Győr-Moson-Sopron - kisalfold.hu

SZIBÉRIÁBA MEGYEK (és nem visznek)

2008.08.31. 16:37:30

A mai Szibéria valami egészen más, mint amilyen megjegyzéseket és kérdéseket az elmúlt napokban ismerőseim nekem szegeztek. Ilyenkor látni igazán, hogy a múlt, milyen mélyen és áttételesen gyökeret tud verni több generáció gondolkodásába. Pedig azt gondolná az ember, hogy „csak a szépre emlékezem” szemlélet lengi körül múltunk emléktöredékeit. Azt gondolhatnánk, hogy általában a dicső múlt emlékeit őrzik meg szívesen a krónikák, és a rosszat könnyedén elfeledjük. Megállítható: Szibéria esetében a kép, mely meglehetősen sok, negatív sztereotip elemmel van átitatva, mélyen beivódott több magyar generáció emlékezetébe.

 

Pedig a mai fiatal és középgenerációnak közvetlen emlékei nem lehetnek, és sajnos már csak kevesen lehetnek köztünk a közvetlen „élvezőkből”.

Melyek is azok a sztereotip megjegyzések, amiket rendre megkaptam Szibéria kapcsán az elmúlt napokban? „Jaj, szegény! És vissza is jössz?” – melyet valamilyen történet kísért a nagypapáról, aki a gulágon töltött pár „kellemes” évet.

Természetesen nem vonom kétségbe a nagyapák szelektív emlékezetének jogosságát, melyet unokáikra hagyományoztak, mert hát valóban, azok nagyon kemény idők voltak. De ha jobban odafigyeltünk volna a papára, és a részleteket is hagytuk volna elmondani, kicsit árnyalódott volna a kép. Nem okoskodni akarok: gyermekkoromban én sem figyeltem eléggé, pedig pár házzal arrább Dénes bácsi megjárta Szibériát és úgymond, igazi adatközlő lehetett volna. Attól meg, hogy elfagyott lábait később, sorba levágták, és kútba ugrós öngyilkossági kísérleteivel is rendre felhívta magára a figyelmet, nem igazán figyelt oda rá környezete. Egyszer én is mentettem, rángattam vissza gyerektársammal a kút kávájáról. Tehát az élmény meglehetősen közeli volt, de a részletekre, a szibériai történetekre sajnos gyerekfejjel nem figyeltem. Dénes bá nagyon öreg ember volt már, hozzánk, általános iskolás gyerekekhez  képest különösen.

Jóval később véletlenül belefutottam Gazda József „Emlékek Ázsiája” című könyvébe. I. és II. világháborús, hadifogságot megjárt katonák emléktöredékeit gyűjtötte össze. (A www.terebess.hu/keletkultinfo/gazda.html elolvasható.) Ebből a könyvből árnyalódott bennem a kép a hadifogság, mély nyomot hagyó emlékéről. A gyűjtemény nagyon jól és szemléletesen csoportosítja és osztja tematikus fejezetekre a különböző megfigyeléseket, amelyeket a nem éppen önszántukból kijutott magyarok elevenítettek fel. Az kétségtelen, hogy nagyon kemény idők jártak akkortájt arrafelé, de az emlékezők többség elismeri, megemlíti, hogy nemcsak nekik, hanem a helyiek számára is. A háborúkat kísérő nyomor, káosz, a szovjet politikai és társadalmi terror alapszituáció volt abban az időben. Ennek emlékezete jutott el hozzánk és rögzült meg a maga ne éppen változatos módján.

De a magyar katonák mást is észrevettek. Csak néhány kiragadott példa, melyek mélyen megragadtak bennem, majd visszaigazolódta a mai Szibériában tett látogatásaimkor.  A magyar katonák, sokszor szégyenkezve jegyzik meg, hogy ők nem is tudták, hogy Szibériában, az ott élő népek (a nem oroszok), majd mindegyike rokonként kezelte őket. A közgondolkodással ellentétben a hadifoglyok többsége nem lágerekben volt elhelyezve, vagy ha ott, akkor is kijárhattak dolgozni a környező parasztokhoz. De sokaknak eleve kiadtak munkára. De meglepő módon magyarnak lenni Szibériában rokoni státuszt jelentett, ami a lehetőségekhez képest sokkal jobb körülményeket jelentett. Mindenesetre sokkal jobbat, mint németnek lenni.

