Breki előfizetés: Győr-Moson-Sopron megye Breki előfizetés: Csongrád megye

Mesék

A tejkút

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak egy olyan csodakútja volt, hogy csupa tejet forrott, s ha egy nap kimerték a tejet belőle, másnap reggel ismét telt volt csordultig. Nem is fürdött a király sohasem vízben, hanem tejben.

Egy reggel azonban nagy ijedten jelenti az inas, hogy egy csepp tej sincs a kútban.

Nagy haragra lobbant a király, s mindjárt megrendelte, hogy tizenkét katona álljon istrázsát, s fogják el, aki a tejet kiissza.

Kimennek a katonák a kúthoz, ottan állnak, álldogálnak, s hát, éjfélkor jön egy rettentő nagy óriás. Nem szól egy szót sem, csak nekidűl a kútnak, s egy szempillantás alatt mind egy cseppig kiitta a tejet.

A katonáknak a nagy csodálkozástól szemük-szájuk tátva maradt. Meg sem merték szólítani az óriást, csak beszaladtak a királyhoz, s jelentették, hogy mi történt.

- Jól van - mondta a király -, csak menjetek vissza a kúthoz, s töltsétek tele jó erős szilvapálinkával, attól majd lerészegszik, akkor aztán vessétek tömlöcbe.

A katonák úgy tettek, amint a király parancsolta. Teletöltötték a kutat szilvapálinkával, s várták az óriást.

Jött is az éjfélkor, s mintha ott sem lettek volna a katonák, nekihasalt a kútnak, s egy cseppedős cseppig megitta a szilvapálinkát. No, ha megitta, le is részegedett a sárga földig. Csak elterült a kút mellett, elaludt, s akkorákat horkolt, hogy a szelétől a király palotája is táncra kerekedett.

A katonák segítséget hívtak, mert az óriás olyan rettentő nagy volt, hogy egy-egy lábujjának is kellett egy ember, s nagy nehezen bevonszolták egy vasrácsos tömlöcbe. A vasajtót rázárták, s aztán jelentették a királynak nagy örömmel, hogy megfogták az óriást.

Örült a király, s nagy örömében összehívta az ország népét, hogy lássa minden ember ezt a csudát.

Aközben fölébredt az óriás, s próbálta mindenféleképpen, hogy kiszabaduljon a tömlöcből, de hiába próbálta, nem tudott kiszabadulni. Leült búsan a tömlöc földjére. Hát, amint ott üldögélne, egy kicsi nyílvessző esik le a földre, éppen elejébe. Azt a kicsi nyílvesszőt a király fiacskája lőtte be véletlenségből.

Odament a rácshoz, kérte az óriást:

- Édes óriás bácsi, adja ki a nyílvesszőmet.

- Szívesen, édes fiam - mondta az óriás -, ha kinyitod a tömlöc ajtaját.

A kicsi királyfiú nem tudta, hogy ezzel rosszat cselekszik, szaladt a kulcsért, s kinyitotta az ajtót.

- No, te királyfi - mondta az óriás -, te megmentettél a haláltól, jótétel helyébe jót várj. Ne félj, ha bajba kerülsz, megszolgálom jóságodat.

Éppen esteledett, s mire észrevették, az óriás hetedhét országon is túl volt.

Másnap összegyűltek a király udvarában az ország népei, s mentek a tömlöchöz, hadd lássák, mi csuda van ottan. Az ám, híre-pora sem volt az óriásnak.

Hej, szörnyű haragra lobbant a király! Elővette mind a cselédeket, ütötte, verte, vallatta, hogy ki merte az ajtót kinyitni. De mikor éppen a legkisebb inasocskát kezdette ütni, odaszaladt a kicsi királyfi, s kérte az apját:

- Ne üsd, édesapám, én vagyok a bűnös, én eresztettem ki az óriást.

De még csak most lobbant igazi haragra a király. Hogy éppen tulajdon édes fia csúfolja meg így őt!

Egyszeribe összehívatta az országtartó tanácsos urakat, s kérdezte őket, hogy mit érdemel az olyan fiú, aki az édesapját így megcsúfolja.

Azt mondták, hogy halált érdemel az.

Haragudott a király, erősen haragudott a fiára, de mégiscsak fia volt, meghagyta hát az életét, de kitagadta mindenéből. Azt mondta neki: fel is út, le is út, mehetsz világgá!

Éppen csak hogy adott egy lovat, egy kevés pénzt; no meg melléje rendelt egy cigánypurdét, hadd kísérje.

Volt a kicsi királyfinak egy kicsi kutyácskája. Ez is utána szaladott, s úgy mentek együtt világgá.

Mentek, mendegéltek, estére egy rengeteg erdőbe értek.

Amint ott letelepedtek, megszólal a kicsi kutya (mert tudjátok meg, táltos volt ám!), s a fülibe súgja a királyfinak:

- Add a lovadat a cigánypurdénak, kicsi gazdám, mert az éjjel úgyis ellopná, s mondjad neki, hogy többet ne kísérjen. Menjen, amerre neki tetszik.

