19°CÚjévi madárparadicsom
2012.02.01. 05:45:43
Régi cimborák, suhancokból családdokká, házaspárokká nőtt barátaim társaságában búcsúztathattam ismét az óévet. Tettük ezt jóbarátom nagyszülői házában, mely egy ideje már lakó híján hidegen-csendesen várt sorsára…
Egy generációk emlékei által megszentelt, fejét téli álmára hajtani kész, mégis életet remélő helyen: egy több száz éves ház felújításra váró, otthont ígérő, befogadó falai között.
A hajnalig tartó beszélgetés ellenére a korareggeli órákban kivetett alkalmi fekvőhelyem. A szoba melegét váltó udvari fagyos levegő hamar betöltötte a kávé szerepét és pillanatok alatt magamhoz tértem. Mivel a többiek még javában élvezték az akácfa adta kellemes meleget, úgy döntöttem teszek egy sétát a szomszédos ártérben.
Elhessegettem a gondolatokat, s engedtem, hogy az újév első reggelén belém marjon kicsit a hideg levegő, győzedelmeskedhessen a vastag kabát ideig-óráig tartó védelmén, számítógépes nyelven szólva: hagytam, hogy újratelepítse winchesteremet.
Azt gondoltam magányos sétára vállalkozom (na jó, azért valamit sejtettem, mert indulás előtt kivakartam most sem éppen ünnepi hangulatot sugárzó négykerekű legénylakásom csomagtartójából a távcsövemet). Szemem sarkából fekete árnyak suhanását vettem észre. Visszatérve a valóságba óvatosan felemeltem „emberszemem” gyengeségét erősítő eszközömet és célkeresztbe vettem a bokorban ugrándozó madarakat. Most már szüntelen csivitelésüket is meghallottam. Széncinegék (Parus major) egy nagyon is éber csoportja mit sem törődve az újesztendő zimankós reggelével, fürgén veszekedett: bokorról bokorra kergették egymást. Elsősorban hímeket láttam: széles, fekete „hasfoltjuk” van, mely segítségünkre van a nőstényektől való elkülönítésben. Élénksárga színük igazi felüdülést adott a fekete, fehér, barna és szürke színek uralta tájnak.
A szénatároló faépület mögött egy idős diófán rikogatott egy fekete harkály (Dryocopus martius). Először a kopogását hallottam, majd már „üzemi hőfokra” melegedett távcsövemmel lencsevégre is kaphattam. Az alapjában véve fekete színű madarat a fején található piros színű kalapja mindig elárulja. A harkály tudományos nevének dryocopus előtagja „tölgyet ütő” vagy kopogtató jelentéssel bír. Mindez az eredeti élőhelyére utal.
A lombját vesztette tájban szépen kirajzolódtak a már-már matuzsálemi kort közelítő, zuzmókkal benőtt göcsörtös törzsű gyümölcsfák. Egy ilyen almafa ágain kereste a kéreg alatt téli álmot alvó pajorokat, rovarbábokat egy nagy fakopáncs (Dendrocopos major). Kalóriadús elemózsiát remélve ugrándozott az ágakon. Először a törzset vette szemügyre, majd a vékonyabb ágak következtek, de reggeli hiányában úgy negyedórányi keresgélés után végül csalódottan tovább repült a Duna irányába. Egy darabig még láttam hullamázó repülését, míg „csikk-csikk” hangja egyre távolabbról szólt, s végül eltűnt a szürkeségben. Szerencsére a hazai „faütögetők” közül még ezt a fajt gyakorinak tekinthetjük. A faütögető elnevezés, különben a madár tudományos nevére utal: Dendrocopos. A „dendro” a fát jelenti (görögül), míg a „copos” szó ütőt vagy kopogtatót jelent. Hasonló metodika szerint, mint azt a harkálynál láthattuk.
A Duna partján folytattam sétámat. Ismét hallottam a faütögetőt, de ezúttal mintha zöld küllő is társult volna hozzá. A röptében éles kjü-kjü-kjükk hangot hallató madár szintén odúban fészkelő, fatörzseken keresgélő faj. Főiskolás koromban a szombathelyi parkokban figyeltük párommal a zöldben pompázó, piros kalapot viselő madarat. Az akkori albérletünk melletti parkban szinte minden reggel összefutottunk e színpompás madárral.
A megfagyott sáson, idős fűzek között közelítettem meg a folyó partját. A félig befagyott Dunán nagy csapat tőkésréce időzött. a csapat közönyösen odébbállt, mikor észrevette a csendet léptek nyomán ágreccsenéssel megtörő embert. Távcsővel pásztáztam a túlpartot, s egyszercsak kárókatonák egymás után vágtak át a folyón és tűntek el a Dunát átívelő híd ködében.
Akárhol is találkozom a hazai természetvédelem jelképévé vált kecses, fehér madarunkkal, méltósága mindig lenyűgöz! Már éppen vissza akartam fordulni, mikor egy elszáradt, a Duna vizén megpihenő fűzfa vaskos törzsén ott állt a nagy kócsag (Egretta alba). Nem rég tudtam meg, hogy az „egretta” név francia eredetű és kócsagot vagy kis gémet jelent. A madár most is olyan volt, mint általában. Nyugodt és méltóságteljes. Szerintem ezek az állatok tudják, hogy hazánkban milyen megbecsült madarak, ha másért nem is egy elhullott ötforintosnak köszönhetően…
Hidegtől elgémberedett tagokkal baktattam vissza szilveszteri bázisunkra, ahol a régi ház jövőbeni asszonykája kedvesen invitált egy csésze forró kávéra, mely soha jobban nem esett: az ébresztő hajnali séta rövidtávú sikerrel kecsegteti csupán, a reggelt amúgy következetesen koffeinnel köszöntőt…
Címkék: Nagy kócsag, Nagy fakopáncs
4 hozzászólás
Kovács Péter
2012.02.10. 07:38:54 
