Kisalföld logö

2017. 01. 18. szerda - Piroska -7°C | -1°C

A kultúra túlélési csomag

Tóth Nándorné, Győr frissen kitüntetett kulturális irodavezetője az elismerés után sem ül a babérjain.

Bzóki András miniszter személyesen adta át számára több évtizedes munkája elismeréséül a Bessenyei-díjat. A kitüntetettel, a győri kulturális iroda vezetőjével, Tóth Nándornéval az üzemi népművelésről, a szerencséről, a tenni akarásról beszélgettünk. Óhatatlanul szóba került az is, mennyit számít egy város életében, ha figyel arra, ne legyen elhanyagolt terület a művészet, a zene, a betű, a szépen hangzó szó, a történelem világa, vagyis a kultúra.

– Akadnak, akik szerint egy-egy kitüntetés, elismerés nem is olyan fontos dolog. Ön miként tekint a kis plakettre, melyet a Győrért végzett kulturális munkájáért kapott?

– Lehet, sokan azt mondják, egy kitüntetésnek nem örülnek, hát én nagyon örültem neki. Jólesett.

– Mi volt az első, amikor megtudta, hogy ennek a rangos elismerésnek birtokosa lesz?

– Nosztalgiázni kezdtem, és végiggondoltam, mit is csináltam az elmúlt évtizedekben. Az ember ha egy hivatást választ, akkor abban nagyon sokszor benne van a gyerekkora, de ifjúsága mindenképpen. Hát az én ifjúságom keserű volt. Édesanyám négyünket egyedül nevelt. Miskolcon nőttem föl, s miután ott maradtunk egyedül, hát nem volt könnyű. Az volt a szerencsém, hogy mindig akadtak olyan emberek a környezetemben, akikre föl tudtam nézni, akik távlatot vagy célt adtak az életemnek. Az általános iskolai évek meghatározóak voltak számomra. A szomszédom könyvet adott a kezembe, és Jókai egyszerűen nem engedett el a fehéren virágzó cseresznyefa alól. Akkor szerettem meg az írott betűt. Énektanárom, dr. Diószegi Dániel pedig egyszerűen meghódított bennünket. Vitt fagylaltozni, kirándulni, és ő volt az az ősnépművelő, akitől megtanultam, mit jelent az az élmény, amit a kultúra nyújthat. A középiskolában a magyartanárom dr. Kabdebó Lóránt lett, akit a Földes Ferenc Gimnáziumból száműztek. Megosztotta az embereket, mert az iskola fele utálta, a másik fele meg rajongott érte. Hát én a rajongók között voltam. Odáig jutottunk a negyedik év végére, hogy megkérdezte: „Na, Pokorni. Hányast akar?" „Tanár úr, hát ötöst." „Na, akkor a múlt héten jelent meg Ladányi Mihály Mint a madarak kötete. Elemezze, írjon róla kritikát. Annak alapján leosztályozom." Bízott bennünk, felnőttnek tekintett bennünket, előttünk járt, nem ereszkedett le hozzánk, hanem felemelt magához. A középiskola, a technikum után ugyan felvettek a jogra, de nem mehettem egyetemre, mert ezt családunk helyzete nem tette lehetővé. Közönségszervezőként kezdtem el dolgozni.

– Érdekes, ki miért választ magának hivatást.

– Mindig bennem volt, milyen véletlenen és szerencsén múlik, hogy találkozik egy gyerek olyan eséllyel, olyan alkalommal, ami kihat az egész életére. Ezért határoztam el, azzal fogok foglalkozni, hogy meggyőzzek embereket, mekkora esélyt jelent a kultúra. Túlélőcsomag és kitörési lehetőség mindenkinek.

– Ám Miskolc helyett mégis Győr az a város, ahol a kulturális ügyek meghatározó személyisége lett.

– Tizennégy éves koromtól a miskolci csapatban röplabdáztam. A férjem Győrből a miskolci egyetemre került, és ő is ezt a sportot űzte. Ráadásul egy tatai edzőtáborban már korábban felfigyelt rám. Írt egy levelet... Innen elképzelhetik: a szerelem hozott a folyók városába. Bár – és ez megint a sors furcsasága – Miskolcon a Győrikapu utcában éltünk.

– Üzemi népművelőként kezdett el dolgozni.