Saját útjaim során – kb. tizedszer megyek a szibériai és azzal összefüggő belső-ázsiai régióba – személyesen is megtapasztaltam, hogy az ott élő népek, néptöredékek emlékezetében a mai napig is él, hogy őseink 1100-1500 éve, valahol arrafelé éltek az ő szomszédságukban. A sűrűn emlegetett rokonság, nem direkt rokonságot jelent náluk, hanem valami olyasmit, mint amikor az ember pl. Londonban találkozik egy szlovákkal, akkor úgy üdvözlik egymást, az a gondolat járja át őket, hogy mi egy helyről valók vagyunk. De Szibériában ez a fajta rokonságtudat sokkal erősebb és a népi emlékezet a mai napig is őrzi.

Az ezredforduló környékén jártam először Dél-Uralban, pontosabban annak Szibéria oldalán. Ezt a tágabb területet tartják magyar őshazának tudósaink, ennél távolabb térben és időben már kevesen merészkednek. Akik igen, azokat többségében fantasztának tartják, pedig a lassan ott is foszló népi emlékezet még a mai napig is őrzi a magyarok, őseink erre-arra vándorló töredékeinek emlékét. Nem feledhető közvetlen emlékem, hogy az előbb említett területen élő baskírok egyik öregje, amikor már megittunk néhány vodkát a rokonságra. Mesélni kezdett és megmutatta, melyik domb a magyarok temetője. Egymás melletti falvakban éltek, valahogy úgy, mint ahogy ma nálunk az egyik falu - pl. Ravazd – magyar, a szomszédos Bakonypéterd sváb, aztán megint magyar falu jön. Egymás mellé, közé telepedtek régen is. Terület volt bőven. Hol jóban voltak, hogy gyepálták egymást, mint a szomszéd faluk ifjai között közt dívik a mai napig is e nemes hagyomány. De ha Pesten találkoztak, már egy helyről valók voltak, a pestiekkel szemben összeálltak. Szóval ez így volt valahogy régen is. Ne feledjük, hogy azért többségében a női nem vonzása szerepelt a kakaskodások hátterében. Ha kellett raboltak, de inkább szöktettek asszonyt maguknak. Ami nem volt olyan nehéz, mert azért az akkori csajok egy része is menekülni akart otthonról… Így aztán tényleg lett rokonság az egymás mellett élő népek között.

A legmegdöbbentőbb az volt, amikor öreg baskír barátunk egyszer csak elkezdett mesélni egy papról. A magyarok zöme egyszer felkerekedett és elment nyugatra - mondta. Aztán egyszer jött egy pap messziről. Az nem tetszett benne, hogy katolikus volt, mert mi közben muzulmánná lettünk, de magyar volt, értettük a nyelvét, ezért elfogadtuk.

Közben mi lassan kezdtük felfogni, hogy belefutottunk a Juliánus legenda – vagy tán nem is legenda, hát persze hogy nem az – másik oldali megőrzésébe. Az volt benne a megdöbbentő, hogy adatközlőnk úgy mesélte el, mintha a múlt héten lett volna. Ilyen az íratlan népi emlékezet megőrző ereje.

Persze gondolhatjuk azt, hogy valahol olvasta mindezt és egy szép mesét kerekített belőle. De elég nagy hitelt adott az esetnek az a tény, hogy ez a szórvány baskír terület, a Dél-Ural szibériai részén, kb. olyan státusszal rendelkezik, mint a moldvai csángók. Az autonóm Baskirisztán egyébiránt az Urál európai oldalán található. Ami az érintkezést a baskír nemzettel és a külvilággal kb. 40 évre megszűntette, az a tény, hogy e terület lett szovjet atomkísérletek és atomhulladék eltűntetés szigorúan titkos és hermetikusan lezárt területe. Magyar őstörténet kutató emiatt ide nem juthatott be. E zártság még jobban megőrizte a hagyományokat. Ma már meg lehet közelíteni a területet, de nem túl tanácsos az atomhulladékkal erősen szennyezett környezet miatt, amivel a helyi baskírok is csak a dolgok kiderülte után szembesültek és értettek meg sok dolgot (betegségek, tiltások) visszamenőleg.

Mi ezzel a ténnyel egyik baskír falu kis boltja előtt szembesültünk először, amikor a helyi tanítóval sörözve és fesztiválunkra invitálva humorosan elkottyantotta, hogy ő már nem szeret kimozdulni innen, mert akkor nem kapja meg az „adagot”. Ekkor még mi is mosolyogtunk a „sutkán”. Majd másnap, mikor elvittek bennünket egy civil múzeumba, ahol a környék atom szennyezettségével kapcsolatos dokumentumokat gyűjtik és a tájékoztatást adó néni kimutatott az ablakon, hogy ott - úgy háromszáz méterre - robbant be először a hatvanas évek végén, a rossz tárolás miatt a nyersanyag. Nem volt nagy robbanás, csak a hirosimainak talán harmadrésze, de volt hozzá rendes gombafelhő, amit egy helyi amatőr fotós még le is fotózott. No akkor már rögtön tudtuk, hogy „jó helyen járunk” és fele sem tréfa errefelé az életnek.

