszereléssel vonulhatna hadba. Ezerháromszáz katonai repülőgép támogatná az előnyomulásukat. Nagy kaliberű ágyúk, tankok, aknavetők és gázfejlesztő készülékek követnék a hadra kelt sereget. Mi pedig nem védekezhetnénk ellenük, mert a trianoni szerződés eltilt bennünket attól, hogy repülőgépeink, nehéz ágyúink, tankjaink, aknavetőink lehessenek. Ugyancsak tilosak nálunk a gázháború eszközei. Jó darabig nemcsak a gáztámadás, hanem a gázvédelem eszközeitől is eltiltottak bennünket. Csak a legutolsó időben engedték meg, hogy katonáinkat gázvédő álarccal elláthassuk. Magyarországot szigorúan ellenőrzik, hogy gyárait háborús szükség esetén se használhassa föl hadieszközök és hadianyagok gyártására.
A Magyarországgal szomszédos államok ellenben ipari téren is alaposan fölkészültek minden háborús kalandra. Különösen el lehet ezt mondani Csehországról, amely már a békében is fontos ipari területe volt a monarchiának, hiszen itt volt a monarchia iparának 80 százaléka. Csehországnak ma több hadiszer- és hadianyaggyára van, mint amennyi volt a háborúban. Ezek a cseh hadigyárak már ma, a legteljesebb békeidőben, olyan gőzerővel dolgoznak, mintha egy újabb világháború küszöbén állanának. Erre csak egy példát hozunk föl: a Skoda-művek, amelyeket a cseh kormány a háború után kibővített és modernül átszervezett, a háború legválságosabb napjaiban is csak 30.000 munkást foglalkoztattak. Ma ugyanezekben a gyárakban 40.000 munkás dolgozik.
A szomszédos országoknak ez a lázas fegyverkezése annál nyugtalanítóbb lehet a mi szempontunkból, mert nekünk, amikor a trianoni szerződés aláírására kényszeríttettek, nem ezt ígérték. Nekünk azt ígérték, hogy a legyőzött államok kényszerű leszerelését követni fogja a győző államok önkéntes leszerelése, mert általános lefegyverzéssel kívánnak gondoskodni arról, hogy a világháború borzalmai többé meg ne ismétlődhessenek Európában. A Nemzetek Szövetségének Egyességokmánya nyolcadik cikkében határozott formában megszabja a győző államoknak ezt a kötelezettségét. Miután pedig ezt az egyességokmányt, a békeszerződésekbe is bevették, a győző hatalmaknak ez az erkölcsi kötelessége kétoldalú szerződésen alapuló kötelezettség lett. Mindenki tudja, hogy a győző államok ezt a kötelezettségüket hogyan teljesítették. Úgy, ahogyan azt Csehszlovákia példája mutatja. Leszerelés helyett tovább fegyverkeznek. Egyre szaporítják a katonáikat. És egyre szaporítják a hadigyáraikat. Minden évben tartanak egy-két leszerelési konferenciát, amelyen szép beszédek hangzanak el az általános lefegyverzés szükségéről. Konferencia után azonban minden állam még fokozottabb mértékben lát hozzá az új hadihajók építéséhez, puskák, ágyúk, repülőgépek, tankok, mérges gázok gyártásához.
Magyarország pedig lefegyverezve, védekezésre alkalmas határaitól megfosztva, úgy áll a fegyverkező szomszédok gyűrűjében, mint a farkasok közé dobott bárány. Ki tudhatja, a farkasoknak mikor támad étvágyuk egy kis bárányhúsra?
III.
Európa hálája Magyarország iránt.
Déli 12 órakor miért szólalnak meg az egész keresztény világban a templomok harangjai? A hagyományok szerint azért, hogy a kongásukkal figyelmeztessenek mindenkit arra a hálára, amellyel az egész keresztény világ tartozik Magyarországnak. A római pápa, amikor megkapta hírét annak, hogy Hunyadi János, a nagy magyar hadvezér, a Nándorfehérvár alatt kivívott nagy győzelemmel megmentette a menthetetlennek hitt Európát a török áradattól, elrendelte, hogy ezentúl minden áldott nap déli 12 órakor, Hunyadi győzelmének az órájában, a világ minden templomában meg kell kondítani a hálaadó harangokat. Ezek a harangok szóltak aznap délben is, amikor a trianoni békeszerződést aláírták.
Magyarország azonban nemcsak egyszer mentette meg a keleti barbár népek betörésétől Európát. Ez a terület ezer éven keresztül volt az európai nagy háborúk országútja. Amikor Magyarország első, szentté avatott királya, I. István mély államférfiúi bölcsességével pogány népét áttérítette a keresztény vallásra, a magyarság örökre szakított a Kelettel és egész testével Nyugat mellé állott. Mialatt a népvándorlás hullámai tovább hömpölyögtek, élő védbástyája lett a nyugati műveltségnek. Mondjuk itt el, hogy önfeláldozó harcaink közben hány különféle ázsiai barbár nép rohamát kellett fölfognunk? Hogy bosszúálló vad hordák hányszor pusztítottak végig bennünket? Hányszor kellett a lerombolt városokat újjáépíteni, a kiirtott népességet újra telepíteni? Volt olyan idő, amikor az egész Európát rémülettel eltöltő Dzsingisz kán tatár serege úgy elpusztította Magyarországot, hogy tizenöt-napi járóföld körzetén egyetlenegy eleven lélekre sem lehetett akadni. Azután következett három évszázados harc a törökökkel, három évszázados török dúlás, pusztítás. Pusztultunk, de helytálltunk, tartós gátat emeltünk a török előnyomulás elébe. Európa nekünk köszönheti, hogy nem neki kellett ugyanez idő alatt viaskodnia tatárral, törökkel, hogy mialatt Magyarországból rom és pusztaság lett, a boldogabb nyugati országok nyugodtan építhették tovább a kultúrájukat.
Michelet, a nagy francia történetíró, egyik munkájában, miután ismertette azt az önfeláldozó szerepet amelyet Magyarország a történelem folyamán a civilizáció védelmében kifejtett, végül így kiált föl: "Mikor találunk alkalmat rá, hogy lerójuk tartozásunkat a nagyszerű magyar nemzet, a Nyugat megmentője iránt?"
Úgy látszik, Trianon volt ez az alkalom. Le is rótták hálájukat alaposan!
IV.
Magyarország háborús felelőssége.
Az előadottak után jogosan fölmerül a kérdés, miért kellett Magyarországot ilyen kegyetlenül sújtani? Miért kellett elvenni tőle területének háromnegyed részét, miért kellett arra ítélni a régi Magyarország állampolgárainak kétharmadát, hagy idegen államnak legyen az alattvalója? Miért kellett Magyarországot minden fegyverétől, minden védhető határától megfosztani, gyűlölködő szomszédok kénye-kedvének kiszolgáltatni? Miért kellett elfelejtkezni arról a háláról, amellyel az európai civilizáció a magyar nemzetnek tartozik? Miért? Miért? A trianoni szerződésnek éppen az a bűne és a legnagyobb gonoszsága, hogy erre a "miért"-re nincsen józan ésszel elfogadható felelet.
Abban az időben, amikor a trianoni szerződést megszerkesztették, indokolás és magyarázatképpen ezt is mondották: "Magyarországot kegyetlenül meg kellett büntetni, mert Magyarország bűnös volt a világháború fölidézésében." Azóta kétségtelenül kiderült, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Amikor Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után a világháború küszöbére érkeztünk, Magyarország miniszterelnöke, gróf Tisza István részt vett azokban a tanácskozásokban, amelyeket a monarchia államférfiai a Szerbiának elküldendő demars ügyében tartottak. Nem mi állapítjuk meg, hanem Charles Tisseyre, a francia parlament tagja, hogy Tisza István, mint Magyarország és a magyar nemzet akaratának képviselője, hogyan viselkedett ezeken a tárgyalásokon. Tisseyre könyvében ezt írja: "Tisza István volt az egyetlen vezető államférfi Európában, aki komolyan szót emelt a háború ellen." Tisseyre a valóságot írja. Magyarország miniszterelnöke, gróf Tisza István, teljes erejéből igyekezett megakadályozni a háború kitörését. Ebben a törekvésében azonban megbukott. A végzetes bécsi koronatanácson leszavazták azok a különböző nemzetiségekhez tartozó osztrák politikusok, akiknek a hazája ma a győztes államok között szerepel.
Magyarország tehát akaratán kívül került a világháborúba. Nem volt más választása, verekednie kellett. Ezt becsülettel meg is tette. Azt még az ellenség is mindig elismerte a magyar katonáról, hogy kinn a harctéren lojális és megbecsülésre méltó ellenfél volt. Viszont a front mögött a magyar nép lelke teljesen mentes maradt attól a gyűlölködéstől, amely a küzdő felek legnagyabb részének a lelkét elborította, tiszta, józan ítéletében megzavarta. Magyarországon a francia, angol és olasz könyveket a háború alatt is tovább olvasták az emberek, a francia, olasz és angol színdarabokat tovább játszották a színházak. És Magyarország volt talán az egyetlen hadviselő állam, ahol az ellenséges országok polgárait nem internálták, és nem zavarták meg rendes kenyérkereső munkájuk elvégzésében. Amikor a fegyverszünet megkötése után Sir Troubridge admirális, mint a fegyverszüneti bizottság Angliát képviselő tagja, Budapestre érkezett, az itt élő angol állampolgárok küldöttségileg járultak eléje és bizonyították, hogy a magyarok a háború egész folyamán lovagias és úri módon viselkedtek velük szemben. Számtalan alkalommal elismerték ugyanezt a többi ellenséges hadviselő állam Magyarországon maradt polgárai is.
V.
Magyarország, miután ellenezte a háborút, ellene volt mindenféle annexiónak is.
Azoktól, akik Magyarországot, mint a háború egyik okozóját szeretnék a világ elé állítani, meg kell kérdezni, hogy szerintük mi célja, mi oka, mi érdeke lehetett volna Magyarországnak a világháború fölidézésére? Magyarország ebben a háborúban csak veszíthetett, mint ahogyan irtózatosan veszített is - de semmit sem nyerhetett. Arról, hogy valamit is nyerjen, előre lemondott az őt képviselő felelős államférfiak nyilatkozataiban. Gróf Tisza István, miután nem tudta megakadályozni, hogy Bécsben a háborús párt kerekedjék felül, legalább azt igyekezett megakadályozni, hogy a megindítandó háború hódító, s annexiós hadjárattá fajuljon. Ezért 1914. július 14-én, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Bécsben nem mondanak le a Szerbia ellen intézendő erélyes lépésekről, feltételül szabta, jelentse ki a monarchia előre, hogy a Szerbia ellen megindítandó akcióval jelentéktelen határkiigazításokon kívül szerb területek megszerzésére nem törekszik.
Tisza István, aki mögött ebben a kérdésben ott állt a magyar nemzet osztatlan közvéleménye, annexióellenes álláspontját akkor sem változtatta meg, amikor a hadiszerencse nekünk kedvezett. 1915 őszén sikeresen végrehajtottuk a Szerbia ellen megindított hadműveletet, amelynek a következménye az lett, hogy a szerb hadsereget kivertük saját hazájából, megszállottuk az egész országot, amelyből a bolgár-szerb határon csak akkora területszalag maradt a központi hatalmak seregeinek a vonalán kívül, mint a Balaton tó. Ugyanekkor a többi harctéren is kitűnően állottunk. A monarchia és Németország seregei mélyen benn voltak Oroszország területén, az Isonzó mellett pedig végérvényesen sikerült megállítani az olasz előnyomulást. Tisza István ebben az időben Berlinbe utazott, hogy ott Vilmos császárt rábírja a béketárgyalások megindítására. Tárgyalásairól Ferenc Józsefet 1915. december negyedikén kelt jelentésében tájékoztatta.
Elmondotta, hogy Vilmos császár, aki lebecsüli az antant erejét, Szerbia teljes fölosztását és annektálását követeli. Tisza ezt hevesen ellenezte, mert minden ötlet között azt tartotta legveszedelmesebbnek, hogy a monarchia annektálja Szerbiát. Ezért Vilmos császárral szemben azt javasolta, kössenek külön békét Szerbiával és adják neki Albániát. Tisza két héttel később egy második emlékiratban ugyanezeket fejtette ki, s hivatkozott arra, hogy az ő álláspontja az egész magyar nemzetnek az álláspontja. Szerbia viszont egészen más álláspontra helyezkedett, mint Tisza István, mint a magyar nemzet. Mert amikor a hadiszerencse neki kedvezett, a trianoni békeszerződéssel elvett a Magyarbirodalom területéből 63.000 km2 területet 4.122.000 lakossal, vagyis elvette a Magyarbirodalom területének és lakosságának több mint ötödrészét.
"Mielőbb becsületes, hódítás és annexió nélküli békét!" - ez volt a magyar törvényhozás és a magyar parlament minden pártjának az álláspontja a háború egész folyamán. 1915. december 7-én a magyar képviselőházban a költségvetési felhatalmazási törvényjavaslat vitájának a során több szónok kitér a Szerbia leverésével megteremtett kitűnő hadi helyzetre és az esetleges békekötés feltételeire. Gróf Andrássy Gyula pedig a következő szép, jelentőségteljes megállapítást teszi: "Nagy dicsőség a győzelem. De a legnagyobb dicsőség azé lesz, aki a győzelmet mérsékelni tudja, aki a győzelem perceiben saját iniciatívája alapján meg tudja ajándékozni a világot a békével." Gróf Tisza István miniszterelnök Andrássy nemes és igazi államférfiúi megállapításait, - amelyektől fájdalom! a párizsi békék szerzői nagyon is messze estek - a felelős kormányzat nevében a következő kijelentéssel teszi magáévá: "A magam részéről aláírom mindazt, amit a békére vonatkozólag gróf Andrássy Gyula tisztelt képviselőtársam mondott."
1915. decemberében elmaradt az a békeajánlat, amelyet a magyar képviselőházban sürgettek. 1916. decemberében azonban, amikor már Romániát is megvertük, a központi hatalmak kormányai rászánták magukat, hogy békeajánlattal forduljanak az antanthatalmak felé. Az ajánlat részletes föltételek fölsorolása nélkül még csak nagy általánosságban fejezte ki a központi hatalmak békekészségét, s többek között ezeket mondja: "Létünknek és szabad nemzeti fejlődésünknek védelmére kellett a négy szövetséges hatalomnak fegyvert ragadnia. Seregeink dicsőséges tettei sem változtatták meg küzdelmünknek ezt a jellegét. Egy percre sem tévesztettük szem elől, hogy a többi nemzetek jogainak tisztelete saját jogainkkal és jogos érdekeinkkel ellentétben nem áll. Nem akarjuk szétzúzni, vagy megsemmisíteni az ellenséget."
