Kisalföld logö

2016. 12. 11. vasárnap - Árpád -3°C | 7°C

Földfogyatkozás: Keszei L. András és Fülöp Péter verses-fotós kötete

Földfogyatkozás címmel a Győri Könyvszalonban mutatta be közös, verses-fotós kötetét Keszei L. András, a Kisalföld szerkesztője és Fülöp Péter fotográfus. A könyv a misztikumot a profánban kereső, ez alkalomra válogatott és írt ötvenkét vers és ötvenkét fotó sodró erejű találkozása. A könyvhöz Komálovics Zoltán költő, kritikus, a pannonhalmi bencés gimnázium tanára írt utószót.


Korreszpondenciák

A kép nem igényel fordítást, önmagát adja. A vizuális esemény univerzális – eidolon. A kép egynyelvű. Amit láttat, nem mondható. Lefordíthatatlan. Ezzel szemben a szó – logosz – már eleve fordítás, szimbolikus rep rezentáció.  Ez azt jelenti, hogy a szó elsődlegesen a szóval áll kapcsolatban, s csak másodlagosan kapcsolódik bármiféle referenciához, bármiféle vanhoz. A kép önmagához kötődik, a képhez. A kép az, ami által a világban megjelenik a hasonlóság. A szó azonban nem hordozza a hasonlóság viszonylatait. Mégis idézheti-e a szó a képet, megjelenítheti-e a kép a szót?

Szánkig ér

Szánkig ér a víz az áradásban,
felettünk az ég, alattunk sár van,
bújna vissza minden gyökerekbe,
haldokolva újra megszületne,
gyáván égő csillagokra lesve,
új apát és új anyát keresve,

ki csak magában hisz, senki másban,
elsodródik minden áradásban,
félelmünkben mindent elfelejtünk,
lakatlanul elárvul a lelkünk,
mint partokon a kallódó kavics…
kinek a tegnap fáj, holnapja sincs.

Virrad, de nincs semminek árnya,
romokban a remény Déva-vára.

Fülöp Péter és Keszei L. András közös kötete, a Földfogyatkozás fotókat és verseket helyez egymás mellé, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy közöttük valamiféle párbeszéd indulhat meg, melynek köszönhetően mindkét forma éppen a másikban láthatja meg önmaga teljességét. Az utalásrendszer könnyen felismerhető és követhető. Gyakran egy közös motívum (csipke, kapu, ablak, virág, fa, kereszt) a kapocs, tehát tematikus rokonság képződik a vers és a fotó között. Más esetben a hangulati megfelelések töltik ki a kép és a szó közötti űrt. A legláthatóbb külső azonosság a szürke, a fehér és a fekete. A versek (gyakran kalligráfiaként) kirajzolódnak a fehér háttérből, a szürke-fekete fotókon pedig fehér foltokként, sávként, redőzetként jelenik meg az értelemadó fény. Keszei L. András versei ugyanazokat a lényegi tónusokat, árnyalatokat használják, mint Fülöp Péter képei. Ám ez a többirányú azonosság nem fenomenológiai, hanem ontológiai, még inkább egzisztenciális. Ez azt jelenti, hogy a motivikus megfelelések, hangulati azonosságok nem lényegi elemei a kép és a szó közti kommunikációnak, s ez így van rendjén, hiszen ez a viszony az illusztráció státuszába nyomná le a másikat. A felszíni megfelelések mögött elemi erővel érvényesül a kötet alkotásai között egy mélyebb korreszpondencia, ami az apparátus rokonságában ragadható meg. Az apparátus készülék, amely a világot állítja elénk, s ami mögött mindig ott áll az ember. A fényképező és a költő apparátusa a kötetben lényegileg megegyezik. Természetesen nem a fényképezőgép és a toll (írógép, számítógép) azonosságáról van szó. Hanem a leglényegibb készülékről, mely ezeket irányítja. Nevezhetjük ezt lelki apparátusnak, beállítódásnak, fokalizációs pontnak – a fontos az, hogy valami bensőség, világgal szembeni intimitás, a jelenlétnek a létbe való beágyazódási módusza. A versek és a fotók mögött ez az egszisztenciális korreszpondencia teremti meg az alkotók közös horizontját. Voltaképpen a kép és a szó közti átfordíthatóságnak ez az egyetlen lehetséges kódja.

