Kisalföld logö

2017. 12. 12. kedd - Gabriella 6°C | 14°C Még több cikk.

Az igazgató mosolya

Elmesélek egy igaz történetet. Szeptember első napján történt, mikor még mindannyiunk tudatában ott éltek a nyári élmények. Ez a történet a testvéremről szól.
Tisztán emlékszem arra a reggelre. Aznap egy kiadós szünet után újra megnyitotta kapuit a jó öreg iskola. Ahogy ősszel a költöző madarak teszik, mi is megindultunk, mindannyian egy közös, különleges érzéstől vezérelve. Ezt talán az újrakezdés öröme és a viszontlátás izgalma teszi. A testvérem volt azonban a legizgatottabb.

Ő aznap ugyanis mindent újra kezdett. Új iskolába került, új tanárok, új osztálytársak… még a táblaszivacs is újnak számított, egyszóval minden újdonság volt. Egész nyáron alig várta ezt a napot.
Hát, most végre eljött.

Felszálltunk a buszra. Abban a 20 percben, amíg az út tartott, én az osztálytársaimra gondoltam. Tudtam, hogy lesznek közöttük ismerősök és idegenek. Feszülten néztem kifelé az ablakon.
Az öcsém ott ült mellettem. Ő is szótlanul figyelte a mellettünk suhanó várost. Az évek alatt sikerült alaposan megismernem, így hamarosan rájöttem, mi játszódik el benne.

Azonban valami hirtelen kizökkentett a gondolataimból. Megérkeztünk. Leszálltunk a buszról, és elindultunk egyenesen előre, az iskola felé.
Tempósan, jókedvűen lépdeltem, bár testvérem kissé lemaradt. Nem beszélgettünk, mindketten mélyen önmagunkba fordultunk.

Kisvártatva, mikor már csak néhány lépés volt az iskola kapuja, én mégis megkérdeztem őt:
- Félsz?
- Nem!- vágta rá, de tudtam, hogy mást gondol.
- Én viszont igen- mondtam. Ez volt az igazság. Valamiért mindig félelemmel töltött el, ha új emberekkel kellett találkoznom. Egyetlen dolog azonban sohasem változik.
Végre elértük a kaput. Testvérem megállt. Én azt akartam, hogy ő lökje be a hatalmas faajtót, mintha nem én hoztam volna ide, hanem mintha ő jött volna, saját elhatározásból. Tehát rászóltam:
- Na mi lesz? Menjél!

Erre a felszólításra elindult. Én mögötte mentem. Beértünk végre, és láttam rajta, hogy megnyugodott. Jó érzéssel töltötte el a nyüzsgés, a friss könyvek illata, és az igazgató mosolya. Nem szeretett iskolába járni, de attól a perctől fogva minden délután ugyanilyen izgalommal várta a másnap reggelt. Megértette és átélte azt az érzést, amit a kisebbek nem érezhetnek és nem is értékelhetnek. Ilyet csak az iskolákban lehet érezni.

Ez az a valami, ami életben tart minket, diákokat. Ez tartja bennünk a lelket, ha esetleg rossz jegyet kaptunk. Talán csak az igazgató mosolya miatt járunk iskolába, talán csak a friss könyvek illatától alakulnak ki barátságok, de mindannyian szívesen fogunk emlékezni a győri diákévekre.
Ezek az apró jelek örökre belevésték emlékezetembe a győri iskolák varázsát, azt a felemelően jó közeget, amit csak ott tapasztalhattam. A Belváros hangulata pedig még inkább megerősítette bennem, hogy Győrből soha ne menjek máshová tanulni.

Egy mosoly, egy illat, és egy érzés mindörökre ideköti azokat, akik ide jártak vagy járnak iskolába.

Azt hiszem, a népes diákseregnek Győrben van a világ közepe. És ez nem is lesz másként a jövőben sem!

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Jövőm Győrben

Már régóta gondolkozom azon, milyen lehet a szüleimtől, a szülővárosomtól távol egy másik helyen… Tovább olvasom