A béke ekkor sem jöhetett létre. Mert akkor már az ellenség akart szétzúzni és megsemmisíteni bennünket. De azért a magyar kormány és a magyar törvényhozók fölfogására jellemző az a visszhang, amely ezt a javaslatot a magyar képviselőházban fogadja. A pártvezérek kivétel nélkül örömmel üdvözölték a békekezdeményezést. És mindannyian a méltányos és békülékeny hangot tartották a békejegyzék legszerencsésebb tulajdonságának. Tisza István miniszterelnök így foglalta össze a megvalósítandó hadicélt: "Integritásunk megvédelmezése, reális biztosítékok szerzése hasonló támadások megismétlődése ellen." Azután hozzátette: "Meggyőződésem szerint azok a békeajánlatok, amelyeket tenni fogunk, ellenfeleink részére is elfogadhatóak lesznek és alkalmasak a tartós béke létrehozatalára, az emberiséget összekötő nagy, egységes emberi szempontok újabb érvényre emelésére." Andrássy az egy év előtt elmondott és imént idézett kijelentésére hivatkozva, örül a kezdeményezésnek.
Apponyi kijelenti, hogy a kormány "a mi támogatásunkra minden politikai differenciák mellett is számíthat, ... ha a békeajánlatnak konkrét tartalma annak a szellemnek felel meg, melyet a jegyzék kifejez". Gróf Károlyi Mihály, aki később, amikor kormányra került, a magyar hadsereget szétzüllesztette, az ország határainak védtelenül hagyásával az ellenséget az országba beengedte, végül a bolsevizmust uralomra juttatta, az ellenzéki oldalról ezt mondotta: "Én a békejegyzéknek és a miniszterelnök úr beszédének legfontosabb részét abban látom, hogy a miniszterelnök úr ismételten kijelentette, hogy nincsenek hódító szándékaink. Ezzel a jeligével kell a béke asztalához leülnünk."
Gróf Károlyi Mihálynak, a későbbi pacifista vezérnek akárki elhiheti ezt a megállapítást. 1916. végén, amikor a harctereken a legjobban állottunk, sem Tisza Istvánnak, sem Magyarországnak nem voltak hódító szándékai.
Hogy Tisza annexióellenes magatartása valóban az egész magyar nemzet álláspontja volt, kiderült abból, hogy a magyar politikának ez az irányzata Tisza István bukása után sem változott. Romániával szemben is az annexióellenes politika érvényesült abban az időben, amikor a bukaresti békét megkötötték. 1918. május hetedikén, amikor az úgynevezett bukaresti békeszerződést a cotrocenii kastélyban aláírták, a központi hatalmak seregei majdnem egész Romániát a hatalmuk alatt tartották. A bukaresti békeszerződés - elsősorban magyar befolyás következtében - mégsem annexiós alapon jött létre és Magyarország javára csupán némi határkiigazítást foglalt magában. Ott, ahol a Kárpátok hegygerincei között megvont határvonal stratégiai szempontból kedvezőtlen volt a számunkra, azt Románia rovására kijjebb tolták. Petrozsénytól Dorna-Vatráig az egész határkiigazítás összesen sem tett ki többet 3500 négyzetkilométernél, tehát annyit, mint egy középnagyságú magyar vármegye területe. Miután pedig a vitássá tett terület a legvadabb erdőségek és lakatlan hegyek közé esett, alig néhány száz román állampolgárnak kellett volna magyar alattvalóvá átvedlenie.
Magyarország és Románia a bukaresti békekötés után.
A térképen az erdélyi határ mentén látható fekete folt jelzi azt a területet, amelyet a bukaresti békében Romániától Magyarország javára elvettek.
Magyarországtól ellenben a trianoni szerződésben Románia részére elvettek 102.000 négyszögkilométer területet és 5 millió 265 ezer lakost.
Magyarország és Románia a trianoni békekötés után.
A térképen a fekete folt jelzi azt a területet, amelyet a trianoni szerződésben Magyarországtól Románia javára elvettek.
Egészen más lenne ma Magyarország térképe, ha velünk szemben azokat az elveket alkalmazták volna, amelyeket mi kívántunk az ellenségeinkkel szemben alkalmazni.
Ezek után Önök így okoskodnak: "Ha Magyarország nem felelős a világháború kitöréséért, ha éppen ellenkezőleg, Magyarország az utolsó pillanatig igyekezett a nagy vérontást megakadályozni, s a legszebb katonai diadalok idején is ragaszkodott az annexiómentes béke gondolatához, akkor talán azért sújtották ilyen rettenetesen, mert valamilyen nagy európai, vagy általános emberi érdek parancsolta ezt?" A békekötés idejében az érdekeltek részéről valóban igyekeztek ilyesfajta hangzatos szólamokkal indokolni a Magyarországra rászabott szigorú balsorsot. A leggyakrabban három érvet használtak föl arra, hogy megmagyarázzák Magyarország megcsonkításának szükségét. Ez a három érv: először a nemzetiségi szempont; másodszor: a történelmi jog; harmadszor a népeknek az önrendelkezési joga. Lássuk most ezt a három érvet külön-külön.
VI.
Magyarország és a nemzetiségek.
Azt mondották, hogy Magyarország elnyomja a területén élő idegen ajkú állampolgárokat. Ezeknek a fölszabadítása érdekében újra kell rendezni Közép-Európa térképét.
Nézzünk mindenekelőtt a szemébe annak a vádnak, hogy Magyarország elnyomta a nemzetiségeit! Ez a vád szorosan összefügg azzal a történelmi ténnyel, hogy Magyarország trónjára az osztrák örökös tartományokban uralkodó Habsburg-dinasztia került és az ország ilyen módon egy nagy impérium alkotóeleme lett. A birodalom vezetői egységes szerkezetű monarchiát igyekeztek volna összekovácsolni a sokféle fajtájú országokból. Ebből a szempontból azonban igen kényelmetlen elemnek érezték az igen erős ősi alkotmánnyal rendelkező magyarságot. A bécsi kormány százados politikája az volt, hogy a Magyarország területén telepítési akciókkal szaporítsa a különböző nemzetiségeket, s azoknak mindenféle kedvezménnyel külön faji erőt adjon. És emellett minden alkalmat megragadott arra, hogy ezeket a külön faji erőket a magyarság ellen izgassa. Magyarország önálló állami létét elnyomták, kifelé pedig egyszerűen elsikkasztották a bécsi államférfiak. Ebből a kettős okból azután két tragikus dolog következett. Az egyik az volt, hogy az ezeréves, önálló és független magyar királyságról a világ mindig édeskeveset tudott.
Ausztria egyik tartományának néztek bennünket, holott Magyarországnak mindig megvolt az osi alkotmánya. A másik következmény az volt, hogy ősi alkotmánya és szabadsága védelmében a magyar nemzetet a szabadságharcok egész sorozatába kényszerítették bele. Ezek a szabadságharcok tették az emberi szabadság örök gondolatának ragyogó neveivé Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos nevét. Kossuth Lajos csodálatos szabadságharcával nem is bírt egyedül Ausztria. Csak orosz segítséggel sikerült a magyar szabadságharcot leverni. A bécsi abszolutizmus, miután kivégeztette tizenhárom tábornokunkat, agyonlövette az első magyar felelős miniszterelnököt: gróf Batthyány Lajost, hóhérkézre juttatta a hazafiak egész hosszú sorát, az elnyomás és a legsötétebb önkényuralom elnyomó hálózatát terjesztette ki egész Magyarországra. A modern szabadságelveket gyalázatosan megcsúfoló abszolutizmusnak vajon kik voltak ebben az időben a legkészségesebb és legengedelmesebb támaszai? A csehek, akik amíg ennek hasznát látták, mindig a legodaadóbb támogatói voltak a bécsi kormány centralisztikus törekvéseinek.
Ferenc Ferdinánd trónörökös éppen alkotmányukhoz való ragaszkodásuk és szabadságszeretetük miatt fanatikusan gyűlölte a magyarokat. Politikai terve az volt, hogy a nemzetiségeknek a magyarság ellen való izgatásával fogja meggyengíteni és letörni nemzeti erőnket. Olyan Ausztriát akart alkotni, amelyben Magyarország nemzeti szempontból vegyes területei az anyaország alkotmányától elszakítva és a Habsburgok közvetlen uralma alá kerülve, a magyarság erejét paralizálnák. Féktelen agitáció kezdődött a magyarság ellen. A szlovákokat, akik szlávok ugyan, de más nyelven beszélnek, mint a csehek, arra bíztatták, hogy csatlakozzanak az osztrákhoz, csehekhez, azok majd autonómiát fognak nekik adni. Az Erdélyben lakó románságot, a Délvidéken lakó szerbséget szintén autonómiák és más tündéri ígéretek eszközeivel izgatták. Horvátországot pedig azzal kecsegtették, hogy külön királyságot fognak belőle alakítani. Ebből a korszakból származnak azok a vádak, hogy Magyarország elnyomta másnyelvű lakosait.
VII.
Elnyomta-e Magyarország a nemzetiségeket?
Könnyű bebizonyítani, hogy ezek a vádak nem igazak, nem egyebek egy-egy igen ügyesen, céltudatosan és óriási anyagi áldozattal vezetett propaganda tetszetős frázisainál. A magyar fajt az egész történelem folyamán jellemezte az idegenek iránt való türelem. A tatár, török dúlás elől menekülve, mindig újabb és újabb emberhullámok érkeztek Magyarország területére. Így kerültek Magyarországra a szerbek, horvátok, románok, rutének, vendek stb. Az örökös háborúzás következtében megritkult népesség sűrítésére, gazdátlan földek megművelésére, mesterségek űzésére német, olasz, francia stb. telepesek érkeztek. A magyar nemzet egyforma vendégszeretettel és jóindulattal fogadta valamennyit. Ha a magyar nép türelmetlen lett volna a más fajtájú és más nyelvű népekkel szemben, akkor nem engedte volna be területére mindezeket az idegen népelemeket. A magyarság azonban annyira nem volt türelmetlen, hogy az idegeneket, ha hasznos ipart űztek, vagy egyébként a közérdek javát szolgálták, még különös kiváltságokban is részesítette.
A Magyarország területén megtelepedet, alacsonyabb művelődési fokon álló nemzetiségeknek igyekezett segítségükre lenni saját kultúrájuk kiépítésében. A román nyelvnek például mi magyarok adtunk először nyomtatott formát, az első román könyvet, a román nyelvű Bibliát a mi nagy erdélyi fejedelmünk, Bethlen Gábor nyomatta. Ugyanez volt a helyzet a későbbi időkben is, aminek egyik bizonysága, hogy az erdélyi románság körében ma is kevesebb az analfabéták száma, mint a régi román királyságban.
Dr. O. Ghibunak, a nagyszebeni görög-keleti érsekség iskolai felügyelőjének adatai szerint 1914-ben a Magyarországon lakó román anyanyelvű lakosokból minden 1016 lélekre jutott egy tisztán románnyelvű iskola. Ugyancsak 1914-ben, Romániában csak minden 1418 lakosra jutott egy elemi iskola. Íme, annak a magyarázata, hogy a magyar rabságban élő románok között miért volt kevesebb az analfabéták száma, mint a szabad Romániában. A szintén román forrásból származó 1929. évi adatok szerint Erdélyben csak minden 1923 magyar lélekre jut egy elemi iskola, de ez sem tisztán magyarnyelvű, mert három tárgyat tisztán román nyelven tanítanak benne. Nyilvános joga nincsen mindegyiknek. Állami segélyt sem kapnak. Holott "a magyar elnyomás" korszakában az egyházak által fenntartott tiszta nemzetiségi nyelvű iskolában nemzetiségi nyelven működő tanító fizetésének egyharmad részét is a magyar állam fedezte. De még ha ezeket a különbségeket nem is vesszük számba, az imént említett két szám egymagában is eleget beszél: Trianon előtt minden 1016 román ajkú magyar állampolgárnak volt egy elemi iskolája. Ma ellenben csak minden 1923 magyar ajkú román állampolgárnak van egy elemi iskolája.
Hogy a magyar nemzet mindig türelmes volt a nemzetiségekkel szemben és nem igyekezett semmiféle erőszakos eszközzel megmagyarosítani őket, annak a legjobb bizonysága, hogy ezek a nemzetiségek annyi száz esztendő múlva még mindig itt vannak; megőrizték ősi nyelvüket és faji sajátságaikat. Budapest környékén még ma is vannak sváb falvak, ahol a lakosság németül beszél. Mária Terézia korában francia telepeseket hoztak be Bácskába. Ezek a telepesek francia nevet adtak a falvaiknak, mint: Saint Hubert; vagy félig francia, félig magyar nevet; mint Mercifalva. Saint Huberten, Mercifalván ma már hiába keresne az ember franciát, legfeljebb a régi francia nevek mutatnak a lakosság eredetére. A régi francia telepesek utódai tudniillik mind - németül beszélnek. Beolvadtak a környéken lakó sváb lakosságba. Lehetséges lett volna ez, ha a magyarság erőszakosan magyarosította és elnyomta volna az országába került nemzetiségeket? Ha a magyarok elnyomták volna a svábokat, lett volna a svábokban annyi asszimiláló erő, hogy magukba olvasszák a hazájuktól messze elszakított franciákat?
De menjünk tovább. Számtalan esetet tudnánk fölsorolni, amikor Magyarországon nem a nemzetiségek lettek magyarokká, hanem a magyarság olvadt be az őket környező nemzetiségek közé. Erdélyben ősi magyar falvak voltak, amelyek a beszivárgó románságba fölszívódtak, és teljesen elrománosodtak. Számos nagy román politikus félre nem ismerhető magyar nevet visel. Mihályi Tivadar, a magyarellenes román politikus, maga jelentette ki, hogy az ő nagyapja még magyar volt.
Az igazság az, hogy a háború előtti Magyarország - nemzetiségi szempontból - Európa legtürelmesebb országa volt. A világháborút megelőző években, a türelmetlen nacionalizmusok korszakában, alig volt vegyes népességű ország, ahol a többségben lévő fajra ne törekedett volna a nemzeti kisebbségek fölszívására és ebből a célból ne üldözte és ne nyomorgatta volna a nemzetiségeket. Magyarország akkor sem élt ezekkel az eszközökkel. Pedig akkor még nem voltak kisebbségi szerződések, amelyek nemzetközi kötelezettséggé emelték a kisebbségek jogainak a tiszteletben tartását.
De ne felejtsük el: az osztrák-magyar monarchia keretében élő Magyarország akkor sem nyomhatta volna el a nemzetiségeit, ha ez, - mint ahogy nem volt - szándéka lett volna. Magyarország ősi közjogát elnyomorította az Ausztriához való tartozás, a bécsi kormányzat centralizáló törekvéseivel szemben mindig csak hiányosan érvényesült a magyar akarat. 1867. óta ugyan alkotmányunk volt, ez azonban csak amolyan látszat-alkotmányosság volt, amelyben nem a nemzet akarata, hanem mindig a bécsi parancs érvényesült. Bécs pedig mindig pártfogolta a nemzetiségeket, mert centralizáló politikájában őreájuk támaszkodott.
Ha volt elnyomás Magyarországon, akkor a magyar nemzet volt elnyomott, nem pedig elnyomó, maga is áldozata a bécsi centralizáló törekvéseknek. A világháborút közvetlenül megelőző évtizedben Magyarország olyan belpolitikai válság idejét élte, amelyben azért kellett a nemzetnek harcolnia, hogy tiszta magyarokból álló ezredek szolgálati és vezényleti nyelve ne Ausztria német nyelve legyen, hanem a nemzet magyar nyelve. Az a nemzet, amely arra kényszerült, hogy ilyen elemi jogokért küzdjön, az a nemzet, amely ebben a küzdelemben elbukott Bécs önkényuralmával szemben, közben el tudta volna nyomni az erőteljes bécsi támogatást élvező nemzetiségeket? Ugye ez képtelenség?