Aztán még meséltek történeteket későbbi robbanásról is, vagy a környező tavakban elsüllyesztett atomhulladékról és annak hatásairól, amit egy pár aszályos év után, amelyben az erősen szennyezett iszap homokká száradt, minek következtében az erős szél pár száz kilométerre szétterítette a cuccot a térségben. Na, de ebbe nem merülnék bele. De látszik: Szibéria sokszínű vidék.

Visszatérve hadifogoly elődeinkhez, ők a rokonságtudatra való eszmélésen túl – többségében földművelők gyermekei lévén – találkoztak azzal a számukra rendkívül értékes helyi előnnyel, hogy jól termő föld,  szinte végtelen áll a rendelkezésre. Egy magyar parasztember számára ennél nagyobb érték nem volt akkoriban, az örökösödések révén egyre aprózódóbb magyar földek okán. És a közhiedelemmel ellentétben a dél-szibériai földek, rendkívül termékenyek és a világ egyre növekvő élelmiszerigényének jelentékeny tartalékát képezik. A szórványos nyírfaligetek közt ma is végtelen búza, árpa, hajdina és krumpliföldek találhatók. A ligetekben rengetegféle ehető gomba és méhek által gyűjtött, minőségi méz és mézbor, mézsör található, amit az útszéli árusok lépten-nyomon fillérekért kínálnak. Ez a tapasztalat, ha a háborús időkben nem is éppen ily kedvező módón volt jelen, azért megingatta jó néhány magyar legény szívét. Ha még a jóvágású lányokat is hozzávesszük, amiből igazolhatóan szép számmal van arrafelé ma is, nagy volt csábítóerő. De persze még nagyobb volt honvágy, hiszen nem tudta senki, hogy mi van itthon, az itthon maradt családtagokkal, barátokkal, kedvesekkel. Ez a többséget visszahozta, de azért maradtak ott jó páran, és sokaknál dilemmát okozott a döntéskényszer. És maradtak bőven magyar leszármazottak a hazatértek után is. Na, hát végül is fiatalokról volt szó akkor is! Nem csináltak mást, csak az ezer évvel azelőtt szokásos, rokonok közti hagyományos kapcsolatteremtést ápolták. Három éve Novoszibirszkben, egy nagyon színvonalas jazzklubban odajött hozzánk egy fiú, és elmondta, hogy az ő nagyapja magyar hadifogoly volt.

A másik sztereotip megjegyzés: „Atya Isten! Oda mentek? Meg fogtok fagyni!” Ezt cáfolandó, azt kell mondanom, negyedik alkalommal, szeptemberben „nyaralni” járok Szibériába. Tavaly ottlétünkkor szeptember közepén már jöttek itthonról az sms-ek, hogy be kellett indítani a fűtést. Akkor mi Novoszibirszkben egy szál ingben jártunk és emlékezem, még este 10 órakor is nagyon kelleme idő volt az utcán. Általánosságban: Szibériában és Belső-Ázsiában kontinentális időjárás uralkodik, amit nem befolyásolnak a tengerek. Ezért nyáron igazán nyár van és télen igazán tél. Az átmeneti időszakok – tavasz és ősz - nagyon rövidek. Tehát szeptemberben még igazi, kelleme nyár van arrafelé, de október végén már akár leesik az első hó.

Az ott élő emberekről is pár szót. A szovjet időszak már csak az idősebb generáción látszik, hagyott nyomokat. A középgeneráció már levetkőzte mindezt. A fiatalok, meg ugyanolyanok, mint a világ bármely részén. A szovjet időszakról kb. ugyanannyi ismeretük van, mint az ittenieknek.

