Kisalföld logö

2017. 02. 27. hétfő - Ákos, Bátor 2°C | 14°C Még több cikk.

A gönyűi áldozatokra emlékeztek

61 éve, az utcai és házi razziák során elfogott zsidók közül ezreket gyűjtöttek össze egy óbudai telepen, innen indult november elején az erőltetett menet Ausztria felé.
Sikoly, fagy, éhhalál és százaknak végül a sír: föld alatt vagy a hullámok közt. Erre emlékeznek minden év novemberében Gönyűn a deportálást túlélt zsidók és hozzátartozóik. Több ezren indultak útnak hatvanegy évvel ezelőtt Óbudáról, tegnap huszonöten állták körbe az emlékművet. Villányi Tibor, a Győri Zsidó Hitközség vezetője kaddist mondott az áldozatokért.

Hatvanegy éve, az utcai és házi razziák során elfogott zsidók közül ezreket gyűjtöttek össze egy óbudai telepen, innen indult november elején az erőltetett menet Ausztria felé. Több ezer embert hajtottak át a Dunántúlon. Nyolc nap alatt 250 kilométert kellett megtenni, miközben élelem és víz szinte egyáltalán nem volt. A legtöbben Gönyűn, a dunai uszályon haltak meg. A kétszáznyolcvan holttestet a helybéliek temették el, s már tizennégy éve hagyomány, hogy a túlélők és hozzátartozóik összegyűlnek a temetői emlékműnél, a folyó hullámsírjába pedig virágot szórnak halottaik után.

Törzsök Gyula, a tradíciót felkaroló gönyűi polgármester elmondta: egy idős úr – azóta meghalt – hívta fel az önkormányzat figyelmét a gönyűi tömegsírra. A falu ugyanis emlékkertet szeretett volna kialakítani a lejárt sírkövekből a temető délnyugati részén. Ekkor írt levelet a Gönyűről elszármazott Béla bácsi, aki gyerekként jelen volt a kétszáznyolcvan áldozat elhantolásánál. Kérte, ne bolygassák a halottakat. A polgármester és még mások ezután ásni kezdtek az üres földterületen és szörnyű megdöbbenésükre valóban: ásónyi mélységben lábakba, kezekbe ütközött a vas. Azóta itt emlékeznek negyvennégyre a túlélők. A síremlék egy valódi uszály darabja, olyané, amelyhez hasonló hatvanegy éve állt itt, a Dunán.

Akkor, az első megemlékezésen negyvenöt túlélő állta körül az emlékművet. Tegnap már csak huszonöten lehettek itt. A gyászolókat azonban már most is felváltják a fiatalok, hogy a szörnyű emlék történelemmé szelídüljön.

Néhány évvel ezelőtt előkerült egy szigorúan bizalmas jelentés, amelyet egy vöröskeresztes tiszt írt a látottak után 1944 novemberében. A polgármesteri hivatalban őrzött dokumentum szerint mire a deportáltak az uszályokhoz értek, annyira elcsigázottak voltak, hogy már menetelés közben elaludtak, néhányan pedig énekeltek és hisztérikusan kiabáltak. „A mi félórás ott-tartózkodásunk alatt öt öngyilkosság történt. Kiáltásokat és csobbanásokat hallottunk az éjszakában.

Mint az állatok, feküdtek a szerencsétlenek az uszályokban, egy részük már félig halott volt a kiállt megpróbáltatásoktól és az éhségtől." (Egy vöröskeresztes tiszt 1944-es jelentése.) A jelentés elbeszélése szerint a menetelők Szőnyben, egy gabonatárolóban, három fok hidegben töltötték az éjszakát, s az egész környék visszhangzott az emberek jajgatásától, sírásától, hallani lehetett a haldoklók hörgését is. „Itt egy éjszaka huszonhárom halott volt."

Gönyűre érve az első csoportokat az ötvenes években lebontott Esterházy-kastély udvarára hajtották, de a szökések miatt később átterelték őket az uszályokra, ahol az egyik túlélő emlékei szerint a fagy miatt síkos, keskeny, korlát nélküli pallóról sokan a vízbe estek.
– Ha sikolyt hallok, összerezzenek. Ez már mindig így marad. Hosszú sorban mentünk és sötét volt, sűrű sötét. Nem tudtuk, mi van ott elöl, csak a sikolyt hallottuk. A hang felé tereltek minket. Ha valaki megállt, nagyot taszítottak rajta. A folyónál láttuk meg, miért tört ki a pánik. A sötétben a csúszós, keskeny pallóról a menni alig bírók jó része a jéghideg Dunába zuhant. Bent az uszályon sokan halálra fagytak, mert átöltözni nem lehetett és mindent elöntött a víz. Volt, hogy a hófödte futballpályán éjszakáztunk. Rengetegen lettek öngyilkosok. Vagy az idegösszeomlástól vagy a rémülettől, mert híre ment, hogy a hajót elsüllyesztik – emlékszik a borzalmakra Gedei Márta.

A nyolcvanhárom esztendős Gedei Márta ma is hallja a fedélzetre tereltek jajgatását, az erőltetett menetét, amely előtte Óbudáról Hegyeshalom felé tartva naponta harminc kilométert tett meg étlen-szomjan, elgyötörten.
Bartha Rezsőné is huszonkét éves volt akkor, egyedül, amikor elfogták. Szüleit ugyanis előtte már ismeretlen helyre vitték, később kiderült, anyja Auschwitzban, apja Ebensee-ben végezte.

– Egy barátnőm volt velem, ő is túlélte a menetet. Csak később lett öngyilkos, nem tudta feldolgozni a látottakat. Nem: a reszketést, a ránk eresztett kutyákat, az ostorcsapásokat és azt a szörnyű éjszakát, amikor egymás után potyogtak az emberek a jeges vízbe. Nem tudtuk feldolgozni: lakat volt a szánkon sokáig. Mondtam, ne beszéljünk erről senkinek. Úgyse hinnék el. Mert néha én magam sem hiszem el, hogy az ember mire képes. És azt sem, hogy mi néhányan, akik még megmaradtunk, túléltük mindezt.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

20 telek már elkelt a termálfaluban

Kunsziget határában a kialakítás alatt lévő termálfalu telkei egyötödének már van gazdája. Tovább olvasom