Még egy jellemző adat: Magyarországon a háború előtt 300.000 görög katolikus hívő élt. Ezeknek a papjuk vagy román, vagy rutén nyelven misézett , amiből a derék magyarok persze egy szót sem értettek. 1868-ban 52 magyar egyházközség Hajdúdorogon tartott kongresszusán mozgalmat indított a magyar liturgia kivívására. 300.000 magyarnak ez az érthető óhajtása csak 1912 novemberében ment teljesedésbe. Ami ugye a "magyar elnyomást" bizonyítja? A nemzetiségek előtt minden pálya, minden foglalkozás nyitva állott, igen sokan közülük tüneményes karriert futottak be. Egyetemi tanárok, főispánok, tábornokok, kúriai bírák, magas rangú hivatalnokok lettek nemzetiségi származású emberekből. Köztudomású, hogy a római katolikus egyház főpapjai között igen sok volt, sőt igen sok még ma is a tót származású ember. Közülük három egymást követte a legmagasabb egyházi méltóságban, a prímási székben. A görög keleti egyházhoz tartozó híveknek megengedték, hogy külön szerb és külön román egyházban szervezkedjenek, a nemzetiségi egyházaknak, a nemzetiségi kultúregyesületeknek megengedték, hogy iskolákat állítsanak föl.
A régi Magyarországon tehát nem emelték elvvé, hogy csak állami iskolákat szabad fölállítani, (mint Jugoszláviában), nem volt szokásban a névelemzés, mindenki vallhatta magát olyan nemzetiségűnek, amilyennek jónak látta és a gyermekeit küldhette abba az iskolába, amelyikbe neki tetszett. A magyar állam ezt nemcsak hogy nem igyekezett megnehezíteni, hanem magára vállalta még a nemzetiségi egyházakban működő papok és a nemzetiségi egyházak iskoláiban alkalmazott tanítók fizetésének egy részét is. Mert a háború előtti "elnyomó" magyar állam megértette azt, amit a háború után keletkezett "fölszabadító" államok nem akarnak megérteni, hogy a kultúra minden nyelven, minden formában egyetemes emberi érték, azt istápolni és támogatni tehát állami kötelesség akkor is, ha az a kultúra kisebbségi és nemzetiségi kultúra.
A magyar állam azonban nemcsak kulturális, hanem gazdasági téren is a legjobb indulattal viseltetett a nemzetiségek iránt. A magyar iparpártolási akció például nemzetiségi vidéken, a tót földön és Erdély román vidékein létesítette a legtöbb gyárat azért, hogy a szegény hegyi lakosságnak legyen valami kereseti alkalma. A kilencvenes években Egán Ede vezetése alatt nagy állami segélyakciót indítottak a rutén nép gazdasági fölsegítésére. A rutén parasztok fajtehenet, háziipari szerszámokat, olcsó kölcsönöket kaptak, ami az államnak sok milliójába került. (Ugyanezek a rutének ma éhen vesznek a cseh szabadságban!)
Az elszakított nemzetiségek, amíg magyar uralom alatt voltak, gazdasági téren nemcsak gyarapodtak, hanem erősen terjeszkedtek. Elég, ha itten a nemzetiségi bankok szívós és öntudatos munkájára utalunk. Erdélyben az Albina bank ügynökei mindenütt megjelentek, ahol magyar földbirtokos birtoka árverésre került. A birtokot megvették, - néha a forgalmi értéken felüli áron is - azután kiparcellázták román nemzetiségű földművesek között. Az "elnyomott" erdélyi románok tehát sikeres gazdasági offenzívát folytattak az "elnyomó" magyar faj ellen. Előnyomulásuk annyira veszedelmes volt, hogy komoly gondot okozott a magyar faj sorsát féltő politikusoknak.
Mindezek azt bizonyítják, hogy a nemzetiségek Magyarországon nemcsak jogilag, hanem tényleg is minden tekintetben a magyarokkal egyenlő helyzetet élveztek. Az utódállamok államférfiai számára, akik azt állítják, hogy a háború előtti Magyarország elnyomta a nemzetiségeit, volna egy indítványunk: a területükön élő magyarság számára a mai "demokratikus szabadság" és "kisebbségi jogvédelem" helyett biztosítsák azt az "elnyomást", amelyben a nemzetiségek nálunk részesedtek. Az idegenbe szakadt magyar nemzetiségi kisebbségek ezzel az állapottal nagyon meg lesznek elégedve.
VIII.
Trianoni szabadság Közép-Európában.
Most pedig lássuk a trianoni nagy szabadságot, lássuk, milyen eredménnyel járt az, hogy Magyarország feldarabolásával újra rendezték Közép-Európa térképét? Horvátországot nem számítva, Magyarországtól elszakítottak több mint tízmillió lakost. Ennek a tízmillió lakosnak csak 47 százaléka fajrokon azokkal az államokkal, amelyekbe bekebelezték őket. 53 százalék az illető utódállamtól idegen, több mint 30 százalék, 3.424.000 tiszta fajmagyar. Ma a magyar fajnak mindössze 66,5 százaléka él Csonka-Magyarország területén; 33,5 százalékot Trianon arra kényszerített, hogy akarata ellenére idegen államnak legyen alattvalója.
Ez pedig annál kirívóbb és képtelenebb igazságtalanság, mert a tőlünk elszakított 3.424.000 fajmagyar közül több mint másfélmillió olyan területen lakik, mégpedig számbavehető idegen fajvegyülék nélkül, amely határos a Magyarországnak meghagyott területtel. A Csallóköz, Érsekújvár, Komárom, Losonc, Kassa környéke, az északkeleti Kárpátok alja, Szatmár, Zilah, Nagyvárad, Arad, Szabadka környéke színtiszta magyar vidék, a trianoni határvonal véges-végig egy tömbben élő magyarság testébe vágja bele a maga égető sebhelyét. Miért kellett elkövetni ezt az égbekiáltó igazságtalanságot? A legkülönfélébb indokokból. Egyszer azért, mert a cseheknek stratégiai és kereskedelmi okokból a Duna vonala kellett. Másszor azért, mert a kapzsi osztozkodók ragaszkodtak ahhoz, hogy megkapjanak egy kész vasúti vonalat. Ismét másszor azért, hogy a hódítók előőrs pozíciókat tolhassanak le a nagy magyar Alföld szívébe.
Az okok a helyi viszonyok szerint változtak. Csak éppen azt az egy okot nem lehet a trianoni határ mellett felhozni, hogy az új rendezés egészségesebb viszonyokat teremtett Közép-Európában és hogy a trianoni asztal mellett kirajzolt új államok határai jobban megfelelnek a nemzeti egység követelményeinek. Párizsban hamis fikciókkal dolgoztak, amelyek a gyakorlati életben csakhamar ország-világ szemeláttára bebizonyították a képtelenségüket.
Jugoszlávia.
Jugoszlávia például annak a hazug fikciónak köszönheti létét, hogy a horvátok és szlovének csak abban különböznek a szerbektől, hogy görög-keleti helyett római katolikusok és a cirill betű helyett a latin írást használják. A Trianonban megalkotott Jugoszláviának, ennek az állítólag egységes államnak, hat feje van, mint egy csodálatos szörnyszülöttnek. És mind a hat fej másfelé akar menni. Az albánok, bolgárok, olaszok és magyarok mind-mind sóvárogva néznek arra a velük szomszédos országra, melyet még mindig igazi hazájuknak tekintenek. Az európai lelkű horvátokat és szlovénokat egy világ választja el a balkáni lelkű és kultúrájú szerbektől. A szerbek imperialista túlsúlyra törekednek. A horvátoknak pedig minden okuk megvan rá, hogy visszakívánják azt az időt, amikor a magyarokkal egy államközösségben éltek és élvezték az irlandi home rule-hoz hasonló széleskörű, nemzeti érdekeiket biztosító országos autonómiát, amikor Zágráb nem volt alárendelt jelentőségű vidéki városa egy nagy országnak, hanem igazi főváros, a horvát autonómia életműködésének centruma, az alkirályi hatalommal rendelkező horvát bánnak a székhelye. A horvátok számára a trianoni szabadság azt jelentette, hogy a belgrádi "egységes nemzeti parlamentben" legyilkolták Radics Istvánt, a horvát nemzet vezérét, aki népe számára igazságos és egyenlő elbánást követelt; továbbá hogy szerb diktatúrát kellett a "fölszabadított" horvát nép forradalmi törekvései ellen csinálni.
Csehszlovákia.
Csehszlovákia arra a hazug fikcióra épült föl, hogy a cseh és a szlovák nép nem két külön szláv fajta, hanem egyetlenegy egységes nép: cseh-szlovák nemzet. A csehek terjesztették ezt a legendát. Mindenki elhitte nekik ezt a hazugságot, csak éppen a főérdekelt, a szlovák nemzet nem. A szlovákok érzik a maguk nemzeti különállásukat és ahhoz büszkén ragaszkodnak. A háború alatt, mikor a szlovák katonák még önfeláldozó hűséggel harcoltak a magyarok oldalán, a cseh vezérek, akiknek érdekük volt, hogy a szlovák nép önkéntes csatlakozásának a látszatával hintsenek port a világ szemébe, Pittsburghben valóságos szerződést kötöttek az Amerikába kivándorolt szlovák egyesületek vezetőivel. Ebben az úgynevezett "pittsburghi szerződés"-ben teljes autonómiát ígértek a szlovákoknak arra az esetre, ha Csehországgal közös állam alapítására vállalkoznak. A trianoni szerződés megteremtette azt a "Csehszlovákiát", amely után a csehek esengtek. A csehek azonban mihelyt nyeregbe kerültek, hallani sem akartak többé a szlovákoknak ígért autonómiáról. A pittsburghi szerződést egyszerűen letagadták. Masaryk elnök, aki maga is aláírta a szerződést, kijelentette, hogy az nem érvényes. Aki ma a szlovák terület autonómiáját követeli, azt detektívek figyelik, csendőrök elfogják, bírák elítélik Csehszlovákiában. Példa rá Tuka egyetemi tanár esete, akit tizenöt évi fegyházra ítéltek azért, mert meg nem alkuvó szóvivője volt a szlovák autonómia-törekvéseknek.
Még kirívóbb a rutének-lakta Ruszinkó esete. A csehek Saint Germain-en-Laye-ben 1919. szeptember 10-én szerződést kötöttek a nagyhatalmakkal. Ebben a kisebbségi jogokat biztosító szerződésben a csehek kötelezettséget vállaltak arra, hogy a rutének autonómiáját biztosítják. A pittsburghi szerződést a csehek csak az amerikai szlovákok egyesületeinek a kiküldötteivel, tehát csak a szlovákok egy csoportjával kötötték. Ennek a csoportnak semmiféle formális megbízása nem volt arra, hogy a szlovákok összessége nevében járjon el. Masaryk elnök éppen ezt használta föl ürügyül, hogy az autonómiájukat követelő szlovákokkal szemben a pittsburghi szerződés érvényességét megtagadja. A Saint Germain-en-Laye-i szerződést azonban a csehek azokkal a hatalmakkal kötötték meg, amelyeknek köszönhették az egész birodalmukat. Ezt a szerződést nem lehetett letagadni. Nagyon csalódik, aki ezek után azt hiszi, hogy a csehek legalább ezt az ígéretüket teljesítették. Szó sincsen róla. A csehek nem vonják kétségbe a Saint Germain-en-Laye-i szerződésben elvállalt kötelezettségüket. Azonban ennek dacára egyszerűen nem tesznek eleget a magukra vállalt obligónak és nem valósítják meg a rutén föld autonómiáját. Érdekes esete ez annak, amikor a szerződésben elvállalt kötelezettségek értékére a győzők oktatják ki a legyőzötteket.
Az új állam megalakulása után Amerikából hoztak haza egy rutén urat, Zsatkovics Gergely Ivánt és megtették Ruszinszkó kormánybiztosává. Ez az úr a ruténeket sújtó terror cinikus példáit látva, 1921. május 16-án felháborodott hangon írott manifesztumban adta be lemondását.
Ha a hódító csehek így bánnak el azokkal a ruténekkel és szlovákokkal, akiket állítólag fölszabadítottak, el lehet képzelni, a Magyarországtól elszakított részeken milyen sorsuk van a magyaroknak, a németeknek, a lengyeleknek és a románoknak. Mert ne felejtsük el: Csehszlovákiában a szerbeket, horvátokat és szlovéneket kivéve, megtalálhatjuk mindazokat a nemzetiségelvet, amelyek annyira tarkává tették az Osztrák-Magyar Monarchia etnográfiai térképét.
Románia.
Nagyrománia megalkotásával sem volt több szerencséjük a győzőknek, mint Jugoszláviával vagy Csehszlovákiával. Románia óriáskígyóhoz hasonlít, amely magánál nagyobb zsákmányt nyelt le. A zsákmány lecsúszott a torkán, de a kígyó tehetetlenül vergődik. Nem tudja zsákmányát megemészteni. Egy tömör, összefüggő, százszázalékos magyar terület van a kellős közepén, ezt a magyar tömböt pedig magyar-román vegyes lakosságú korridor kapcsolja össze Magyarországgal. Ugyanekkor hatalmas tömeg németséget kellett befogadnia; vannak bolgárjai, szerbjei, törökjei, tatárjai s mindennek a tarka, különféle kultúrájú, különböző irányba húzó lakosságnak a kormányzásához nincsen megfelelő hivatalnok-garnitúrája. Erdély a magyar uralom idejében teljesen nyugat-európai kultúrájú országrész volt. Ó-Románia pedig, a nagy román szabadság mellett, félázsiai barbár ország maradt. Hiába fűzték össze ezt a két országrészt Trianonban, Erdély és Ó-Románia soha sem fogják megérteni egymást. Ennek bizonysága, hogy az egyesülés óta az ókirályság és Erdély politikusai állandóan a legélesebb harcban vannak egymással. Az óromániai politikusok, ahelyett, hogy saját országukat igyekeztek volna hozzáemelni Erdélyhez, Erdély gazdasági, kulturális és szociális szerveit igyekeztek lezülleszteni az ókirályság színvonalára. Miközben belpolitikája s közéleti korrupciója világbotrányokat idéz föl, az "egységes" nemzeti Románia rengeteg nemzeti kisebbséggel megspékelve, menthetetlenül züllik. Valószínűleg azért, hogy a csehszlovák köztársaság filozófus elnökének ezt a mondását igazolja: "Amely ország erőszakot alkalmaz a kisebbségeivel szemben, az menthetetlenül romlásra ítéli saját erkölcseit." (Mellesleg megjegyezve, Masaryk saját országában is csak elméletben hirdeti, de gyakorlatban nem alkalmazza ezt a megcáfolhatatlan bölcsességet.)
Egy Ausztria helyett négy.