A középgeneráción megfigyeltem egy érdekes jelenséget. Erős, pozitív magyarságképpel rendelkeznek, hiszen a szovjet időszakban pl. a nyugati zene nem kerülhetett be élőben az országba. A neves magyar zenekarok ellenben végigturnézták a SZU-t. Ennek és az általunk nem éppen pozitívnak gondolt szovjet katonai jelenlétből adódik a rólunk alkotott XX.századi pozitív magyarságkép. De gondoljunk csak bele, a szovjet katonai jelenlét egy állami területfoglaló, ellenőrzés alatt tartó stratégiájának része volt. De az emberek, aki ezt végrehajtották, többségében nem önszántukból, hanem kényszer alatt tették ezt velünk. Általában szerettek itt lenni, és életük fiatal, erőteljes időszaka kötődött Magyarországhoz. Nosztalgiával gondolnak vissza rá máig. Szemükben Magyarország egy jó országként rögzült. Ez nem elhanyagolható országmarketing lenne a ex-Szovjetunió polgárai felé. A fiatalokban e kép már nincs meg. Számukra valami távoli, kis, érdektelen ország vagyunk. És ez nem jó. De nehéz lesz ez ellen tenni valamit. Mi kicsiben, saját erőn mértékéig azért foglalkozunk mindezzel. PASSPORT CONTROL elnevezésű filmes, fotós és zenei műhelyeinkben rendre részt vesznek ottani fiatalok.  Tulajdonképpen most is részben azért megyünk Novoszibirszkbe, hogy szeptember 2-6. között filmes és fotós műhelyt tartsunk szibériai filmes és fotós egyetemistáknak, akik közül majd reméljük többen eljönnek hozzánk is.

Másrészt filmet készíteni érkezünk Szibériába, amelyet már tavaly alaposan megalapoztunk. A rejtelmes Altáj vonz bennünket, az a terület, amely egyes őstörténeti irányzatok szerint szintén sokban hozzájárult a korai magyarság kialakulásához. Az altájiak ótörök nyelvet beszélő, sámánhitet valló, magyarral rokonságot mondó kis nép. Altáj Dél-Szibéria kazak-kínai-mongol hármashatár környéki része, melyik a környezetétől jól elkülönülő tájegységként egy kicsit átnyúlik az említett országokban is. Az altájiak törzsszövetségszerű állapotban élnek ma is, és szigorúan megkülönböztetik magukat a környező népektől. Már nagyon régóta letelepült életmódot folytatnak lenyűgözően gyönyörű hegyeik, folyóik „lakótelepi poszterszerű díszletei” között, amely sok esetben megvédte őket a hódító támadásoktól. Persze ez számukra megszokott, mindennapi környezet. Számunkra pedig élő néprajzi múzeum, ahol az élet a mai napig is erősen természetközeli módban zajlik.

Míg Novoszibirszk Szibéria központjának, Moszkva és Szent Pétervár után a harmadik legnagyobb orosz városnak számít és része annak a Magyarországról nem nagyon érzékelhető, a kínai, lendületes gazdasági fejlődést követő orosz pezsgő világnak, addig a tőle 800 kilométerre kezdődő Altáj erősen őrzi ősi hagyományait. Tavaly inkább a bezárkózást érzékeltük, az elhatárolódást az oroszoktól, amin mi magyarok azért annyira nem csodálkozunk történelmi távlataink okán. Nagyon beszédesek azok az óriásplakátok, amelyek Oroszország és Altáj 80 éves együttélését hirdették tavaly Altáj felé mentünkben, a főút mentén. Azt gondolom az altájiak nem annyira örülnek ennek. A főút menti részek érzékelhetően eloroszosodtak, de bemenve a hegyek közé, érintetlen őserdők és hagyományos életmódjukat élő altáji közösségeket találtunk. Orosz vendéglátóink le akartak beszélni bennünket arról, hogy az altájiak közé menjünk. Érezhetően tartanak tőlük. Kicsit olyan helyzetet érzékeltünk, mint az indián vagy ausztrál őslakosok rezervátumai esetében. Itt is nagyon sok az alkoholista férfi a munkaalkalmak hiánya és a hagyományos életmód felbomlása miatt. De az a szó, hogy magyar, itt is hatott. Szinte véres kardként hordtak körbe bennünket és mutattak meg mindent, ami érdekelt bennünket. És minket sok minden izgatott kultúrájukból. Már az első nap belefutottunk Artem-be (Artyum magyarul ejtve), aki húsz év körüli rendkívül szimpatikus énekes és muzsikus. Ő lett aztán a vezetőnk és vitt el távoli szülőfalujába, a hegyek közé, mesélt népe életről, hagyományairól. Felvitt a falu melletti hegyük szent barlangjába. E szálat szeretnénk továbbvinni idei utunk második állomásaként. Nincsenek előttünk koncepciók, még csak keressük  a fogást az altájiakon. De azt már jól látjuk, hogy van még bőven mit keresni. Teljesen ismeretlen világ, alig ismert kultúra az un. „civilizált” világ számára. Érdekes, hogy a világ hasonló „fehér folt” kulturái közelébe kerülve, sosem éreztem, hogy ezen embertársaink valamiféle alsóbbrendű emberek lennének, mint amint európanizált gondolkodásunk sugallja. Sokkal inkább azt éreztem, hogy saját közegükben, életmódjukban sokkal többet tudnak a világról, mint mi. Legfeljebb kevesebb körülöttük a technikai civilizáció. Bár ez sem mindig igaz.  Mobil, ott is mobil, és használják rendesen. Artemről tavaly fiataljaink (a PASSPORT CONTROL 3. Nemzetközi Film és Fotó Műhely 5 tagja, akik vonattal utaztak el 5 nap alatt Novoszibirszkbe) készítettek egy rövid portréfilmet, amelynek első részét kedvcsinálóként mellékelem blogomhoz. (A második rész megtekintésére kattints ide!) E filmet fogjuk most folytatni.

