Breki előfizetés: Győr-Moson-Sopron megye Breki előfizetés: Csongrád megye

Mesék

Felfelé vezető út mese

Valahol a meseréten, annak is a közepében volt egy falu Aranyos, sok szép háza takaros.

Békességben, boldogságban éltek itt az emberek.

Az asszonyok legeltették, megfejték a tehenet. A gyerekek játszi kedvvel kergették a verebet.

Galambdúcban galambok burúkoltak, cicák a kemencepadkán doromboltak. Kecskék, lovak legelésztek a bársony fűben. Minden rendjén lett volna, de egy dolgot nem tudtak megszokni Aranyos lakói. Azt az egyet, hogy náluk sosem nőttek, nem illatoztak virágok.

Volt nekik mindenük. Sőt több, is mint kellett volna.

Ott volt például az út!

Ott kanyargott a falu közepén, futott ki a falu szélére, onnan fel a nagy fa tetejébe. A fa tetején ott állt a nagy gólyafészek és azon túl a nagy semmi. Ám az út itt nem ért véget, kanyarodott fel az égbe. A bársonyos messzeségbe.

Az ott élő emberek rá sem néztek, nemhogy ráléptek volna arra az útra.

Azt mesélték a vének, átkozott ki reá téved.

Megpróbálni egy sem merte, szemét reá nem vetette.

Minden felnőtt, minden gyerek betartotta a régi-régi törvényt. Útra bizony világért sem mentek volna önként.

Élt egy fiú a faluban, aki mindig azt forgatta fejében, hogy ő bizony megnézi, mi van az út végén. Ez a gondolat egyre jobban kínozta a legényt. Elment az étvágya. Nem ivott, nem evett, lassan belebetegedett.

Megvallotta, hát anyjának, mi veszi el az étvágyát.

- Bíz én, kedves édesanyám, meghalok, ha nem nézhetem meg, mi van az út végén!

Sírt, rítt az asszony, a férje, de még az egész falu népe is.

Kérlelték a legényt, tegyen le szándékáról, de a legény hajthatatlan maradt.

Anyja feltarisznyázta hát, elbúcsúztak tőle, kikísérték és ráállították az ismeretlen útra.

- Egyet se búsuljon édesanyám! Három nap múlva visszajövök!

Meglengette kalapját és már el is tűnt a szemük elől.

Leültek hát a fa alá és várták haza a legényt!

Ő, meg mit csinált ez alatt?

Egyre feljebb és feljebb haladt a kanyargós úton a semmibe.

Egyszercsak nagy fényességet látott maga előtt. Azt hitte a nap kelt fel, de amint odapillantott, látja ám, hogy egy gyönyörű lány ül az út végén és arany fésűjével, arany haját fésülte. Ahányat húzott a fésűn, annyi virág hullott a földre körülötte. Ám a szép tündérlány mégsem volt boldog. Úgy sírt, mint a záporeső. A legény odalépett és megkérdezte:

- Miért sírsz kedves tündérlány?

- Jaj, ne is kérdezd!

Itt ülök az út előtt már 365 éve, de még nem tudom, mi van az út végén!

- Mi sem egyszerűbb ennél! Gyere velem, én ott lakom, onnan jöttem!

A tündérlány megörült, hogy hírt hallott a lenti világról. Meg a legény is megtetszett neki, hát elindult vele lefelé a legény szép kis falujába.

Még le sem telt a három nap, mikor a falusiak fényességet láttak az út vége felől.

Egyszerre meglátták a legényt az aranyhajú tündérlánnyal.

Boldogan ölelte, csókolta a bátor legényt és a gyönyörű tündérlányt apja, anyja és a falunépe.

Bíz nagy volt az öröm, mikor a tündérlányt feleségül vette a legény.

Akkora lagzit csaptak, hogy idáig hallatszott a zene. Három éjjel, három nap táncoltak, vigadtak.

Örömük még nagyobb lett, amikor a tündérlány, fésülni kezdte aranyhaját és csak úgy hullottak a szebbnél-szebb illatos virágok a csupasz földre.

Hamarosan elborították az egész falut.

Nem is volt szebb, virágosabb falu, mint Aranyos!

Nem is voltak boldogabbak az emberek kerek nagyvilágon, mint itt Aranyosban.

« Vissza a mesékhez!