A trianoni bölcsek a megdöntött Osztrák-Magyar Monarchia romjain így rendezték Közép-Európa térképét. Fölbontották Ausztriát, hogy ne tűrjenek Európában sok nemzet fölött zsarnokoskodó egy államot. És egy Ausztria helyett csináltak csehekből, morvákból, szlovákokból, lengyelekből, magyarokból, németekből, kisoroszokból álló Csehszlovákiát; csináltak románokból, németekből, szerbekből, bolgárokból, törökökből, tatárokból, cigányokból álló Romániát; csináltak szerbekből, bosnyákokból, horvátokból, szlovénekből, törökökből, montenegróiakból, vendekből, románokból, albánokból, olaszokból, cincárokból álló Jugoszláviát. Vagyis csináltak egy Ausztria helyett négyet.
Fölszabadították a szlovákokat, a ruténeket és odaadták őket a cseh iga alá. Fölszabadították az erdélyi szászokat és odaadták őket a román iga alá. Fölszabadították a horvátokat és odaadták őket a szerb iga alá. Vagyis csináltak egy állítólagos zsarnok helyett négyet. Mégpedig négy igazit. Az elzászi kérdést elintézték. De a csehszlovák köztársaságba belekergettek több mint egymillió magyart, Romániába majdnem kétmilliót, Jugoszláviába több mint félmilliót, és Ausztriába is hatvanötezret. Vagyis csináltak egy Elzász helyett négyet.
Seton Watson, írói nevén Scotus Viator angol publicista a háború elott Ausztriának és különösen Magyarországnak a legnagyobb ellensége volt. Hitelt adva mindazoknak a rágalmaknak, amelyekkel ellenségeink igyekeztek befeketíteni bennünket, állandóan azért támadta Magyarországot, hogy elnyomja a területén élő nemzetiségeket. Ha Magyarországot fölosztották, abban fő része volt Seton Watson, másképpen Scotus Viator agitációjának. Nos, kérdezzék meg most ezt a Seton Vatsont, ezt a Scotus Viatort, mi a véleménye a Közép-Európában teremtett új állapotokról? Kérdezzék még tőle, mi a véleménye arról a módszerről, amellyel az utódállamok a nemzeti kisebbségeket kezelik?
Seton Watson, másképpen Scotus Viator, nyíltan elismeri, hogy az új rendezés nem érte el a célját, mert a csehek, a románok és a szerbak zsarnoksága a nemzeti szabadságok szempontjából sokkal rosszabb helyzetet teremtett a háború előttinél.
Ha valaki nem akar nekünk hinni, higgyen Seton Watsonnak vagy más néven Scotus Viatornak!
IX.
Országhatár és történelmi jog.
Amikor a szövetséges és társult hatalmak a magyar kormánynak a végleges békefeltételeket átnyújtották, ezt egy levél kíséretében tették, amelyet Millerand írt alá. Ez az antant álláspontját megmagyarázó kísérőlevél - amelyre később más vonatkozásban még visszatérünk - elismeri, hogy az új határok a magyar népesség egyes gócait más államok szuverenitása alá juttatták. Azután így folytatja: "Erre azonban nem lehet hivatkozni azzal az állítással, hogy jobb lett volna nem bolygatni a régi területi állapotot. A dolgok meglévő rendje, még ha ezeréves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak találtatott."
Ezeréves történelmi jog, ezeréves küzdelem és szenvedés, amellyel a magyar nemzet csaknem változatlanul megtartotta régi birtokállományát, mind semmi sem volt a trianoni ítélőszék előtt. Hogy a dolgok ezeréves rendje miért találtatott igazságtalannak, azt nem árulja el a kísérőlevél. Ez azonban nyilvánvalóan arra akar célzás lenni, hogy a csehek és románok érvelése szerint a honfoglaló magyarok fegyverrel kényszerítették rá akaratukat az itt talált szláv és román népekre.
A honfoglaló magyarság azonban. a későbbi Magyarország területén nem talált pontos határokkal rendelkező államalakulatot, a gyéren népesített területen a nagy tömegirtások után megmaradt néptörmelékek rendezetlen összevisszasága gomolygott. Igaz, ezekre a néptörmelékekre a bevonuló magyarság fegyverrel kényszeríttette rá a maga akaratát. De ha a magyar nemzet ezer éves birtoklásának a jogát el is vetjük, ha a történelmi jogot azok mellett a népek mellett szólaltatjuk meg, amelyeket a honfoglaló magyarság ezerharmincnégy évvel ezelőtt levert, akkor azt a részt, amelyet Trianon Ausztriának ajándékozott, csak az avar birodalom igényelheti, a Jugoszláviának juttatott részre Bulgária tarthat igényt, a Romániának adott területekért csak a kihalt dákoknak, gepidáknak, besenyőknek szabad jelentkezniük, a Csehszlovákiához csatolt részt pedig egyáltalában ki kell üríteni és tabunak kell nyilvánítani, mert az a magyar honfoglalás idejében jóformán lakatlan volt.
A nagy államalkotó képességekkel felruházott, különösen vitéz magyar nemzet sűrű vére hullásával fizette meg azt a dicsőségét, hogy egységes birodalmat tudott alapítani azon a veszedelmes területen, amely állandó harctere volt Európának. Már szóltunk róla, hogy ezekben a harcokban, amelyekben a magyarság a tatár és török betörésekkel szemben egész Európának a védőbástyája volt, nemegyszer úgy kipusztult az ország népessége, hogy óriási területeket egészen újra be kellett telepíteni. Íme, itt a magyarázata, a magyarság miért nem tudott nemzetiségi szempontból egységes birodalmat alapítani a Kárpátok övezte természetes határok között abban az időben, amikor a boldogabb nyugati népek a saját nemzeti egységüket megalapították. Nem értünk erre rá, mert véres harcokban Európát, az európai kultúrát kellett a barbár ázsiai betörésekkel szemben megvédelmeznünk.
A magyarság soraiban támadt hiányok betöltésére a XI., XII. és XIII. századokban telepítették be királyaink a németeket, olaszokat, franciákat, a palócokat, kunokat, jászokat. Az önvédelmi harcokban elnéptelenedett Erdélybe a XIII. században szivárgott be az a havasi pásztornép, amelynek utóda a mai román nép. A román nép őseinek így semmi közük sem volt a dákokhoz, még kevesebb közük volt a dákokat fegyverrel leverő rómaiakhoz. Az észak-keleti Kárpátokban levő óriási birtokaikra a XV. század végén telepítették be a magyar királyok a tatár hódítások miatt hontalanná vált kisorosz tömegeket, a ruténeket. Ugyanekkor kerültek a zártterületű Magyarország testének déli részébe a törökség elől menekülő szerbek. A betelepített és Magyarországon menedéket kereső idegen népcsoportok Magyarországon igazi hazájukra leltek, ahol a magyar kultúra hatása alatt az ő kultúrájuk is kivirágzott.
A magyar nemzet ezer éven keresztül karddal a kezében védelmezte a Nyugat kultúráját a Kelet ellen és fáradhatatlan kultúrmunkával civilizálta a területén megtelepedett, barbár népeket. Ez az a "dolgok meglevő rendje", amely a Millerand-féle kísérőlevélben igazságtalannak találtatott?
X.
Trianon és a népek önrendelkezési joga.
Emlékezik még a világ Wilson békepontjaira? Lehet, hogy már elfelejtette őket. Mi, sajnos, nagyon is élénken emlékezünk rájuk. Mert ezekkel is megtévesztettek bennünket.
A háború utolsó hónapjaiban Wilson még azt hirdette, hogy: "a népeket és tartományokat nem lehet egyik államfelsőbbségből a másikba csatolni, mintha csupán tárgyakról, vagy kövekről lenne szó valamely játékban".
Abban az időben pedig, amikor a magyar békedelegáció megérkezett Párizsba, már senki sem beszélt Wilsonról és a népek önrendelkezési jogáról. Csak a magyar békedelegáció. A magyar békedelegáció, miután a lehetetlen föltételeket megkapta, kötetekre rugó vastag tanulmányokban mutatta ki, hogy a tervezett rendezés történelmi, földrajzi, gazdasági és jogi szempontból teljesen tarthatatlan. Ami a területi kérdéseket illeti, a magyar békedelegáció jegyzéke nem helyezkedett arra a kényelmes álláspontra, hogy egyszerűen tiltakozzék az ezeréves határok megbontása ellen. Hanem felállította azt a követelést, hogy szavaztassák meg az elszakadásra ítélt területek lakóit, kívánják-e, hogy őket a szomszédos államokhoz csatolják? Kérdezzék meg az állítólag elnyomott szlovákoktól, akarnak-e a csehekbe beolvadni? Kérdezzék meg a ruténeket, akik már Rákóczinak is hu katonái voltak, akarnak-e kiszakadni a magyar állam közösségéből? Kérdezzék meg a szerbektől, az erdélyi románoktól, saját érdekükben helyesnek tartják-e, hogy balkáni nívón élő fajtestvéreikhez csatlakozzanak? Kérdezzék meg a horvátoktól, véget kívánnak-e vetni annak az államközösségnek, amelyben a magyar nemzettel egyetértve nyolcszáz évig éltek?
Ugyebár, morális szempontból és a józan ész szempontjából ez lett volna az egyedüli elfogadható eljárás? A szövetséges és társult hatalmak békedelegátusai azonban a morál és a józan ész megcsúfolásával elvetették ezt a magyar indítványt. Miért? Erre válaszul idézhetünk itt egy hivatalos és egy nem hivatalos indokolást. A hivatalos indokolás Millerand imént említett kísérőlevelében ezt mondja: "Igaz, hogy a magyar békedelegáció azzal érvel, hogy a békefeltételek sehol sem rendeltek el népszavazást. Ha a szövetséges és társult hatalmak fölöslegesnek tartották, hogy a népesség ilyen irányú megkérdezéséhez folyamodjanak, ez azért történt, mert meggyőződtek róla, hogy ha ez a megkérdezés az őszinte véleménynyilvánítás teljes biztosításával történnék, nem vezetne számbavehetőleg más eredményre, mint amilyenre Közép-Európa néprajzi viszonyainak és nemzeti aspirációinak tüzetes vizsgálata vezette a hatalmakat." Az első olvasásra nyilvánvaló ennek az érvelésnek a képtelensége. Mi volt hát az az igazi ok, amely a hatalmakat visszatartotta a népszavazás elrendelésétől? Ezt a diplomatáknál szokatlan őszinteséggel megmondja André Tardieu, a békeszerződést előkészítő legfontosabb bizottságok tagja, aki a Clemenceau előszavával ellátott "La paix" címu könyvében ezt írja: "Választanunk kellett a népszavazás és Csehszlovákia megalkotása között." Ez az igazi! MiIlerand kísérőlevelének az érvelésével szemben Tardieu már elismeri, hogy egy esetleges népszavazás lényegesen más eredményt hozott volna, mint a trianoni szerződés.
Mi lett volna, ha elrendelik a népszavazást? Erre, azt hisszük, a szétdarabolt ország többi része helyett is megfelelt az a kicsiny terület, amelyen végre mégis népszavazás döntött a hovatartozás felől. A magyar kormány, hogy az Ausztriának ajándékozott Nyugat-Magyarország sorsának végleges békés rendezését elintézze, megegyezett a bécsi kormánnyal, hogy az elszakításra ítélt terület egy kis részének, Sopron és környékének hovatartozása fölött népszavazás határozzon.
Közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy ez a soproni népszavazás semmiképpen sem hasonlítható össze azokkal a népszavazásokkal, amelyeket például a német-lengyel határrendezés érdekében Sziléziában tartottak. A sziléziai népszavazást a békeszerződés rendelte el. A soproni népszavazás ellenben a két érdekelt kormány külön megegyezésének a következménye volt. Sziléziában komoly területek, egész tartományok sorsa fölött döntöttek. A soproni népszavazásban, ellenben Sopron városán kívül csak hét falu nyilváníthatta akaratát. A soproni népszavazás tehát semmit sem változtat azon a tényen, hogy a trianoni szerződés az egész vonalon mellőzte a magyar kormánynak a népszavazás elrendelésére vonatkozó kívánságát, s az érdekeltek megkérdezése nélkül döntött az elszakításra ítélt állampolgárok sorsa fölött.
Mindez azonban nem fokozhatja le a jelentőségét annak a ténynek, hogy a soproni népszavazáson fényesen győzött a magyar államhoz való tartozás akarata. Sopron azóta viseli Magyarországon a "civitas fidelissima", a leghűségesebb város nevet. Szilárd meggyőződésünk, hogy az ország többi részének a lakossága, a szlovákokat, románokat, németeket, szerbeket, horvátokat is beleértve, nem hozott volna más határozatot, mint a soproniak. Nem is szólva arról a 3.424.000 magyarról, akit arra kényszerítettek, hogy magyar állampolgárságát számára idegen és ellenséges érzületű ország állampolgárságával cserélje föl. Vajon erre a 3.424.000 magyarra is vonatkozik a Millerand kísérőlevelének az az állítása, hogy az "őszinte véleménynyilvánításuk nem vezetett volna más eredményre, mint amit a legfelsőbb béketanács az ő megkérdezésük nélkül elhatározott"?
XI.
Trianon úgy a megmaradt, mint az elszakított részek gazdasági virágzását tönkretette.
A magyar igazsággal szemben a külföldön gyakran jóhiszemű és jóindulatú emberek is ezzel érvelnek: "Lehet, hogy a trianoni szerződés súlyos helyzetbe hozta a magyar nemzetet, s hogy a magyarság viszonyai ma sokkal rosszabbak, mint amilyenek voltak a háború előtt. Végeredményben azonban ez a békeszerződés mégis számos más, a háború előtt magyar uralom alatt álló nép megelégedését és boldogulását eredményezte. Ezért nem lehet a trianoni szerződést elítélni, hiszen a hasonló rendezéseket mindig a változások teljes mérlege szerint kell elvetni vagy elfogadni."
Fölvetődik tehát a következő kérdés: Sikerült-e a háború előtti Magyarország fölosztásával olyan újabb gazdasági közösséget teremteni, amely a régi rendnél jobban szolgálja Európa és az érdekelt földterület lakóinak az érdekeit?
A Párizsba küldött magyar békedelegáció előre megjósolta, hogy a trianoni béke Magyarország régi területének széttépésével katasztrofális helyzetet fog teremteni, mert egyformán tönkreteszi úgy Csonka-Magyarország, mint az elszakított részek gazdasági virágzását. A háború előtti Magyarország olyan istenáldotta terület volt, amelyen az egyes részek termelése és szükséglete kiegészítette egymást. A Kárpátok lejtőin lévő hegyes vidék és Erdély erdőkben és bányákban gazdag terület volt, ellátta az Alföldet fával, sóval, mindenféle érccel. Viszont az ország középső sík területe a hegyes vidéket gabonával és mindenféle mezőgazdasági termékkel táplálta.
A magyar békedelegáció érvelése természetesen ezen a téren is süket fülekre talált. A trianoni szerződés megalkotása óta azonban eltelt tíz esztendő. Ez a tíz esztendő a gyakorlati tapasztalatok sokaságával felel arra a kérdésre, hogy a trianoni rendezés gazdasági következményeit helyesen látta-e a magyar békedelegáció? Előre bocsátjuk, hogy ezt a kérdést itt nem az elszakított magyarság szempontjából vizsgáljuk. Az elszakított magyarságnak különleges gazdasági üldözést kell elszenvednie, erről beszélni fogunk még azokban a részekben, amelyekben azt fejtegetjük, hogy az utódállamok mennyire tartották meg a kisebbségek védelmére kötött nemzetközi szerződéseket? Itt a mérleget az egész elszakított terület lakosságának, tehát a Csehszlovákiához csatolt tótoknak, a Szerbiához csatolt szerbeknek és horvátoknak, a Romániába bekebelezett románoknak a szempontjából is vizsgáljuk.