Artem trióját meghívtuk az ide MEDIAWAVE Fesztiválra, ahol zajos sikert aratott, majd szerveztünk nekik, valamint kurd és cigány zenészbarátainknak egy PASSPORT CONTROL  „Fehér folt” Zenei Projekt néven egy szlovák-lengyel turnét Pozsonyba, Varsóba, Wroclawba, Myslowicébe, ahol szintén nem maradt el a megérdemelt siker. Az erről készült turnéfilm megtekinthető, kattints ide vagy: http://mwave.irq.hu/index.php?kod=828&modul=videogaleria

Igaztalan lennék orosz barátaimhoz, ha anélkül fejezném be írásomat, hogy ne emlékeznék meg az orosz emberek iránti tiszteletemről. Mert való igaz, hogy az előzőekben emlegetett orosz kisebbségpolitika nem túl szimpatikus dolog számomra. E kisebbségpolitika fontos eleme, hogy a kisebbségi nép fia csak akkor érvényesülhet, ha eloroszosodik. Persze más országban is így van ez. A többségi népek már csak így működnek. Persze létezik egy látszatra adó kisebbségpolitika, amelyben léteznek kisebbségi vezetők, értelmiségiek, akiket kiemelnek népük vezetőinek, de cserébe le kell paktálniuk a többségi hatalommal. De ennél feljebb nem léphetnek. Ezért van az, hogy pl. Novoszibirszkben az össze ismerős orosznak valja magát, de ha belekérdezünk, mindig előkerül néhány baskír, tatár, cseremisz ős a tarsolyból. Vagy gyakorlatilag minden ős a Szibériát alkotó rengeteg kis nép egyike. De a gyerekek már oroszok. Igen, ez az érvényesülés útja Szibériában. Bizonyos értelemben nem megvetendő ez sem, mert elég egyértelmű, hogy az orosz kultúra nyújtotta ki – Szibérián keresztül – az európai kultúrkört a Csendes óceánig. Ezért a szibériai nagyvárosok többsége nagyon európai. Nagyon meglepő volt ez az első látogatásokkor. És ez az oroszok érdeme.

A dolgoknak mindig minimum két, de lehet, hogy több oldala van. Szibéria is ilyen sokarcú világ. Sok pozitívummal és mégtöbb problémával. De egyértelműen nem olyan, mint ami a mai magyarokban él róla. Egy teljesen élhető, nyersanyagban, anyagi értékekben és kultúrában gazdag és látványosan gazdagodó, épülő vidék. Egyik oldala a nagyváros, például Novoszibirszk szocialista nagyváros múltja és a benne gombamód épülő új világváros mai képe, amely kezdi felvenni a verseny Moszkva gazdagságával és drágaságával. A másik oldal a vidék egészen más léptékű hagyományőrző archaikuma. Két erős kultúra egymás mellett, ez a mai Szibéria furcsa ellentmondása és izgalma.

 

Holnap – társaimmal - elindulok e világba és megpróbálok onnan híreket adni a velünk történtekről az internet segítségével. Akit érdekel, figyelje a blogot vagy a MEDIAWAVE weboldalát (www.mediawave.hu). Még nem tudom milyen sikerrel tudjuk e híreket felrakni, de igyekezni fogunk. Addig is, akit érdekel, olvassa el sok képpel füszerezett tavalyi "Szibéria napló”-at. Elérhető a következő linken. Kattints ide vagy: http://mwave.irq.hu/passportcontrol/index.php?modul=menupontok&kod=930

Címkék: zene, nyár, szerelem, Győr, kultúra, humor, film, koncert, ital, fotó, utazás, külföld, közlekedés, vélemény, életmód

7 hozzászólás

Elküldöm | Nyomtatom