– A Kisalföldi Gépgyár, ami később a Tungsram győri gyára lett, egy nagyobb falunyi embert foglalkozatott. Számukra biztosítani a művelődést, a kultúrát, ez volt az én igazi iskolám. Emlékszem, a fizikai munkások – fizikusoknak hívták magukat, volt hozzá humoruk – bizony gyakran utánam fütyültek, ha végigmentem az üzemcsarnokon. Ám eljöttek a könyvtárba is. A könyvtár ott egy különleges hely volt. Tulajdonképpen egy hatalmas család voltunk. Olyan programok indulhattak el, mint például a minigaléria, az amatőr művészeti stúdió, sőt, az első szabad üzemi rádió az enyém volt, a Kisalföldi Gépgyárban – teszi hozzá nevetve a díjazott.

– Amikor a gyárból a városházára került, nem ijedt meg? Mégiscsak más léptékkel kellett gondolkozni.

– Sikeres népművelő voltam. Talán ezért is hívtak a tornyos házba. Ám nem jöttem. Vártak egy évet, mondták, hogy addig nem töltik be az állást. Mit tehettem, elfogadtam, pedig féltem otthagyni a környezetet, amiben jól éreztem magam. Ahova Csoóri Sándor, Baranyi Ferenc, Czine Mihály jött vendégségbe, ahol fellépett a Győri Ütőegyüttes. Nagyon jól éreztem magamat, nagyon boldog voltam ott.

– A városházán gyorsan magára talált?

– Talpraesett és határozott vagyok, ám máig őrzöm azt a levelet is, amikor egyszer felmondtam. Sírva itt hagytam volna az egész városházát. Nagyon szabad ember voltam. A városháza pedig egy zárt hely, természetesen abban az időben, 1986-ban, amikor én ide kerültem, már más volt, de nehezen szoktak meg engem – és én is nehezen szoktam meg a hivatalt.

– A rendszerváltás után, Kolozsváry Ernő polgármesteri ciklusának utolsó évében, amikor különvált a kultúra és az oktatás, nevezték ki kulturális irodavezetőnek.

– Sok szerencse kell az életben. Szerencse volt, hogy kaptam esélyt, hogy valódi feladatokat oldjak meg. Az is szerencse, hogy vehemens ember vagyok, türelmetlen sokszor, de hát ez hajt előre. Előbb-utóbb, de a város vezetése mindenben mellém állt.

– Hol volt könnyebb elérni azt, amit akart, itt a városházán vagy az üzemben?

– Az üzemben. Persze az igazgató vagy az éppen meglévő főnököm ellenében ott sem volt egyszerű. Mert mindig elmondtam a véleményemet. Azt pedig nagyon nehezen viselték el. Pláne abban az időben.

– Mely ügyek azok, melyeket szívesen felemlítene a győri kulturális életből mint mintát, vagy ha úgy tetszik, önnek különösen kedves dolgokat?

– Galgóczi-emlékszoba, és rögtön utána a bábszínház. Nagy dolog, van már saját levéltára a városnak, hogy a filharmonikusok önálló otthont kaptak, hosszan tudnám sorolni, múzeumokon, gyűjteményeken át a könyvszalonig. Húsz éve egyébként többszörösen is hátrányos helyzetben volt Győr, mert nem volt sem egyeteme, de nem voltak kulturális intézményei sem. Volt egy művelődési központja, meg volt egy városi könyvtára. Utána kerültek csak hozzánk a művészeti intézmények. Ma nézzenek körül, óriási a változás.

– A kultúra, így a kulturális intézmények is pénzbe kerülnek...

– Nyilván. De amikor például az Audi Győrbe készült, annak idején megnézték, hány könyvtári olvasó és hány színházlátogató van Győrben és hogy milyen kulturális intézmények vannak. Mert ez is számított! Egy valódi befektető tudja, ha van kulturális közeg, akkor az ő szakembere, munkása, mérnöke is sokkal kulturáltabb lesz, és ez nem filozófia, ez valóban így van. Megnézték természetesen az oktatási rendszert, a felsőfokú képesítetteket, de jó, erős kulturális háttérrel egy város sokkal nagyobb eséllyel indul mindenben. A kultúra nemcsak az egyén számára jelent túlélést, hanem a város számára is.

– A város kulturális költségvetése egy százalékról hat százalékra nőtt.