A fölvetett kérdésre pedig az a felelet, hogy hosszú évszázadok egymásra utaltsága után a mesterséges szétszakítás gazdasági tekintetben szélhüdött, nyomorúságosan tengődő területekké tette a régi Magyarországnak hegyes és sík vidékeit egyaránt. A hegyvidék lakossága új hazájában sem tudja megtalálni gazdasági életének a bázisát. A szerves kiegészítő területeitől elszakított síkvidék pedig Csonka-Magyarország formájában szintén nehéz gazdasági helyzetbe került. (Ennek egyik jele, amit az érdekelt idegen országok már saját tapasztalataikból is kezdenek észlelni, hogy a tönkretett Magyarország, mint fogyasztó, mindjobban elvész az iparcikkeket termelő országok számára.)
A trianoni szerződés tehát Magyarország földarabolásával nemcsak a mai Magyarország gazdasági életére, de a "felszabadított területekre" is végzetes hatással volt azáltal, hogy a termelés és áruforgalom normális alapjait teljesen megsemmisítette. A romlást a legyőzöttek büntetésül kapták, de ugyanezt nyerték a győzők jutalom címén.
Annak az igazolására, amit így általánosságban mondottunk, néhány jellegzetes statisztikai adatot fogunk itt fölvonultatni. A Csehországhoz csatolt Felvidék ipari szempontból a magyar kormányok különös kedvezését élvezte. Felső-Magyarország a régi Magyarország területének 19, lakosságának pedig 17 százalékát foglalta magában, a magyar költségvetésekbe beállított iparfejlesztési segélyeknek ellenben 33,1 százalékát kapta, az államsegélyben tehát sokkal nagyobb arányban részesedett, mint ahogyan az akár a területéhez, akár lakosságához arányítva megillette volna. A magyar kormány ugyanis abból indult ki, hogy a terméketlen földön élo szegény tót lakosságnak új munkaalkalmakat kell nyújtani. Ilyen támogatás mellett csakhamar viruló ipar fejlődött ki a Felvidéken. Ez a fejlődés azonban nyomban megtört, amint a Felvidéket elcsatolták Magyarország többi részétől, ahol addig a tótföldi ipar biztos piacra talált a portékái számára és hozzácsatolták Csehországhoz, amely ipari szempontból a régi monarchia egyik legfejlettebb területe volt. A cseh iparnak nem új konkurenciára, hanem új fogyasztóterületre van szüksége. Ezért megkezdődött a Felvidék iparának rendszeres tönkretétele.
Nem részletezzük, hogy a cseh kormány milyen tarifális intézkedésekkel, adótechnikai trükkökkel igyekezett a cél elérésére. Annak az illusztrálására, hogy a történelmi Csehország iparát milyen egyoldalú kedvezésekkel favorizálják a Felvidék iparával szemben, itt csak a közszállítások statisztikájára hivatkozunk. A felső-magyarországi gyárak, amelyek igen gyakran a cseh iparnál lényegesen olcsóbb árajánlatokat tesznek, az 1925. évi közszállításokban az egész állam területén csupán 3 százalékkal részesedtek, holott a népesség után 27%, terület szerint pedig 33% részesedésre lett volna igényük. Ennek a prágai politikának az eredménye visszatükröződik a felső-magyarországi gyáriparosok 1926. esztendei évkönyvében. Az évkönyv szerint a Felvidék 112 nagyobb gyárában és bányájában 1914-ben 100 millió, 1926-ban már csak 63 millió munkaórát dolgoztak a munkások. A munkaalkalom tehát a cseh uralom alatt 37 százalékkal csökkent, sőt a vasércbányában a csökkenés 40 százalék. Az eredmény? Az eredményt megmutatja a kivándorlási statisztika. Míg a háborút megelőző öt évben - 1909-1913 években - erről a területről 62.000 ember, addig a cseh uralom alatt - 1922-1926 években - 96.000 ember vándorolt ki. A kivándorlóknak 85 százaléka tót, ami nem arra mutat, hogy a "fölszabadított tótok" nagyon méltányolnák a cseh uralom előnyeit. Ugyanakkor azonban, amikor a tótok ősi hazájukból kivándorolnak, mert ez a terület nem tud nekik megélhetést biztosítani, a bevándorló csehek, akik természetesen legnagyobb részükben állami szolgálatban állanak, igen jól megélnek rajta. A Felvidék lakossága régóta eredménytelenül sürgeti, hogy a lakosság arányszáma szerint részesedjék az állami állásokban.
Ha lehet, még rosszabb a gazdasági helyzet a Jugoszláviába bekebelezett részeken, az úgynevezett Vajdaságban. A vajdasági munkáskamara 1928. esztendei évi jelentése szerint a Vajdaság ipara az alig pár éves szerb uralom alatt a 30 év előtti állapotba esett vissza. A gazdasági lehanyatlás természetes következménye a munkanélküliség növekedése. A munkáskamara jelentése szerint 1927-ben a Vajdaságban 52.000 mezőgazdasági és 13.500 ipari munkás volt munka nélkül, tehát a Vajdaság minden 10.000 lakosára 478 munkanélküli esett. Ezeket a számokat akkor tudjuk értékelni, ha számba vesszük, hogy Európában a legnagyobb munkanélküliség idején, 1923-ban, sem esett 10.000 lakosra több munkanélküli, mint 286.
A Romániához csatolt területeken sem jobb a helyzet. Az elcsatolt lakosok nemzetiségi különbség nélkül megérzik annak a súlyát, hogy az évezredes gazdasági közösségből kitépve, egy sokkal fejletlenebb gazdasági rendszernek és korruptságában balkáni színvonalon álló közigazgatásnak lettek a részesei. A Romániához csatolt területek fő termelési formája a mezőgazdaság. A mezőgazdasági termelés virágzásának egyik csalhatatlan fokmérője a gazda állatállománya. Az állattenyésztés helyzete különösen jellemző Erdély gazdasági viszonyaira, hiszen ezen a hegyes vidéken a magyar uralom idejében is főképpen állattenyésztéssel foglalkoztak az emberek. Nos, a legutolsó román statisztikai adatok szerint a Magyarországtól elszakított területen a román uralom alatt a szarvasmarha-állomány 24 százalékkal, a sertésállomány 43 százalékkal, a lóállomány 43 százalékkal csökkent. Olyan adatok ezek, amelyek minden más érvelésnél jobban bizonyítják a Romániához csatolt területek gazdasági helyzetének a kedvezőtlen voltát és visszafejlődését.
XII.
Miért kellett hát Trianont megcsinálni?
Láttuk, hogy azok a nagyhangú érvek, amellyel Magyarország ellenségei Magyarország fölosztását igyekeztek megindokolni, a legelső vizsgálatnál teljesen tarthatatlanoknak bizonyultak. Néprajzi szempontból az új határok rosszabb és igaztalanabb helyzetet teremtettek meg a réginél, a történelmi jog a magyar nemzet igaza mellett szól, a békeszerződés szerzői maguk elismerik, hogy ha a népek önrendelkezési jogát engedték volna érvényesülni, soha sem teremthették volna meg Csehszlovákiát. Amihez mi hozzátesszük, hogy mai formájukban nem lehetett volna megteremteni a többi utódállamot sem. A szépen kiegyensúlyozott gazdasági egység szétbontása bajt, gondot, nyomorúságot okozott a Csonka-Magyarországnak meghagyott és az elszakításra ítélt területeken egyaránt. Miért kellett hát mégis megcsinálni Trianont? Miért kellett földarabolni azt az ezeréves Magyarországot, amely régi határai között fontos tényezője volt Közép-Európa békés egyensúlyának?
Talán földrajzi szempontok indokolták az ezeréves egység megbontását? Magyarország a világháború előtt a legteljesebb földrajzi egység képét mutatta. Reclus, a nagy francia geográfus, azt mondja róla, hogy: "Ez az ország született ország". És a történelem igazolta a nagy Reclus megállapítását. Mert a természetnek is megvannak a maga kényszerítő törvényei. A Kárpátok magas koszorúja magától értetődőleg lezár egy félkört s ezt alulról szélesen hömpölygő folyamok vízi határa rajzolja ki természetes és logikus egésszé. Az a földterület, amely ilyen egységesen önmagáért való, a maga törvényeit rákényszeríti a politikai fejlődésre is. A történelem folyamán Magyarország alakja - mindig átmenetileg és ideiglenesen, - sokszor változott. Ha olyan kicsi soha nem is volt, mint a mai Csonka-Magyarország, nem egyszer beljebb húzódott az imént említett természetes határoknál. Máskor viszont a lezárt félkörön messze túl terjeszkedett. Volt idő, amikor négy tenger mosta Magyarország határait. De sem a kisebb, sem a nagyobb országforma nem maradt állandó. Nem maradt, mert nem maradhatott. Az országhatárt mindig magához szűkítette, vagy magához tágította a Kárpátok karéja és a Délen hömpölygő nagy folyók vonala. Kétségtelen: a jövő is bizonyságot ad rá, hogy a valóságnak örök törvényei vannak, amelyeknek logikájával nem lehet vitatkozni.
Az új rendezés során teremtett lehetetlen állapotok rajzához tartozik az a barbárság is, amellyel a trianoni határok a Kárpátok karéját betöltő egységes vízrendszerrel és a háború előtti Magyarország gyönyörűen kiépített egységes vasúti hálózatával elbántak. A Kárpátok lejtőin eredő folyóvizek mind a nagy síkságra ömlöttek és kínálkozva kínálkoztak arra, hogy az Alföldet mesés termékenységűvé tegyék. Ahhoz azonban, hogy ez az ideálisan egységes vízrendszer áldásává legyen az Alföldnek, kívánatos, hogy a folyók alsó és felső folyása egy kézben maradjon. Az árvízveszedelmeket csak úgy lehet biztosan elkerülni, ha az intézkedésre hivatott hatóságok megfelelő műszaki gondozásban részesítik a folyók felső folyását. Trianon után minden folyóvizünk felső folyása olyan országnak a kezébe került, amelyiknek nem érdeke, hogy az árvizeket a gabonatermő magyar Alföld elkerülje. Esztendőkkel ezelőtt, amikor még a vízjelzés legprimitívebb formája is hiányzott, a cseh hatóságok a vizek felső folyásának az áradásáról szándékosan nem értesítették a magyarokat, aminek következtében az áradás a magyar területeket készületlenül találta.
Annak folytán, hogy elvették tőlünk a folyók felső folyását, az ország elvesztette hasznosítható vízi erőforrásainak. legnagyobb részét. Vízi erő nyerésére csak az erős sodrású folyók alkalmasak, amelyeknek a hegyiágyát szokták vízduzzasztó gátakkal elzárni. A folyók felső folyásának elvesztése azt jelenti Magyarország számára, hogy másfél millió lóerőnyi vízi energiából mindössze 75 ezer maradt rendelkezésére.
Akkor talán általános kultúrérdeket szolgált a háború előtti Magyarország elpusztítása?
Az elvett részeket talán olyan fejlettebb országokhoz csatolták, amelyek magasabb kultúrnívójú életet tudtak biztosítani a magyar állampolgárságuktól megfosztott lakosoknak? Ennek is éppen az ellenkezője igaz. A kevés analfabétát számláló Magyarország harmadrészét elvették és odaajándékozták a rengeteg analfabétát számláló Romániának. A magyar délvidék lakosait kiszolgáltatták a románokhoz hasonló balkáni színvonalon álló szerbeknek. Még a kultúrállam számba menő Csehországhoz csatolt felvidék műveltségi színvonala is szenvedett az elszakadás következtében, mert a csehek a maguk kultúráját akarják rákényszeríteni erre a területre s ebből a célból elnyomják a bekebelezett területek ősi kultúráját. Magyarország szétdarabolása tehát nem nyeresége, hanem vesztesége az általános európai kultúrának.
Ezt nemcsak mi állítjuk, hanem nemzetközi tekintélyszámba menő, pártatlan bírák is megállapítják. Lord Newton, az angol "House of Lords" jeles tagja, 1920. március 30-án mondott beszédében megcáfolhatatlanul bebizonyította, hogy a trianoni békeszerződés tizenkétmillió embert deportál egy magasabb kultúrából egy alacsonyabb kultúrába. Ugyanakkor ugyanott, Viscount Bryce azt mondotta, hogy itt magas kultúrájú, civilizált városokat egyszerűen átnyújtottak és áldozatul dobtak egy írástudatlan, alantas tömegnek. Az Egyesült Államoknak egyik bizottsága pedig, amelyik Erdélyben járt, azt jelentette haza, hogy ott kétmillió nyugati kultúrájú embert áldozatul hoztak a félázsiai erkölcsöknek.
Ezt jelenti a világ kultúrája szempontjából Trianon.
XIII.
Kapzsi rosszindulat, tájékozatlanság és rosszhiszemű becsapás műve a trianoni szerződés.
Miután megvizsgáltuk a néprajzi, történelmi, földrajzi, gazdasági és kulturális szempontokat, még mindig nem találtunk olyan érveket, amelyek a józan ész számára indokolhatnák a Trianonban kimondott ítéletet. Felesleges is, hogy tovább töltsük az időt ilyen józan elme számára is megfogható érvek keresgélésével. Egyszerűen azért, mert ilyen érvek egyáltalában nincsenek. A trianoni szerződést nem a józan elme diktálta. Hanem a kapzsi szomszédok rosszindulata és a cseh, román és szerb imperializmusnak beugró nagyhatalmak tájékozatlansága.
Megdöbbentő, hogy a világ nagy nemzetei hogyan adhatták oda presztízsüket a Trianonban elvégzett hóhérmunkához? De mi ezért a világnak ezeket az előkelő nemzeteit nem vádoljuk, mert nem is vádolhatjuk. A trianoni békét nem a nemzetek csinálták, hanem államférfiak, akik a háborúban kifáradt népeknek világbékét ígértek. A Rothermere lordhoz közel álló "Saturday Rewiew" szerint "Wilsonnak, Lloyd Georgenak és Clemenceaunak diplomáciáról, geográfiáról és történelemről a leghalványabb sejtelmük sem volt." Természetes, hogy ezeket az urakat, akik teljesen tájékozatlanok voltak Közép-Európa viszonyait illetőleg, könnyű volt becsapni és félrevezetni. A nagy nyugati államok vezérei, a legfőbb béketanács irányítói, olyan adatok alapján dolgoztak, amelyeket lelkiismeretlen hamisítók igazság gyanánt raktak eléjük. A Magyarország területére éhes szomszédok meghamisították a statisztikát, a történelmi tényeket, meghamisították még a természetet is, mert hajózható folyamokká léptettek elő olyan határvonalnak szánt patakokat, amelyeken nyáridőben játszva szoktak a tízéves gyerekek átgázolni. Hosszadalmas dolog lenne, ha itt ki akarnánk terjeszkedni ezeknek a hamisításoknak és hazugságoknak minden részletére. Azért csak egyetlen egy jellemző esetet mondunk el.