A királyfi megfogadta a kicsi kutya tanácsát, a purdénak ajándékozta a lovat, s bezzeg, hogy ez kétszer sem mondatta magának: felpattant a lóra, s úgy elnyargalt, mint a sebes szélvész.

Abban a pillanatban, hogy a cigánypurdé elnyargalt, ott terem az óriás, akit a királyfi kiszabadított, s mondja neki:

- Elcsapott az apád, ugye, kicsi királyfi?

- El bizony - felelt a királyfi nagy búsan. - Most már sem országom, sem hazám.

- No, ne búsulj. Apád helyett apád leszek, velem jössz te mostan.

Ölibe vette a kicsi királyfit, zsebébe dugta a kutyácskát, aztán azt mondta a királyfinak:

- Hunyd be a szemedet, édes fiam!

A királyfi behunyta a szemét, az óriás pedig elindult. Lépett egyet, lépett kettőt, átallépett egybe hegyeket, erdőket, tengereket, s mikor ötöt-hatot lépett volna, azt mondta a királyfinak:

- No, most kinyithatod a szemedet, kicsi fiam, itt vagyunk az óriások országában. Tudd meg, ennek az országnak én vagyok a királya, s mától fogva fiamnak tekintelek.

Telt-múlt az idő. Dali szép legény lett a kicsi királyfiból. Mondja egyszer neki az óriás:

- No, fiam, most már meg is házasodhatnál.

- Igaza van, édes apámuram - mondja a királyfi -, de a kigyelmed országában nincsen hozzám való leány.

- Sebaj - mondta az óriás -, menj el Fehérországba. Fehérország királyának van egy szép leánya, próbálj szerencsét nála. Hanem, hallod-e, ne menj te oda királyfi képében. Öltözz fel szegény disznópásztorlegénynek, s úgy keress szolgálatot a fehér királynál. Ne félj, gondom lesz reád.

Felöltözött a királyfi rongyos ruhába, hanem a rongyos ruha alá olyan drága, finom inget vett magára, hogy nem volt olyan, tudom, még a fehér királynak sem.

Elindul a királyfi, megy, mendegél, meg sem áll, míg a fehér király városába nem talál. Megy egyenest a királyhoz, s mondja, hogy szolgálatot keres, ha a király felfogadná.

- Éppen jókor jöttél - mondta a király -, most halt meg a kondásom, felfogadlak a helyébe.

Megalkudtak, kezet csaptak, s a király mindjárt megparancsolta a szakácsnak, adjon ennek a legénynek jó vacsorát.

Hát, amikor éppen falatoznék a konyhán, bejön a királykisasszony, s hogy, hogy nem, megakadt a szeme a kondáslegényen. Odamegy a legényhez, nézi, nézi az inge gallérját, s kérdi:

- Ki vagy te, mi vagy te? Mert látom, hogy nem vagy te szegény legény!

Felelt a királyfi:

- Nem vagyok én más, királykisasszony, szegény kondáslegény, mi más lehetnék én.

- No, ha az vagy, maradj annak - mondta a királykisasszony, s nagy dérrel-dúrral kiment a konyhából.

De egy kicsi idő múlva megint csak visszajött, s hozott a legénynek egy szép ropogós cipót s egy kulacs bort, s azt mondta neki:

- Nesze, hoztam neked kenyeret s bort, hadd legyen mit egyél s igyál a mezőn.

A legény megköszönte szépen a cipót s bort. Reggel aztán kihajtotta a disznókondát a mezőre, de amint mentek kifelé a kapun, elővette a furulyáját, elkezdette fújni, s hát - halljatok csudát! - amennyi disznó, mind táncra kerekedett.

A király éppen ott ült az ablakban, s szól a feleségének, leányának:

- Gyertek, gyertek, lássatok csudát, ni, hogy táncolnak a disznók!

Azt mondja a királykisasszony:

- Én igazán nem tudom, édesapám, hogy miféle fajzat lehet ez a legény, mert olyan szép inge van, amilyen még magának sincs, nincs bizony!

Aközben a legény kiért a mezőre, s hát már várt reá ott az óriás.

Kérdi tőle:

- Na, fiam, kaptál-e valamit?

- Kaptam, édesapám, kaptam, adott a királykisasszony egy fehér cipót s egy kulacs bort.

Azt mondja az óriás:

- Azt a cipót vesd annak az egyenes farkú kannak, a bort megihatod magad.

A legény odavetette a cipót, az óriás pedig odaszólt a kannak, hogy jól megőrizze a kondát, amíg ők odajárnak. Azzal felkapta ölébe a királyfit, s vitte haza az országába.

Estefelé ismét ölébe vette, visszavitte Fehérországba, s éppen a város végén tette le. Ott adott neki egy aranyguzsalyat, s jól a szájába rágta, hogy ha majd kéri a királykisasszony, oda ne adja neki, amíg meg nem mutatja, hogy milyen jegy van a bal füle mögött.