Múljon, ha kell

Tanulni kell mind a két világot,
mert összeomlik egyszer csak a tér,
ki látszaton apró lyukat rágott,
reszket, de már semmitől se fél.

Heverek égig érő fák alatt,
fűszálat forgatva fogam között,
lármás szívemre ránevet a nap,
belém csend és béke költözött,

mert nem volt semmi sem haszontalan,
az ember, míg él, "zümmög, mint a rét"
örök szabad akarattal, ha van,
fut, szivárog, csillagokba lép.

Az ég ragyog, elringat könnyedén,
apró kezek simítják arcomat,
múljon csak, aminek múlnia kell,
bánom, de már nincs bennem harag.

Ennek köszönhető, hogy Fülöp Péter fotói és Keszei L. András versei nem pusztán utalnak egymásra, nem kapaszkodnak semmiféle közösbe, hanem ugyanonnan sarjadnak és ugyanoda ágyazódnak. Így maradhatnak a szerzők művei egy közös horizont autonóm és szuverén alkotásai.

Keszei L. András versei hisznek a költészet eredendő, ősi küldetésében, abban, hogy a szó artikulálni, rendezni képes „én és világ rendezhetetlen, inkontingens egymásra vonatkozásait". E versek hisznek a vallomás erejében, a kimondás mágiájában, s önmagukra úgy tekintetnek, mint az én és a világ közti érvényes kapcsokra. A versek a költői nyelv archaikus formáit, képeit és ritmusait idézik meg a népköltészet puritán elementaritásán keresztül.  Keszei L. András legszebb szövegei végső tömörségben, drámaiságban és tisztaságban állítják elénk az embert mint a költészet elsődleges tárgyát. Feszes, pontos képeinek hite megkérdőjelezhetetlen. Rilke azt mondja, a költőnek egyetlen dolga érni, mint a fa.  Keszei L. András versei rilkei értelemben vett organikus képződmények. A természet elemeiből építkeznek, a teremtett világ és a teremtett ember kap megnevezést ugyanúgy, mint az idők kezdetén.

Oda és vissza

Sötét karmokat növeszt az este.
Jeleket hagy meztelen vállamon.
Vagyok-élek félig bűnbe esve.
Gyógyulok akkor is, ha fáj nagyon.

Gyógyulok akkor is, ha fáj nagyon.
Vagyok-élek félig bűnbe esve.
Jeleket hagy meztelen vállamon.
Sötét karmokat növeszt az este.

Hogy a dolgok ne hulljanak feledésbe.
Az újramondás a világ stabilitásának és kontinuitásának elengedhetetlen feltétele. Fű, fa, csillag, virág, madár, ősz, tél, nyár a versekben a teljesség sarokpontjaiként jelennek meg, olyan elemekként, melyek újraépítik a világot, hogy benne az ember megtapasztalhassa végességét, esendőségét. A dal mindig is az időnek kitett ember időtlennel szembeni bánatát és fájdalmát (örömét) szólaltatta meg. Ezek a mélyen megélt versek, csak az élet csomópontjain sarjadnak ki. Nincs köztük esetleges, muszájból születő. A szerző minden versének lennie kellett, mert az egzisztencia egészét érintő ihlet áll szövege mögött. Ebből a szempontból a téma sosem változik Keszei L. András verseiben, hiszen a késztetés mindig ugyanonnan érkezik: a lélek legmélyéből, valami ősvilágból. Ezért mindig új, és ezért mindig ugyanaz.