1919. elején a legfelsőbb béketanács elhatározta, hogy semleges bizottságot küld ki Magyarországba, hogy ez a bizottság hitelesen megállapítsa a magyar-szlovák néprajzi határ helyét. Benesnek ügyes mesterkedéssel sikerült elérnie, hogy ebbe a semleges bizottságba az amerikai delegációnak két olyan tagját küldték ki, aki nem született, hanem csak naturalizált amerikai állampolgár volt, egyébként pedig születésére és anyanyelvére nézve cseh. A semleges delegációba becsempészett két cseh: Karmezin János, az amerikai cseh légióban szolgáló vezérkari kapitány és Kamev Róbert egyetemi tanár meg is érkeztek Kassára, az elszakításra ítélt Felvidék centrumába, azt azonban már nem is látták szükségesnek, hogy a helyszínen megvizsgálják azt a kérdést, amelyről jelentést kellett tenniük. A Schalkház nevű kassai szállodában bérelt lakásukon fölvettek egy jegyzőkönyvet, amelynek természetesen minden adata hamis. Ez a jegyzőkönyv azután döntő érvként szerepelt Magyarország északi részének az elcsatolása mellett.
A trianoni béke megszövegezése során minden eldöntésre kerülő kérdésben Karmezin János és Kamev Róbert módszeréhez hasonlóan jártak el, Közép-Európa új rendezésében mindig az imperialista hajlamukban határt nem ismerő cseheknek, románoknak és szerbeknek volt igazuk. Így készült el a trianoni békeszerződés, amely ilyenformán véges-végig hamisításon és csaláson alapszik. Ezért mi a trianoni szerződés érvényességét ezer más szempont között tisztán jogi alapon is kétségbe vonjuk. Félrevezetett és becsapott bírák döntése nem lehet érvényes.
Ilyen hamisításokkal csak azért lehetett sikeresen tevékenykedni, mert amint ezt maga Lloyd George is elismeri, a német békefeltételek megállapítása után a vezető államférfiak már annyira fáradtak voltak s annyira jelentéktelennek tekintették a többi kishatalom ügyeit, hogy azoknak az előkészítését és eldöntését másodrangú tényezőkre bízták, akikhez Benes és társai természetesen könnyebben hozzáférkőzhettek, mint a fődelegátusokhoz.
Hogy ilyen könnyű sikerük lesz, azt maguk a Magyarország testére vágyakozó kapzsi szomszédok sem merték elképzelni. Medinger cseh-szlovák szenátor jellemző adatot tud erre vonatkozólag elmondani. Tusár volt bécsi követ kijelentette előtte, hogy "a csehek rendkívül meg voltak lepve attól a határmegállapítástól, amelyet a feléjük eső magyar területen a békekonferencia megejtett. A csehek a határokra vonatkozó indítványaikat csupán csak tárgyalás céljából terjesztették elő a békekonferencián. Valósággal konsternálva voltak, amikor a békekonferencia a helyzetismeret hiánya következtében, amit csak kértek tőle, mindent elfogadott".
Vagyis a csehek kupeckedtek. Nagyon sokat követeltek, hagy azt a kevesebbet, amire igényt tartottak, annál bizonyosabban megkaphassák. A békekonferencia urai ellenben a mi bőrünkre gavalléroskodtak, tájékozatlanságukban telemarékkal tékozolták a magyar földet a földhöz tartozó magyar véreinkkel egyetemben. Így ment ez a határon körös-körül. A magyar békedelegátusoknak pedig nem volt alkalmuk rá, hogy a békekonferencia tagjait tévedéseikről fölvilágosítsák.
Mert a béketárgyalásoknak tulajdonképpen nem is volt tárgyalás formájuk. A magyar békedelegátusokat Neuillyben a Chateau de Madridban internálták, mintha bélpoklosok lettek volna, szóbelileg, közvetlenül nem is érintkeztek velük, hanem csak írásban. De még ennek az írásbeli érintkezésnek sem volt tárgyalás jellege. A tárgyaláshoz két fél kell, akik kölcsönösen meghallgatják egymás érveit. Magyarország érveit azonban senki meg nem hallgatta. Óriási paksamétát tett ki azoknak az adatoknak, térképeknek, statisztikáknak tömege, amelyeket a magyar kiküldöttek Párizsba kivittek a saját igazuknak a bizonyítására. Ugyanakkor a Pesti Hírlap is angol, francia, olasz nyelvű számában bő statisztikai adatok és térképek tömegével hívta föl a világ hatalmasainak figyelmét a készülő igazságtalanságra. Egészen felesleges volt ez a nagy felkészültség. A magyar jegyzékeket el sem olvasták. A békeszerződés szövege már akkor készen volt, úgy, ahogyan azt a Magyarország testére sóvárgó szomszédok lediktálták.
Lehet-e béke, igazi béke abból a diktátumból, amelyet így készítettek el? Természetes, hogy nem lehet. Ezt nemcsak mi mondjuk, hanem a béketárgyalások legkiválóbb szakértői. John Maynard Keynes például a "The economic consequences of the peace" című könyvében erre a megállapításra jut: "Ezt a békét vak szenvedély és kapzsiság diktálta, ez Wilson elveinek nem megvalósítása, hanem kicsúfolása és a szenvedő Európát az összeomlás és az éhhalál szélére fogja taszítani". Viscount Bryce, az oxfordi egyetem történelem tanára, volt miniszter, az angol parlamentben kijelentette, hogy ez a békeszerződés "Wilson főelveit egyszerűen kidobta az ablakon".
XIV.
Mivel akarták a lelkiismeretüket megnyugtatni a trianoni békediktátum szerzői?
A nagyhatalmak akármennyire tájékozatlanok voltak is Közép-Európa viszonyait illetőleg, maguk is érezték, hogy rossz munkát régeztek. És ezért - a maguk módja szerint - igyekeztek a lelkiismeretüket megnyugtatni. Egyik ilyen módja volt a megnyugtatásnak a Millerand-féle kísérőlevélnek az a része, amelyik a határok kijelölésére vonatkozik. Ez a rész szó szerint a következőket mondja:
"A Szövetséges és Társult Hatalmak nem feledkeztek meg arról a gondolatról, amely őket a határok kiszabásakor vezette és foglalkoztak azzal az eshetőséggel is, hogy az így megállapított határ esetleg nem felel meg mindenütt teljesen a néprajzi vagy gazdasági kívánalmaknak. A helyszínen megejtett vizsgálat esetleg szükségessé fogja tenni, hogy egyes helyeken a szerződésben megállapított határt áthelyezzék. Ilyen vizsgálatot azonban nem lehet ma folytatni, mert ez bizonytalan időre kitolná a béke megkötését, pedig ezt egész Európa sóvárogja. De majd ha a határbizottságok megkezdték munkájukat, ha úgy vélik, hogy a szerződés intézkedései, mint fentebb mondottuk, valahol igazságtalanok, s hogy ennek az igazságtalanságnak orvoslása közérdek, módjukban lesz erről jelentést tenni a Nemzetek Szövetsége Tanácsának. Ebben az esetben a Szövetséges és Társult Hatalmak hozzájárulnak, hogy ha az egyik érdekelt fél kéri, a Szövetség Tanácsa fölajánlhassa jószolgálatait abból a célból, hogy az eredeti határt, ugyanazon föltételek mellett békés úton megváltoztassa ott, ahol annak megváltoztatását valamelyik határbizottság kívánatosnak mondja".
Magyar részről annyira értékelték a Millerand-féle kísérőlevélnek ezt az ígéretét, hogy az a törvényjavaslat, amely a kényszerhelyzetre hivatkozva a nemzetgyűléstől kérte a trianoni békeszerződés becikkelyezését, mint egyik főindokra hivatkozott erre a passzusra, kifejezvén azt a feltevését, hogy "a békeszerződés végrehajtása során egyes rendelkezések nem fognak merev alkalmazást nyerni".
Millerand és az antant legfőbb béketanácsa viszont annyira nem vette komolyan a kísérőlevélben foglalt ígéreteket, hogy azokat, amint ezt a magyar-cseh-szlovák határmegállapító bizottságnak 1925. évi március hó 12-ik és 13-ik napjain megtartott üléseiről fölvett 36. számú jegyzőkönyv megállapítja, nem is hozták a határmegállapító bizottságok tudomására.
Amikor a határmegállapító bizottságok munkájukat megkezdték, a magyar kormány megbízottjainak bőséges alkalmuk volt arra, hogy a Millerand-féle kísérőlevélre hivatkozva a hebehurgyán meghúzott trianoni határ megváltoztatását kérjék. Mert ez a határ részleteiben is olyan megcsúfolása a józan elmének, mint a maga egészében. Megtörtént, hogy Csehország szemet vetett egy vasúti vonalra. Ennek a kedvéért Trianon mélyen lenyúlt a színtiszta magyar vidékbe és néhány százezer magyart Csehországnak juttatott, csak azért, hogy a cseheknek ne kelljen új vasúti vonalat építeniük. Sátoraljaújhelyt, ezt a teljesen magyar várost, kettévágták azért, hogy a vasúti állomás a cseheknek jusson. Azért, hogy a csehek a Dunáig terjeszkedhessenek, Trianon kettészelte a tiszta magyar Komáromot. Másutt gazdaságokat vág ketté a határ, egyik oldalon vannak a földek, másik oldalon a gazdasági épületek. Szántani, vetni, termést betakarítani csak diplomáciai ceremóniákkal lehetséges. Mindezeket a példákat a végtelenségig lehetne folytatni. A magyar kormánynak tehát száz és száz esetben volt alkalma arra, hogy a Millerand-levél értelmében a határ megváltoztatását kérje. A határmegállapító bizottság a magyar kormány kiküldötteinek a kérését a cseh és a román határ mentén egyetlenegy esetben sem teljesítette.
A jugoszláv határ mentén dolgozó bizottság egyetlenegy esetben mégis megemberelte magát és az érdekelt jugoszláv kiküldöttek szavazataival szemben egyhangú határozattal a Nemzetek Szövetségéhez fordult, ajánlva hat vend és huszonnyolc színmagyar határközségnek Magyarországhoz való visszacsatolását. A belgrádi kormány makacs ellenállása következtében ez a közvetítés sem járt eredménnyel. A Millerand-levél ígéretének csak Ausztriával szemben volt némi hatása. A határmegállapító bizottság a Népszövetség elé terjesztette a magyar kormányoknak az osztrák határt illető kifogásait. A Népszövetség pedig igazat adott ezeknek a kifogásoknak az esetek ötven percentjében. A dédelgetett csehek, románok és szerbek ellenben csak nevettek a Millerand-levél ígéretein. Ezért a határmegállapító bizottságok munkájának befejezése után a magyar megbízott a magyar kormány nevében deklarációt tett közé, amelyben megállapította, hogy "a Millerand-féle kísérőlevélnek magyar szempontból semmiféle értéke sincs".
A trianoni békeparancs szerzői pedig, miután a területi igazságtalanságok tekintetében így megnyugtatták lelkiismeretüket, hasonló megnyugtatást kerestek az idegen impériumok alá kényszerített nemzeti kisebbségek sorsát illetőleg is. Így jutottak el az úgynevezett kisebbségi szerződésekhez.
XV.
A nemzeti kisebbségek védelme elméletben és gyakorlatban.
A nagyhatalmak az 1919. év folyamán Csehországgal, Jugoszláviával és Romániával szerződéseket kötöttek, amelyekben az említett három állam kötelezi magát a területén élő nemzeti kisebbségek faji, nyelvi és vallási védelmére. Ezeknek az úgynevezett kisebbségi szerződéseknek a végrehajtását a Nemzetek Szövetségének a védelme alá helyezték.
Különös fontosságot kell tulajdonítani annak, hogy Csehország, Románia és Jugoszlávia az így vállalt kötelezettségeket úgynevezett alaptörvényül fogadta el s mind a három állam kötelezte magát arra, hogy "semmiféle törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés ezekkel a rendelkezésekkel nem lesz ellentmondásban vagy ellentétben s hogy ezekkel szemben semmiféle törvény, rendelet és hivatalos intézkedés nem lesz hatályos". Ez a szöveg, amely mind a három állammal kötött kisebbségi szerződésben föltalálható, azért fontos, mert az érdekelt kisantant-államok a saját szuverénitásukra hivatkozva szoktak tiltakozni az ellen, hogy a kisebbségek jogviszonyaiba külső beleszólás érvényesüljön. Az idézett szövegből nyilvánvaló, hogy az illető államok önként lemondottak arról, hogy a kisebbségi jogok tekintetében a szuverénitásuk korlátlanul érvényesüljön. Jó okuk volt erre a lemondásra. Mert a szerződések szövegéből az is kiderül, hogy ez a lemondás feltétele volt annak, hogy a kisebbségi szerződéseket megkötő államok olyan területekkel gyarapodjanak, amelyeken nagy számmal élnek idegen kisebbségek. Ha olyan nagy fontosságot tulajdonítottak szuverénitásuk teljes épségben tartásának, a föltételül kitűzött korlátozást akkor kellett volna visszautasítaniuk, amikor még nem kapták meg az ellenértéket.
Magyarország szomszédjai azonban szemrebbenés és minden tiltakozás nélkül vállalták a kötelezettséget. Aztán tettek, vettek, cselekedtek úgy, mintha ezeket a kötelezettségeket soha el nem fogadták volna. Arról hamarosan mindannyian gondoskodtak, hogy a törvényeik közé bevegyenek valami olyanféle deklarációt, amely amellett, hogy hatásában teljesen ártatlan, kifelé, a művelt népek közvéleménye felé azt a látszatot kelti, hogy a monarchia romjain alakult "nemzeti államok" igazi demokratikus berendezéssel komolyan végre akarják hajtani a kisebbségi szerződésekben elvállalt kötelezéttségeiket. Még Románia is beiktatta a törvényeibe azt az elvet, hogy: "A lelkiismereti szabadság korlátlan". Ugyanakkor azonban magyar úriasszonyokat és öreg embereket nyílt piacokon botoztak félholtra a román katonák. Valószínűleg a lelkiismereti szabadság nevében. Csehország, Jugoszlávia is gondoskodott hasonló hangulatkeltő törvényekről. Ezért nagyon óvatosnak kell lenni az ítéletben, ha az utódállamok államférfiai vagy diplomatái az ilyenfajta kirakattörvényekre hivatkoznak. Mert a kisebbségek sorsa nem ezeken a kirakattörvényeken múlik. Hanem azokon a szürke, avatatlan szemek előtt ártalmatlannak látszó részletkérdéseket szabályozó törvényeken és rendeleteken, amelyek Csehszlovákiában is, Romániában is, Jugoszláviában is teljesen csúffá tették a kisebbségi szerződésekben és a külföld számára készült kirakattörvényekben megállapított jogelveket.
Nincsen a kisebbségi szerződéseknek olyan intézkedésük, amelyet az utódállamok tiszteletben tartanának. A példák ezreivel tudnánk ezt bebizonyítani. Ezen a helyen azonban számolnunk kell az olvasó türelmével s csak a legkirívóbb sérelmeket említjük, anélkül, hogy a fölsorolásuk megközelítő képét is tudná adni mindannak a gonoszságnak, amelyet az úgynevezett utódállamokban a nemzeti kisebbségek ellen elkövetnek.