Úgy lett, ahogy az óriás gondolta. Mikor a királyfi este hajtotta a kondát be a király kapuján, a királykisasszony ott ült az ablakban, s mindjárt észrevette az aranyguzsalyat. Szaladott le az udvarba, s kérte a legényt szép, hízelgő szóval:

- Add nekem ezt a guzsalyat, te kondáslegény, s bizony nem bánod meg.

- Neked adom - mondta a legény -, ha megmutatod, hogy miféle jegy van a bal füled mögött.

- Jaj, azt nem szabad - mondta a királyleány -, azt apámon, anyámon s az öreg dajkámon kívül ember még nem látta, s nem is láthatja.

- No bizony, ha nem, nem is lesz tied az aranyguzsaly, szép királykisasszony.

Mit volt, mit nem tenni, a királykisasszonynak erősen megtetszett a guzsaly. Egy kicsit félrehúzta az aranyhaját, s azt mondta a legénynek:

- No, nézz ide!

De csak hogy meg nem vakult a legény a szertelen ragyogástól. Egy fényes aranycsillag ragyogott ottan. A legény odaadta a guzsalyat, s másnap egy aranymotollát kapott az óriástól. De meghagyta az óriás, hogy oda ne adja a királykisasszonynak, amíg meg nem mutatja, hogy miféle jegy van a jobb füle mögött.

Na hiszen, most nem is igen húzódozott a királykisasszony, azt mondta:

- Hát nézzed! Egy aranycsillag van itt is.

Az ám, egy aranycsillag volt ott is, de százszorta fényesebb, ragyogóbb, mint a bal füle mögött.

Harmadnap egy aranyorsót kapott az óriástól a királyfi, de erősen a lelkére kötötte, hogy addig oda ne adja a királykisasszonynak, amíg meg nem mutatja, hogy miféle jegy van a mellén.

- Jól van - mondta a királykisasszony -, megmutatom azt is, te kondáslegény.

Kigombolt egy gombot:

- Nézd meg!

Hát ott egy kicsi hold ragyogott, de hogy ragyogott, istenem! Majd megvakult a legény a nézésétől.

Telt-múlt az idő. A király férjhez akarta adni a leányát. Jöttek is királyfik, hercegek, amint neszét vették, de a királykisasszony még szóba sem állott velük. Megmondta az apjának, anyjának, hogy ő csak ahhoz megy feleségül, aki kitalálja, hogy a két füle mögött s a mellén miféle jegyek vannak.

Kihirdette a király mindenfelé, hogy csak jöjjön, aki a leányát akarja, annak adja feleségül, bárki fia legyen, aki a leánya kérdéseire megfelel.

Hiszen jöttek a világ minden tájékáról királyfik, hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények. Annyian voltak, hogy nem fértek el az udvarban, de még a városban sem, de még a város határán sem. De hiába jöttek. Összevissza feleltek mindent, egy sem találta el, hogy miféle jegyek vannak a királykisasszony testén. Előhívatta a király a cselédeket is, azok sem tudták kitalálni.

- Van-e valaki még az udvaromban? - rikkantott a király nagy mérgesen.

Éppen akkor jött haza a kondáslegény, terelgette be a kapun a kondát.

Fújta, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncoltak a disznók, hogy aki látta, meg nem állotta a kacagást.

- Állj meg, kondáslegény! - kiáltott rá a király. - Felelj arra, amit a leányom kérdez.

Megállott a legény, s kérdezte a királykisasszony:

- Na, hadd lám, tudod-e, miféle jegyeim vannak?

- Tudom, királykisasszony, a bal füled mögött van egy aranycsillag, a jobb füled mögött is egy aranycsillag, s a melleden egy hold.

- Ördögadta legénye - mondta a király -, ez ugyan jól eltalálta. Na, fiam, a szavamat még nem másolom, neked adom a leányomat.

Ott mindjárt megtartották a kézfogót, csaptak nagy vendégséget, de egyszer csak, a nagy vendégség alatt, eltűnik a kondáslegény. Keresik mindenfelé, tűvé teszik a palota minden zegét-zugát, s nem találták sehol.

Hej, volt nagy bánat, szomorúság! Sírt a királykisasszony, mert szó, ami szó, szerette a kondáslegényt. A király már nagy haragjában máshoz akarta adni a leányát, amikor végre jött a kondáslegény, de nem gyalog ám, hanem aranyos hintóban, s nem rongyos ruhában, hanem olyan aranyos, gyémántos gúnyában, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem.

Bezzeg, hogy a nagy bánat nagy örömre változott. Hát még mikor megtudták, hogy a kondáslegény igazi királyfi! A király egyben neki adta nemcsak a leányát, de egész királyságát, s csaptak hetedhét országra szóló lakodalmat. Folyt a bor s a pálinka Boncidától Hencidáig, táncolt még a sánta koldus is. Lakodalom után a fiatal pár dióhéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett.

Holnap legyenek a ti vendégetek.

Szerző: Benedek Elek

« Vissza a mesékhez!