Kisalföld logö

2017. 08. 22. kedd - Menyhért, Mirjam 12°C | 22°C Még több cikk.

A humanizmus bizony fájdalmas

Eljön a pillanat, amikor nem csupán a színházról, de a közönségről is érdemes kritikát írni. Pontosabban érdemes lenne, hiszen az ezerfejű cézárt sem lecserélni, sem kioktatni, nem lehet.

Ellentétben színésszel, rendezővel, ügyelővel. Sőt, tegyük hozzá kellő őszinteséggel: újságíróval.

A legújabb győri bemutató után, mikor a Kisfaludy Teremből kilépő társaságot hallgatom, jut mindez eszembe. A darab ősabszurd, Eugéne Ionesco Rinocérosza, tény, hogy nem a leghabosabb színházi mű, de néha bizony nem ártana gondolkodni, és nem csupán szórakozni menni a színházba.

A közönség nem szereti, ha azzal szembesítik, ami van. Pedig a szembenézés önmagunkkal kikerülhetetlen, előbb vagy utóbb meg kell tennünk. És jobb talán egy kényelmes színházi székben, mint kint az utcán a tüntető tömeg közepén.

Becsületes és egyben merész vállalkozás volt a Rinocérosz. Funtek Frigyes mint a prózai tagozat művészeti vezetője nyilván tudatosan választotta ki a művet. A nem gyenge eszközökkel, direkt formában megidézett náci korszak, amely a nyájszellemű társadalom működésének vagyis nem működésének következménye, első ránézésre múlt idő.


Akárcsak a hozzá hasonló más diktatórikus kollektivizálások. De valamitől a rendező mégis azt gondolta, érdemes elővenni ezt a kissé porosnak tűnő darabot. Lehet, azért, mert ma is találkozhatunk azzal, hogy a felelősséget nem vállalók vagy azt maguktól elhárítók jobban érzik magukat hordában, még akkor is, ha az a horda minden emberi értéket eltapos?

Ki tudja. Funtek Frigyessel sajna nem beszélgettünk a darabról itt e hasábokon a premier előtt – levonjuk a konzekvenciát! Pedig megérte volna. Mert meggyőződésem, hogy ha valaki tudja, miről szól majd, amit látni fog, nem sóhajtozik a szünetben a szépen felújított előterében a Kisfaludy Teremnek, hogy Jézusom, ez szörnyű! Ez embertelen! Ezt nevezik ezek kultúrának? Vagy ha mégis, teljesen más hangsúllyal. Mert valljuk be, a darab is, és ehhez mérten az előadás is szörnyű. Akárcsak mi, emberek.

Pont ezért volt merész vállalkozás. Mert aki tutira akar menni, az musicalt tesz színpadra. Ha jól számolom, a tizenkét, egészen kiváló színész, akik a Rinocéroszban szerepeltek, simán eljátszották volna A dzsungel könyvét is. (Volt közöttük, aki játszott is benne.) De most nem ezt adták oda nekik. Most mást tartalmazott a forgatókönyv.

A Rinocérosz ma érthetetlen darab magyarázat nélkül. Amikor Ionescu megírta, az abszurd, az elvonatkoztatott drámák egymás után jelentek meg hivatásos, félhivatásos színpadokon. Ha jók az emlékeim, Funtek Frigyes is szerepelt még amatőr színjátszóként az Étellift című bérgyilkosokról szóló színműben a Petőfi Sándor Művelődési Házban.

Az emberek akkoriban jobban értették a kódolt nyelvet. Azt, hogy mit jelent két bérgyilkos magánya és tétovasága, vagy éppen mit jelent az, hogy az emberek idővel szinte mindnyájan rinocéroszokká válnak.

Aztán szép lassan egyre több szappanoperát néztünk meg. Egyre több szarságot éltünk át a mindennapokban. Egyre keményebb lett a ˝csak a családomért élek˝ érzés, és elfelejtettünk dekódolni.

Akik most segíthetnének nekünk, azok a színészek. A színészek és a rendező. Rajtuk állna, hogy a mi buta fejünkben világosság gyúljon, és lehetőleg a tapsrendig mindez következzen be! Mert otthon is kell valami agyi rágógumi, de mivel gyors, túlságosan is gyors világban élünk, a színházban kellene megélnünk a katarzist. Bármilyen formában.

A Rinocérosz hiába alapmű, hiába kiváló a rendező cirkuszi porondos ötlete, hiába képesek a színészek bejátszani egy körszínpadot úgy, hogy fél másodpercre sem érzi elhanyagoltnak magát a néző, nem okoz lelki kielégülést. Megnézem, próbálom fejtegetni, de elakadok félúton.

Mert túl egyszerű, de mégsem annyira, hogy szinte marionettjátéknak lássam. Mert túl szürke, de a színek mégis felvillannak egy-egy jelmezben. Mert naturalista, de mégis van egy képi jelrendszere. Mert a kis képek, a kis párbeszédek összeállnak, de valahogyan az összkép nem. Manapság még az abszurdot is másként kellene játszani. Másként kellene talán hangszerelni, mint húsz-harminc évvel ezelőtt.