A kisebbségi szerződések határozott intézkedéseket tettek abban az irányban, hogy az utódállamok a nekik juttatott terület népességét az állampolgári jogaiktól meg ne foszthassák. A trianoni szerződés a csehek, románok és szerbek kívánságára, már enyhítette a kisebbségi szerződések határozott intézkedéseit és csak azt mondotta ki, hogy csak azoknak a személyeknek van joguk a cseh, román vagy szerb állampolgárságra, akik az elcsatolt területen fekvő községekben vagy városokban bírtak illetőséggel. A magyar viszonyokat kitűnően ismerő csehek, románok és szerbek nagyon jól tudták, miért kívánják ok az állampolgárság zsinórmértékéül az illetőséget? Azért, mert a magyar illetőségi törvény már a háború előtt is nagyon hiányos és zavaros volt. Az utódállamok már most ezeket a zavaros és hiányos intézkedéseket fölhasználva, annak adták meg az állampolgárságot, akinek nekik tetszett. Ezrével utasították ki területükről a magyar anyanyelvű lakosságot, azzal az ürüggyel, hogy nem cseh, nem román, vagy nem jugoszláv állampolgárok. Az állampolgársághoz való jogcímek kijátszására a legszemérmetlenebb ürügyeket találták ki. Körmendy Ékes Lajost, akit lakóhelyének túlnyomó magyar lakossága képviselőnek választott meg, a földreform megfosztotta birtokától, ezután elvették csehszlovák állampolgárságát, aminek természetes következménye lett, hogy elvesztette a mandátumát is.
Ugyanígy tettek ártalmatlanná egy másik, kényelmetlenné váló magyar képviselőt, dr. Korláth Andrást: megfosztották polgárjogától, abban a községben, amelyben a családja 1556 óta lakik. Szinyey Merse István pedig, a világhírű magyar festő fivére, meg éppen olyan faluban vesztette el polgárjogát, amelyben a családja 1270 óta élt megszakítás nélkül. Ilyen módszerekkel igyekeztek az utódállamok csökkenteni a nekik juttatott területen maradt magyar lakosság számát. Ezen kívül még egy célt követtek az állampolgári jogok tömeges megtagadásával. Ezen az úton szabadultak a területükön talált régi tisztviselőktől és a régi állami alkalmazottak nyugdíjterhének a viselésétől. Csehszlovákiában a magyar hivatalnokokat arra kötelezték, hogy három hónap alatt tanuljanak meg csehül, különben elveszítik állampolgárságukat. Hasonló intézkedéseket tettek Romániában és Jugoszláviában is. Európa azt hitte, hogy régen béke van, amikor esztendők múlva a trianoni szerződés aláírása után a határon túlról még mindig egymás után érkeztek a menekült és kiutasított magyarokat hozó vonatok. Ezrével és ezrével jöttek a földönfutó magyarok a munkanélküliség szörnyű krízisében vajúdó Csonka-Magyarországra. A lakáskrízis tetőfokán nem lehetett otthonhoz juttatni őket, évekig tengődtek a nyáron forró, télen hideg vagonokban, mint az értéktárgyaik lassú eladogatásából élő koldusok. Ha ugyan az értéktárgyaikat magukkal tudták hozni! Mert például Romániában szabályszerűen azt követelték a kiutasított magyaroktól, hogy huszonnégy óra alatt hagyják el az ország területét. El lehet képzelni, hogy ezek a szerencsétlenek ilyen rövid idő alatt nem tudtak gondoskodni holmijuknak az elszállításáról. Rendszerint potom áron voltak kénytelenek elkótyavetyélni mindenüket.
Nagy számmal akadtak olyan állampolgárságuktól megfosztott magyarok is, akik nem költöztek ki Csonka-Magyarországba, hanem megmaradtak Csehszlovákiában, Romániában vagy Jugoszláviában. Ezek nem kaphatnak hivatalt, nyugdíjuk ha volt, azt megvonták tőlük, kivándorolniuk pedig nem lehet, mert nem kapnak útlevelet. Egyszerűen éhen kell pusztulniuk, mert így kívánja az az új rend, amelyet Trianon meghonosított Közép-Európában. Mi történnék, ha egy ilyen csoport ember kétségbeesésében föllázadna? Megmondjuk: kivezényelnék ellene a katonaságot. Saját fia adna tüzet arra a nagyszőllősi tanítóra, aki húsz esztendeig volt tanító egy helyben, de polgári jogától mégis megfosztották. Tudniillik jegyezzük meg jól ezt is. Csehszlovákiában a polgárjogoktól való megfosztás nem szünteti meg a katonai kötelezettséget. Egészen jó üzlet ez: a polgárjogától megfosztott egyén elveszti a nyugdíját, elveszti szavazati jogát, nem tud a parlamentbe képviselőt küldeni a magyar kisebbségi jogok védelmére, de azért adót fizet és katonai szolgálatot teljesít.
Az utódállamok emellett még arra is találtak módszert, hogy azoktól a magyaroktól is szabaduljanak, akiket még ezekkel az eszközökkel sem lehetett az állampolgári jogoktól megfosztani: a kivándorlásra csábítás is busásan arat az elszakított magyar területeken. A lelkiismeretlen kivándorlási ügynökök a magyar népességű országrészeken szabadon garázdálkodhatnak, sőt nem egy esetben a hatóságok támogatását is élvezik. Az utolsó években különösen botrányos dolgok sültek ki ilyen irányban Romániában, ahol, amint ezt a magyar képviselőházban is szóvá tették, a belügyminisztérium aktív közreműködésével toboroztak magyar anyanyelvű kivándorlókat Dél-Amerikába. Természetes, hogy a kivándorolt magyarok a messze tengerentúli országokban nem számíthatnak csehszlovák, román és jugoszláv képviseletek támogatására: ott pusztulhatnak el az idegenben. Az a haza, amelyikkel Trianon megajándékozta őket, örül, hogy megszabadult tőlük.
Elismerjük, hogy mindezek a dolgok fantasztikusan hangzanak. De nem a mi szubjektív látásunk nagyítja meg őket. Mindezek elolvashatók egy objektív angol publicistának, Sir Robert Donaldnak "The Tragedy of Trianon" című könyvében. És ugyanott olvasható Szabó Lajos katolikus lelkész esete, aki húsz esztendeig lakott Beregszász városában. Amikor Sir Robert Donald beutazta Csehszlovákiát, Szabó Lajos beszélgetni merészelt vele. Erre húsz évi egy helyben lakás és becsületes lelkészi működés után azonnal megfosztották polgárjogától, kitiltották az országból. Vagyona ott maradt. O maga azóta földönfutó.
XVI.
A kisebbségi szerződések nem mentik meg az elszakított magyarságot az üldözés legkülönbözőbb fajtájától.
Az utódállamok kormányai hasonló kegyetlenséggel és lelkiismeretlenséggel bánnak el a kisebbségi szerződésekben megállapított egyéb védő intézkedéssel is. Valamennyi kisebbségi szerződésben benne van például az az intézkedés, hogy az utódállamokban minden állampolgár "faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény előtt egyenlő és ugyanazokat a polgári és politikai jogokat élvezi". Ugyanezek a szerződések ennek az elvnek a gyakorlati részletezésével kimondják, hogy a kisebbségekhez való tartozás "nyilvános állások, hivatalok és méltóságok elnyerése, vagy különféle foglalkozások és iparok gyakorlása tekintetében" egyetlenegy állampolgárra sem lehet hátrányos. Valamennyi utódállamban az idegen uralom berendezkedését azzal kezdte, hogy elcsapta, földönfutóvá tette a magyar tisztviselőket, közöttük azokat is, akik a hűségesküt szabályszerűen letették. A régi magyar nyugdíjasok nyugdíjának a fizetését megtagadták, nagyobb részüket kiutasították. Csonka-Magyarország abba a kényszerhelyzetbe került, hogy emberies gondolkozásból is kénytelen volt a legtöbb ilyen szerencsétlen ember eltartásának a terhét vállalni, aminek két formája volt: vagy alkalmazta az elűzött tisztviselőket a csonka ország területén, vagy fizette a nyugdíjukat. Hasonló okból a nyugdíjas özvegyek egész sorának az eltartását is magára kellett vállalnia. Mindezek a terhek, amelyet jog szerint az utódállamoknak kellene viselniük, igen súlyos kiadási tételeket jelentenek Magyarország költségvetésében.
Külön fejezetet érdemelne annak az elmondása, hogy az utódállamok hogyan forgatták ki birtokaikból a magyar földbirtokosokat? Először is: a legvadabb hatósági üldözést rendezték ellenük, hogy elvegyék a kedvüket az illető utódállamban való élettől és gazdálkodástól. Azután pedig mind a három országban hoztak egy földreformtörvényt, amely alkalmas volt arra, hogy mindenütt végezzenek a magyar birtokosokkal. Ennek a módszernek megvolt az az előnye, hogy a földreformtörvényt kifelé úgy lehetett feltüntetni, mint demokratikus reformot. Holott az a valóságban nem volt egyéb, mint nyaktiló a magyar földbirtokosok kiirtására. Az elvett földbirtokért kárpótlást nem adtak, vagy olyan csekélységgel szúrták ki a volt tulajdonosok szemét, hogy az nem volt ellenértéke az elvett javaknak.
Az így elvett földekből nem részesítették a környéken élő földnélküli magyarságot, hanem saját embereik között osztották szét az erőszakosan elszedett magyar földeket. A magyaroktól elvett birtokok így egy új telepítési akció alapjai lettek. A tiszta magyar Csallóközbe így hozták a cseh légionáriusokat, így telepítettek a Bácskába balkáni szerbeket, Erdélybe pedig az ókirályságból behozott románokat.
A "demokratikus" földreformot emellett sok esetben úgy hajtották végre, hogy az elkobzott birtokokból a nép egyáltalában nem részesedett. Romániában az állam az elkobzott birtokoknak csak egy negyedrészét juttatta a földmívelő népnek, Csehszlovákiában pedig a magyaroktól elvett birtokokat olyan emberek között osztották szét, akik közel álltak ahhoz a klikkhez, amely az ország sorsát igazgatja.
De nemcsak a földművelés, hanem a közgazdasági élet egyéb terein is működésbe lépett az állami szervezet, hogy a kisebbségi szerződések világos rendelkezése ellenére kiszorítsa a magyarságot elfoglalt pozícióiból. Csehország a cseh ipar érdekében tervszerűen tönkretette a Szlovenszkó és Ruszinszkó területén lévő magyar vállalatokat. Románia kimondotta, hogy a magyar bankokat és a magyar vállalatokat "nacionalizálni" kell. Ez abból állott, hogy a magyar pénzintézetek és magyar vállalatok román nagyságokat voltak kénytelenek beválasztani az igazgatóságaikba. Az új igazgatósági tagokat igen gyakran ingyen-részvényekkel kellett megajándékozniuk. Természetes, hogy a magyar bankok és egyéb vállalatok ezzel tisztán román ellenőrzés alá kerültek. A cseh hatóságok tervszerű zaklatással tönkretették a magyar kereskedőket, akiknek a helyére nyomban csehországi kereskedők telepedtek. A három utódállamban olyan adók és közterhek egész sorozatát igyekeztek kitalálni, amely elsősorban a magyarságot nyomja. A legmeglepőbb vakmerőséget ezen a téren Jugoszlávia produkálta, ahol a mai napig sem gondoskodtak az összeolvasztott országok adózási rendszerének az egységesítéséről.
Jugoszláviában a régi Szerbia, Montenegró és Macedónia együttvéve az állam lakosságának 36%-át teszi ki. A vajdasági bankok egyesületének 1927. évi jelentésében foglalt hivatalos adókimutatás szerint ez a 36 százaléknyi lakosság a jugoszláv állam megalakulásától 1927-ig közvetlen adókban mindössze 23 százalékkal járult hozzá az állami kiadások fedezéséhez. A Vajdaság ellenben, amely az új állam lakosságának mindössze csak 11,5 százalékát teszi ki, 25,5 százalékkal adózott.
Ennek az igazságtalanságnak azonban még folytatása is van. Nézzük meg az érem másik oldalát és vessük föl a kérdést, a szerb állam az aránytalanul túladóztatott Vajdaság számára mennyit térített vissza állami kiadások és befektetések alakjában? A válasz az, hogy a 23 százalék adót fizető Szerbia például a közegészségügyi tárca kiadásaiból összesen 65 százalékot kapott. Még nagyobb igazságtalanságok sülnek ki a különféle tartományok közoktatási kiadásainak az arányából. Ó-Szerbia itt már 82,5 százalékkal szerepel, a Vajdaság közoktatásügyét pedig a nevetségesen csekély 3 százalékkal intézték el, ami ezen az egykor magaskultúrájú területen az iskolák javarészének a bezárását vonta maga után, miután Jugoszláviában az államon kívül még saját költségén sem tarthat fenn sem magánszemély, sem felekezet semmiféle iskolát.
A kisebbségi szerződések intézkednek aziránt, hogy "egyetlenegy állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában." Ellenben egyik országban sem tűrik a tiszta magyar cégfelírást, (még a tiszta magyar vidékeken sem), a cseh légionáriusok a hatóságok támogatása mellett hajszát rendeznek azok ellen, akik magyarul beszélnek, a vad nacionalizmussal megfertőzött román diákok Nagyváradon, Kolozsvárott és egész sereg más erdélyi városban végig rombolták a magyarok üzleteit. Cenzúrával, elkobzással megfélemlítették a magyar sajtót, Jugoszlávia ma sem tűr meg a területén magyar színtársulatot, Erdélyben és a Magyarországtól elszakított Felvidéken pedig a magyar színészeket üldözik, állandó színházaikat elkobozzák, előadásaikat betiltják.
A kisebbségi szerződések a kisebbségi nyelveknek könnyítéseket ígérnek a bíróságok és hatóságok előtt, kimondják, hogy a kisebbségek vallásukat szabadon gyakorolhatják, joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási, vagy szociális intézményeket létesíteni, ezekben a nyelvüket szabadon használni. Az egyik szakasz szerint "olyan városokban és kerületekben, amelyekben a nemzeti kisebbségek jelentékeny arányban laknak, a kormány könnyítéseket fog engedélyezni avégből, hogy gyermekeiket saját anyanyelvükön taníthassák". Ugyanezekben a városokban és kerületekben "a kisebbségeknek méltányos részt kell biztosítani mindazoknak az összegeknek a felhasználásából, amelyek a közvagyon terhére állami, községi vagy más költségvetésekben nevelési vagy jótékony célra fordíttatnak". Az elmondottak után nem lepődik meg az olvasó, ha tudomására hozzuk, hogy a kisebbségi szerződéseknek ezeket a rendelkezéseit is lábbal tiporja valamennyi utódállam. Mindenekelőtt arról igyekeztek gondoskodni, hogy minél kevesebb olyan kerület és város legyen, amelyekben a nemzeti kisebbségek jelentékeny arányszámban élnek. Ezt a célt szolgálta a közigazgatás új területi beosztása és a népszámlálás. A közigazgatási területeket lehetőleg úgy kerekítették ki, a városok lakosságát a környékbeli falvak odacsatolásával úgy hígították fel, hogy azokban minél kevesebb magyar lakosságot kelljen kimutatni.