Földfogyatkozás - Galéria

A versekkel szemben Fülöp Péter fotóin (a látszat ellenére) a konstanciák

  Számvetés
                                          
    (Születésnapomra)

Őszülő szakállam méri maradék időm,
szerelmem, borom, kenyerem, minden álmom,
a jó csendek egyre fontosabbak nekem,
nem kapaszkodok már mindenbe mindenáron.
Megértem mit beszélnek föld alól a kövek,
tudom miként fáj, mikor élőnek halottja van,
a szavakról is tudom, kitől, mennyit érnek,
a születés már tőlem negyven tavaszra van.
Egy mondatban is elférhet az élet,
pokoltól a mennyig csak alig néhány sarok,
mégis közé szorít minden tévedésem,
hogy hazáig fussak, míg emberből vagyok.
A felén túljutottam kimért éveimnek,
kopásom mutatja minden szám és betű,
csak gyermekem gyógyít gyönyörű reménnyel,
hogy szép szava megvéd, mint bűvös hegedű.
És vigyáz rám még talán, úgy hiszem az Isten,
ismer, mint a patak, medrének minden kövét,
még elrongyolt fehér ingeim se bánja,
hallgat bennem értem, mint néma öröklét.

jelennek meg. Betört ablak, sodródó levél, magányos fa, félig tárt kapu, egymásba fonódó gyökérzet, mind olyan esetlegesség, lényegtelenség, ami állandó jelenlétével alkotja meg az élet felületét. Ott vannak mindig és mindenütt körülöttünk. Akkor is, ha nem látjuk. Számukra az emberi tekintet tudomásulvétele szükségtelen. Ottlétük nem az ember által előállított. Esendőségük, pusztulásuk túl van az emberin. Úgy tűnik, hogy Fülöp Péter minden tárgya magányos, izolált. Ez azonban csak látszat, mert a fotók valójában a dolgok mindenkori állását rögzítik. A dolgok így vannak, és így adódnak. Teremtményi mivoltuk lényege ez a dologszerű különállás, amit pusztán a rendező elme kényszerít struktúrákba, konstrukciókba.  A fotóról szokás mondani, hogy a pillanat művészete. Fülöp Péter képei inkább kövületek, a megszilárdult láva alakzataihoz és természetéhez hasonlatosak. Dokumentumok, momentumok. Az antropomorfia teljesen hiányzik róluk, az egyetlen megjelenő kreatúra a Krisztus-szobor, az Ember fia, kőből, fémből megformálva, végleges öröklétben. Akár a fa, a kapu, a gyökér. Fülöp Péter fotóin az ember legfeljebb halvány horizont. Képei archaikusak és archaizálók. A dolgok mágiája uralkodik bennük és rajtuk. Minden képe összefügg. Talán meg sem mondhatjuk, hogy mivel és milyen vonatkozásokon át. Az összefüggés azonban bizonyos és egyértelmű. Talán ennek a definiálatlan, ősi vonatkozásnak a következménye az, hogy Fülöp Péter fotóin minden a helyén van. A rögzített képelemek minden esetlegességük, töredezettségük ellenére megteremtik a maguk számára otthonos környezetet. A képtárgy ott és úgy van rendjén és rendben, ahogy van. Ebből fakadóan a fotók a mellette álló versre nyomott pecsétként is funkcionálnak. Nem a vers tartalmát, hanem a formát, költői gesztust hitelesítik a pecsét által.

Keszei L. András és Fülöp Péter közös kötete többszörös találkozás – intenzív és extenzív kiterjedésben. Az alkotások csak reprezentációk, de a találkozások energetikája behelyettesíthetetlen. Kép és szó ugyanonnan sarjad, és ugyanabba ágyazódik. Keszei L. András versei és Fülöp Péter képei egymás mellett állnak. Helytállnak. Egymásért. Önmagukért.
Komálovics Zoltán

Keszei.hu-n a versek meghallgathatók a szerző tolmácsolásában, és a fotográfiák sora is megtekinthető.


hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

McDonald`s tipszmikszűté? - megkóstoltuk az új hamburgert - fotók

A kisalfold.hu tesztelte a Trollfoci kultikus alakjáról elnevezett szendvicset: összességében jobban kedveljük Csabit, mint a McDonald's hamburgerét. Tovább olvasom