Fotók: Bertleff András
Fotók: Bertleff András

Bérenger – Ungvári István átélt előadásában a darab központja. Az emberi dolgok mintája. A rosszé, a jóé, a kedvesé, a gonoszé. Őt lehet szeretni, lehet utálni, de mindenképpen emberi. Nem véletlen, hogy ezt a főhősi szerepet olyan színészre bízták, mint Ungvári. Öntörvényű, kemény karakterei, melyeket eddig is megformált, nyitottak utat Bérenger figurája felé. Nem kétséges, bárhol, bármelyik színpadon szívesen fogadnák azzal, amit a győri Rinocéroszban nyújtott. Akkor is, ha egyedül uralta a manézst (színpadot) és akkor még inkább, mikor partnerek vették körül. Sárközi József – Jean – és ő voltak a biztos pontok a darabban. Sárközi az első felvonásban kissé modorosan, mint szerepe megkívánta, a másodikban viszont szőrborzolóan őszintén és átélten játszik. Jó lenne lelőni a poént, hogy mit és hogyan, de inkább azt mondom, Sárközit ebben a darabban látni kell! Kafkai az átváltozása. A második rész egyébként is erősebb. Igazi vadállatok már a szereplők. De annyira nem, hogy játékukban teljesen bízzon a díszletet tervező Csík György. Egy ketreccel ráerősít. Nem baj. Sőt. A végső póznál iszonyatosan erős üzenetet küld felénk, nézők felé a rács. Mert nagyon úgy fest, az ember bent maradt. A többiek pedig kint vannak...

Agócs Judit varázslatos. Na, ő az, akit nem tudok maníron, tettetésen érni. Pedig az abszurd ugye nem a feltétlen átélt előadásmódjáról híres.

Daisyként Agócs mindent elhitet velem. Még azt is, hogy a főnöke benyúl a szoknyája alá a takarásban. Természetessége mindvégig megmarad, nőiessége, szerelmi és anyai jelenléte biztos kapaszkodó, amikor arról kell dönteni, maradjunk még és nézzük a borzalmakat vagy próbáljunk meg kiosonni a teremből. Apropó, nőiesség. Rádler Juditnak kis szerepet és nagy női erőt juttatott a rendező. Alázatosan és tökéletesen azonosul ezzel, és talán ő az, aki a másik fontos kapaszkodót, a finom erotikus humort képes becsempészni nagyon helyesen a rinocéroszok abszolút sötét világába. Hálásak vagyunk érte.

A szereplők közül Posonyi Takács László, a logikatanár alakja a legsúlyosabb. Az ő feladata, hogy a diktatúrák kíméletlen és kifordított rendszerét megmutassa azokban a pillanatokban, mikor szóhoz, szónoklathoz juthat. Posonyi valósággal megfagyasztja maga körül a levegőt, amikor Hitlerként kezd beszélni. Általa, rajta keresztül gyorsan átélhetővé válik, mit is jelent a szuggesztív tömeghipnózis. Mit jelent az, amikor a kimódolt baromság hihetővé válik a tömeg részére is. Amikor mi magunk is azon gondolkodunk, hány szarva volt a rinocérosznak, nem azon, mi a fenét keres a városunkban egy ilyen vadállat?

A többi szereplő előtt is le a kalappal. Különösen tetszett az irodai munkatársak kara. Olyanok voltak, mint egy televíziós sorozat főhősei. Karaktereik tipikusak és jellemzőek a társadalmunkra. Általánost játszottak úgy, hogy közben egyediek maradtak. Nyilván nem ők a főszereplők, de nélkülük a két főhős sem tudna átváltozást produkálni.

Papillon úrra (Koppány Zoltán), Dudardra (Fejszés Attila) és Botardra (Rázga Miklós) emlékezni fogunk.

Janisch Éva, Áts Gyula, Szilágyi István és Bende Ildikó sok esetben tölti be az élő díszlet funkcióját. De mivel ők egytől egyig kiváló színészek, ezt nagyon is jól csinálják. Nem könnyű untermannak lenni, nem könnyű kiszolgálni a többieket. Igazán jól ezt csak azok tudják, akik szakmájukat kívülről és belülről már régóta és nagyon is ismerik.

Soha nem említjük meg őket, pedig egy színdarab egésze nélkülük biztos nem teljes. Ehhez a darabhoz, hogy ilyen lett, hozzájárult jelmezeivel Tresz Zsuzsa, súgóként Fenesi Ottilia, ügyelőként Pásztor Gábor, zenei válogatásával: Kaposi Gergely és nyilván ötleteivel, gondolataival és rendezőasszisztensként Hegedűs Ildikó.


A történet

Egy francia kisváros megszokott hétköznapjait éli. A férfiak a kávéházban ücsörögve iszogatnak, diskurálnak. A főhős Bérenger enyhén másnapos. S ekkor különös dolog bolydítja fel a városka nyugalmát: egy rinocérosz csörtet át a téren. Értetlenség és riadalom kíséri a jelenséget. Vita robban ki: afrikai vagy ázsiai fajtájú-e a különös állat? De végül is nem veszik komolyan a látomást. Aztán egyre-másra tűnnek fel az újabb vastagbőrűek, kiderül, hogy egy köztiszteletben álló férfi átalakult rinocérosszá s a főhős közvetlen környezetében is egyre többen: barátja, munkatársai, szerelmese is orrszarvúvá válik. Egyes-egyedül csak a humanista Bérenger marad ember az őt körülvevő rinocérosztársadalomban.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Nem tudott a kft. a hulladékudvarról?

Szabó Zsolt abdai polgármester portálunknak elmondta: a nagytérségi hulladékgazdálkodási… Tovább olvasom