Ennél is fontosabb eszköznek látszott a kezükben a népszámlálás. Hiszen a statisztika meghamisításával nemcsak belpolitikai célokat lehetett elérni, hanem a külföld szemébe is port lehetett hinteni. A megejtett népszámlálásokon tehát mind a három utódállamban mindenféle eszközzel igyekeztek a magyarság arányszámát meggyengíteni. A legvadabb terrorral riasztották el az embereket attól, hogy magyarnak vallják magukat. Kitalálták az elmagyarosított tótok, rutének, románok és szerbek elméletét, amelyre felépítették a névelemzés művészetét. Ezt különösen Jugoszláviában és Romániában vitték tökélyre. Akinek nincsen magyar hangzású neve, azt nem írták be magyarnak, annak a gyermeke nem látogathatta a magyar iskolákat, még akkor sem, ha egy szót sem tudott másképpen, csak magyarul.
XVII.
A magyar kisebbségek ellen elkövetett lélekgyilkosság és a népszövetségi védelem.
Beszéljünk még az iskolaügyről, az elkobzott magyar iskolák ezreiről, arról a mesterséges gátversenyről, amelyet a trianoni szerződéssel elvett területen a magyar gyermekeknek végig kellett futniuk, hogy az élet küzdelmeihez szükséges kultúrát megszerezhessék. Az akadályverseny azzal kezdődik, hogy a gyermek nem iratkozhat be abba az iskolába, amelyik a szülőnek tetszik. Csak az "anyanyelvüknek megfelelő" iskolában írathatók be, azt azonban, hogy a gyermeknek mi az anyanyelve, nem a szülő határozza meg, aki erre az anyanyelvre megtanította. Petrovic román kultuszminiszter 98.405/1926. számú rendelete erre vonatkozólag azt mondja: "Hogy a gyermek milyen anyanyelvű, arra nézve a szülők nyilatkozatai egymagukban nem vehetők figyelembe, hanem azok szigorú átvizsgálás alá vétetnek." A magyar anyanyelvű és magyar érzésű zsidó vallású lakosokat a belügyminiszternek 326.442/1926. sz. rendelete a következő intézkedéssel igyekezett kirekeszteni a magyar kisebbség közösségéből: "Minden zsidó vallású lakos csakis zsidó nemzetiségűnek vallhatja magát, az ellenszegülők közokirat hamisításért büntető úton vonatnak felelősségre." Igen ügyesen simul ehhez a kultuszminiszter rendeletének a következő mondata: "Nem vehető fel kisebbségi magyar iskolába az a gyermek, akinek a szülei a népszámláláskor, vagy más alkalommal nem magyar nemzetiségű
nek vallották magukat." Jugoszlávia hasonló erőszakos eszközökkel igyekszik megakadályozni azt, hogy a kisebbségek saját nyelvükön iskoláztathassák a gyermekeiket.
A jugoszláv kultuszminiszter 14.449/1922. számú rendelete szerint "kétes esetekben a gyermek nemzetiségét illetőleg az állami hatóság bizonyítványa a döntő." És melyik a kétes eset? Természetesen az, ha a szülő magyarnak vallja magát, az iskola ellenben szerbnek óhajtja nézni a gyermeket.
A csehek ezen a téren is rafinált eszközökkel dolgoznak, úgy akarnak a jövendő magyar intelligenciájától megszabadulni, hogy egyszerűen nem hagyják a magyar gyermeket diplomát szerezni. A prágai parlamentben elhangzott adatok szerint a csehek a kassai, nyitrai, iglói iskolákban minden negyedik, Nagyroce, Zsolna, Turócszentmárton, Vágújhely és Privigye városokban minden harmadik, sőt Liptószentmiklóson és Eperjesen minden második tanulót megbuktattak. Ez olyan egyszerű, mint a Kolumbus tojása. Pár év múlva Csehszlovákiában nem lesz diplomás magyar ember. Viszont a régi Csehország területén a bukott diákok száma csak tíz százalék.
Beszéljünk még a magyar anyanyelvű kisebbségi egyházak szomorú helyzetéről, arról a sok szekatúráról, amellyel a csehek a római katolikus egyháznak kellemetlenkednek, így akarván bosszút állni azért, hogy a szlovákok autonómiát követelő mozgalmának római katolikus lelkészek állanak az élén? Beszéljünk arról, hogy ugyancsak a csehek milyen agyafúrt módon igyekeznek a színmagyar református egyház fejlődését megakadályozni. (A csehszlovákiai magyar református egyház két esztendő óta nem tudja zsinati törvényeinek jóváhagyását a prágai kormánynál kieszközölni.) Beszéljünk a kisebbségi egyházak szomorú helyzetéről Jugoszláviában és Romániában? Sokkal okosabb, ha erről nem mi beszélünk, hanem az érdektelen semleges szemtanúkat hagyjuk nyilatkozni. Az Amerikai Unitárius Szövetség annyit hallott a képtelen romániai állapotokról, hogy bizottságot küldött ki a kérdés tanulmányozására. A bizottság jelentéséből a következőket idézzük: "Erdélyi utazásunk alatt azt a benyomást nyertük, hogy az attrocitások egy mélyebben kigondolt rendszer részletei, s hogy ennek a rendszernek a célja: a magyar lakosság állandó terror alatt tartása.
Embereket letartóztatnak és hosszú ideig, kihallgatás nélkül, börtönben tartják őket. A botbüntetés itt még mindig használatos. A románok tárgyalások nélkül hoznak botbüntetési ítéleteket, egyszerűen a terror kedvéért. Száz római katolikus és protestáns lelkészt hallgattunk ki, valamennyi súlyos politikai üldözésről panaszkodott, kilenc közülük börtönben is ült. Az egyházak földbirtokait a románok elkobozták s így az egyházak által fenntartott magyar iskolák megszűnnek. A református és unitárius egyházak közel vannak a teljes pusztuláshoz. Ez a romániai kérdés ma Európa legsúlyosabb egyházi problémája." A Presbiteriánus Világszövetség bizottságának helyszíni jelentése ezt mondja: "Úgy találtuk, hogy a magyar panaszok teljes egészükben jogosultak. Megállapítható, hogy az elszakított országrészek új uralmát az erőszakos brutalitások egész sorozata jellemzi. A békeszerződésekben lefektetett kisebbségi jogok között egyetlen egy sincsen, amelyet tiszteletben tartottak volna."
A Presbiteriánus Világszövetség jelentése, amely nemcsak Romániára, hanem valamennyi utódállamra vonatkozik, már túlmegy a vallási sérelmek keretein és megállapítja, hogy a kisebbségi szerződésekben körvonalazott politika a Magyarország testéből kiszakított területeken teljes kudarcot vallott. Ugyanezt állapította meg a népszövetségi ligák 1930. márciusban Brüsszelben tartott ülésén Bakker von Bosse asszony, aki beutazta Jugoszlávia és Románia kisebbség lakta területeit s felháborodva számolt be az ott szerzett tapasztalatairól. "Jugoszlávia nem törődik a kisebbségi szerződés aláírásával vállalt kötelezettségeivel", - jelentette Bakker von Bosse asszony, aki Romániában hasonló megállapításokra jutott.
Ilyen előzmények után mindenki megérti azt a följajdulást, amely a trianoni szerződés aláírásának tízesztendős évfordulója alkalmából így hangzott el gróf Apponyi Albert ajakáról: "A nemzeti kisebbségek védelmére alkotott szerződések holt betűk maradtak és ezáltal súlyosbodik a terület szétdarabolása, amely nemcsak ránk, de az emberiség magasabb érdekeire is mért csapás, mert ezzel együtt jár, hogy tőlünk elszakított területen lévő, ősi és dicső múlttal rendelkező magyar kultúra irtóhadjáratnak van kitéve".
Az olvasó ezekután visszaemlékezik rá, hogy - amint mondottuk - a kisebbségi szerződések a kisebbségi jogokat a Nemzetek Szövetségének a védelme alá helyezte és csodálkozva kérdezi: annyi nyilvánvaló szerződéssértés, embertelen üldözés ellen miért nem kérik a Nemzetek Szövetségének az oltalmát? Erre a kérdésre könnyű a rövid és egyszerű feleletet megadni. A Nemzetek Szövetségéhez eddig beérkezett körülbelül tízezer kisebbségi panasz. A Nemzetek Szövetsége pedig ebből a tömérdek panaszból alig néhányat intézett el. A többit eltemette a Nemzetek Szövetségének az irattárába. Viszont: az érdekelt államok odahaza fokozottabb mértékben üldözték azokat, akik panaszukkal a Nemzetek Szövetségéhez fordultak.
Csoda-e, ha az agyonsanyargatott kisebbségek ezekután leszoknak arról, hogy az illetékes fórum előtt panaszt tegyenek? Hallgassuk meg, mit mond erre vonatkozólag a magyar kormány abban a beadványban, amelyet a kisebbségi eljárás ügyében 1929. évi április hó 12-én a Nemzetek Szövetségéhez intézett: "Annak folytán, hogy a védelem hatálytalan maradt, a kisebbségek csalódása olyan mértéket öltött, hogy az utóbbi időben már teljesen lemondtak arról, hogy védelmük érdekében kérvényeket intézzenek a Nemzetek Szövetségéhez. Hallgatásuk valódi oka ez a kiábrándultság, nem pedig az, mintha helyzetük javult volna".
Aki ebben a kérdésben a magyar kormány véleményét elfogultnak tartaná, olvassa el azt a memorandumot, amelyet a nemzeti kisebbségek hathatósabb védelme érdekében 1930. júliusának első napjaiban 61 angol képviselő intézett a kormányához. Ez a memorandum nyíltan megállapítja, hogy "a Nemzetek Szövetsége nem megfelelő védelmezője a kisebbségi jogoknak".
XVIII.
S. O. S.!
Az eddig elmondottak hu képét adták annak, hogy a trianoni békeszerződés mit jelent Európa egyik legértékesebb népe, a magyar nemzet számára. Most még arról kell néhány szót szólanunk, hogy Trianon mit jelent Európa számára. A történelem arra tanít, hogy a rossz és igazságtalan béke következménye mindig új háború lett. Mindig törvényszerű biztonsággal új megrázkódtatások következtek azokra a békékre, amelyek meg akarták állítani a nemzetek és országok természetes fejlődését.
A trianoni béke tehát új háborúk forrása. Ezt olyan politikai tekintélyek is megállapították már, akiknek a tárgyilagos ítéletéhez semmi kétség nem férhet. Így például Robert Lansing, Wilson kormányának külügyi államtitkárja "The Peace Negotiations" című könyvében ezt írja: "a békeszerződések új háború forrásai, ez olyan biztos, mint ahogy az éjszaka után nappal következik". Robert Birkhill "The Seeds of War" (A háború magvai), Jean Desthieux "La paix n´est pas encore faite" (A béke még nincs meg) címen írt könyvet erről a témáról. Charles Tisseyre pedig "Une erreur diplomatique" című művében nyíltan hirdeti: "ez nem béke, hanem egy új tűz fészke".
Egyre többen érzik, egyre többen belátják, hogy a trianoni béke új háborút kényszerít rá Európára. De tévedés ne legyen a dologban: nem mi magyarok vagyunk azok, akik ezt a háborút akarjuk, akik ezt a háborút óhajtjuk, akik ezt a háborút előkészítjük. Magyarország nem az újabb vérontástól, hanem a félrevezetett nagy kultúrnemzetek jobb belátásától várja a maga igazságának az érvényesülését.
Az elszenvedett vérlázító igazságtalanságok dacára sem mi fenyegetjük Európa békéjét. Hanem azok a szomszédos államok, amelyek kapzsi és kegyetlen módon osztozkodtak Magyarország testén, most pedig rossz lelkiismeretükben nem látnak más eszközt jogtalan zsákmányuk megőrzésére, mint a fegyvert és az erőszakot. A szomszédos államok nem elégedtek meg azzal, hogy Trianon teljesen lefegyverezte és védtelenné tette Magyarországot, hanem zsákmányukat féltve, egymással véd- és dacszövetséget kötöttek Magyarország ellen. Így jött létre a kisantant, amelynek egyetlen létalapja a magyar igazságtól való félelem és a magyar nemzet ellen érzett gyűlölet. Egy előbbi fejezetből tudjuk, hogy a trianoni szerződés csak 35.000 főnyi fegyveres erő tartását engedélyezte Magyarországnak, ugyanakkor pedig a gyűlölködő szomszédok békében 542.000, mozgósítás esetén 4.365.000 embert tudnak a kicsiny, ellenségei gyűrűjébe zárt Magyarország ellen állítani. Az erők ilyen aránytalansága mindig a legnagyobb veszedelme a békének. A veszedelmet tetézi, hogy a kisantant a nyílt szerződéseket titkos katonai konvenciókkal is kiegészítette. Az 1929. évi április és május hónapjában megújított titkos katonai szerződésekben a kisantant-államok nemcsak arra az esetre intézkedtek, hogy ha Magyarország közülük valamelyik ellen támadást intézne. Hanem katonai rendszabályokat határoztak el arra az esetre is, ha a szerződő felek közül valamelyiket más idegen hatalom támadná meg, Magyarország pedig azonnal kinyilatkoztatná a maga semlegességét. A szerződő felek a semleges Magyarország ellen is kötelesek azonnal mozgósítani, a magyar határt megszállni, sőt ha szükségesnek látják, egyéb katonai ténykedéseket is csinálhatnak.
Mindenki tudja, hogy ilyen esetben már maga a határ megszállása is a béke veszedelmét okozza. Mert a megtöltött fegyvereknek megvan az a hajlandóságuk, hogy elsüljenek és a mozgósított hadseregeknek, hogy előre masírozzanak. Az "egyéb katonai intézkedések" nyilvánvalóan Magyarország egyes részeinek vagy az egész országnak a megszállását jelentik. Ne felejtsük el, akkor is, ha Magyarország rögtön kijelentené a semlegességét.
A lefegyverzett Magyarország nyilvánvalóan nem sokat tehetne az ilyen megszállásig is elmerészkedő katonai intézkedések ellen. Magyarország önálló létezése, Magyarország szuverénitásának a csorbítatlan megőrzése azonban ma már több, rajtunk kívül álló hatalomnak is érdeke. Ezek a hatalmak semmi esetre sem nézhetnék közönyösen, ha a kisantant-államok, amelyeknek a példátlan fegyveres felkészültségét éppen úgy vonzza Magyarország védekezésre képtelen helyzete, mint ahogy a légüres tér vonzza a levegő beáramlását, erőszakosan lépjenek föl a Csonka-Magyarországnak meghagyott terület ellen. Íme: Trianon, mint az európai béke nagy veszedelme! Íme: Trianon, mint egy új világháború lehetősége!
Európát, az egész világ nyugalmát új, rémes háború réme fenyegeti. Ennek a veszedelemnek a neve pedig: Trianon. Magyarország a végveszedelembe jutott hajók segélykérő jelét intézi a világ civilizált nemzeteihez: S. 0. S.! Save our Souls! Mentsék meg lelkeinket! Mentsék meg Csonka-Magyarország népét a végső kétségbeeséstől! Mentsék meg a trianoni határon túlra szakadt magyarságot a végső pusztulástól! Mentsék meg a világot egy újabb szörnyű háború veszedelmétől! Tűzzék napirendre a világháború legrosszabb és legigazságtalanabb békéjének, a trianoni szerződésnek a revízióját!
18°C
Hozzászólok! 