– Ez így van. Ám ezenkívül szerintem az elmúlt 15 évnek az a legnagyobb eredménye, hogy megalakultak a szellemi műhelyek. A város szánt rá pénzt. A koncertterem kultúrát szolgál és nem mást, a belváros közepén. Nyitottunk az emberek felé. A nagy fesztiválok mindegyike azt jelzi: minél közelebb az emberhez, minél több alkalmat arra, hogy minél több hívet szerezzünk a kultúrának. A gyerekekre a jövőben még többet kell áldoznunk, mert még több a könnyű csábítás. A gyerek és felnőtt egyaránt a könnyebb irányba lép, ha lehet választani. Ezért kell olyan sok alkalom és ezért nem kell sajnálni a pénzt a kultúrától se a családban, se városi szinten.
Hogy meggyökeresedtek olyan események, rendezvények, mint a könyvszalon is – utolsó nagy elképzelésem –, nagy dolognak tartom. De ez nem csak azért jó, mert sokaknak meghatározó irodalmi, művészeti élmény. A városnak is hasznos, hogy az ide látogató szellemi elit hírét viszik Győrnek. Boldogság visszahallani azt, hogy Esterházy Péter dicséri a települést, az itt lakókat, a rendezvényt.

– A beszélgetésünkből az tűnik ki, hogy minden csak csillogás, fény és pompa – még a kudarc árnyéka is kerülte a győri kulturális életet?

– Ugyan. Sok siker és sok kudarc kell ahhoz, hogy valami kiforrottan megvalósuljon. Ezért nem örülök annak sokszor, hogy valakik azt mondják: „Ugyan, kulturális rendezvényt csinálni nem nagy ügy." Sokan belefognak. Ez nagyon komoly szakma. Nem örülök annak, hogy fölhígul. Becsülöm azokat, akikben megvan az a határtalan lelkesedés és spiritusz, hogy valóban jót csináljanak. Nekem is volt sikerem, kudarcom bőven. Megtanultam, egy programnál, ha nem sikerül, nem a közreműködő a hibás. Hanem a szervező, aki rosszul nézte, hogy kiknek, mikor és mit kínál.

– Megkapta a díjat. Most hátradől a székében?

– Nem. Ideges leszek tőle. Mit fogok csinálni most újra, megint, ami jó lesz és ami sokaknak jó? Azt már megtanultam, hogy a 800–1000 fős közönség után egy városnyi, régiónyi közönségnek dolgozni igazi nagy kihívás. Van sok olyan, ami még megvalósításra vár vagy amin változtatni kell. Hogy a meglévő pénzt úgy használjuk-e föl vagy jó-e az elosztás, hogy részesedik-e abból tényleg mindenki és nem csak rétegeket szolgál. Tehát van min elmélkedni. Ez nagyon fontos. Jó, itt a legnagyobb kihívás: Európa Kulturális Fővárosa. Tehát nem lehet ülni a babérokon. Nincsenek is babérok. Ez egy jó érzés, öröm, azért is, mert vannak olyan emberek körülöttem mindig, akikre fölnézek, akiket tisztelek, és az ember boldog azért, hogy olyanokkal dolgozhat együtt, akiktől nagyon sokat tanulhat. Biztosan van bennem egy ilyen hiúság, hogy számomra tényleg az minősíti az embereket, hogy mit tesznek. Nem az, hogy mit beszélnek – hanem hogy mit tesznek! Nagyon szeretem csinálni. Szeretem a nehéz embereket is. Nem feltétlenül a simulékony a jó, szeretem, ha valaki vitatkozik, szeretem, ha valakinek valódi véleménye van, és nem azt mondja, amit őszerinte én hallani szeretnék. Nagyon el tudok rajta gondolkodni. Még mindig úgy érzem, és egyre inkább, ahogy nőnek a fiaim, unokáim, látom, mennyire megváltozott a világ, megváltoztak az igények. Ha én ennek meg akarok felelni, akkor nekem is változnom kell, még mindig. Meg tanulni.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Útfelújítási program októbertől

A város útkezelő szervezete évente felülvizsgálja a kezelésébe tartozó utak állapotát. Az adatok szerint az utak egyharmada abba a kategóriába tartozik, amit a legsürgősebben helyre kellene állítani. Győrben körülbelül 400 kilométernyi úthálózat van városi kezelésben, tíz év alatt rendbe lehetne tenni őket – évi másfél milliárdból... Októbertől 150 milliós felújítási program kezdődik. Tovább olvasom