19°CKarácsony és Új Év Afrikában
2011.01.14. 09:07:25
Legutóbb, amikor írtam, említettem, hogy egy hölgy Angliából küldött csomagokat. Mielőtt megkezdtem volna a „karácsonyi szünetet”, odaadtam a gyerekeknek a kincseket (ugráló kötelet, kifestőt, színes ceruzákat, gyerek fehér neműket), amiket a csomag rejtett.
Miután kiugráltuk magunkat és mindenki végzett a színezéssel, a gyerekek gondosan visszarakták a ceruzákat a helyére. Nagyon boldogok voltak, de még annál is jobban, amikor elővettem a kis fehér neműket. Ahogy megkapták, eltűntek az udvarból és csak azt hallottam, hogy az utca végén sikongatnak. Mentek megmutatni a többi gyereknek a faluban. Miután visszajöttek, mindnyájan felvették a kis bugyit és büszkén mutogatták. :) A hölgy küldött két pólót is, amit a két legnagyobbnak adtam oda. Azt gondoltam, hogy veszekedés lesz, hogy nem jut mindenkinek, de csak tapsoltak, és együtt örültek.
Az ajándékozás után, amikor lecsillapodtak, játszottunk egy kicsit. Találtam egy karton dobozt, aminek kivágtam a közepét és színházat csináltunk. A plüssállatok voltak a szereplők és az egyik felnőtt segített lefordítani a portugál mesét macuára. Mindig mondta, hogy mit mondjak, én pedig ismételtem. A gyerekek kacagtak, mosolyogtak, nagyon élvezték a macua akcentusomat. :) Később ugyanez a felnőtt mesélt nekik, majd sorra a gyerekek is megpróbálták.
Most hétvégén hangszert adtam nekik, amit karácsony előtt készítettem. Tamás alatt beszakadt egy szék, aminek nagyon örültem, mert ez adta az ötletet. Szétszedtem, majd a lécre az üveges Cola és Fanta fém kupakját rászegeltem (a középső képen látható). Közben megint baleset ért. :) Ahogy a széket próbáltam szétverni, egy léc nekirepült a lábamnak és ott is maradt. Beleállt a szeg, ráadásul ferde volt és nem tudtam kihúzni. Tamás segített, elég kellemetlen érzés volt. Később kaptam tetanuszt, amikor Nampulába mentünk a karácsonyi szünetre.
22-én hajnali 3-kor indultunk Nampulába Tamással és az egyik farmers club-os sráccal. Az ottani DI házban találkoztunk Sziviával (olasz csajszi, aki szintén Angliában készült a projektre velünk együtt, de decemberi csapat volt). A farmers club-os srác elhívott minket egy beavatási ceremóniára a közeli faluba, Murrupulába. Egy bambusz házikóban kb. 5 fiú és 3 lány ült egy nádszőnyegen, testüket, arcukat teljesen beborította egy kapulána (bal alsó kis kép). Aki meg akarta nézni a gyerekek arcát, annak pénzt kellett adnia. Hangos zene szólt és az asszonyok sikongattak és a nyelvükkel pörgős hangot adtak ki.:)
Mozambiki barátunkat kifaggattuk a szertartásról. Mondta, hogy 30 napos az esemény. Az első nap, amikor körülmetélik a fiút, majd 27 napig nincs semmi különös, csak az utolsó három napon kezdik meg az ünneplést. A 28. napon elmondják a fiúknak és a lányoknak, hogy mi a feladatuk, mint nő és férfi, hiszen felnőtté váltak. Elmondják, hogy hogyan kell egy férfinak viselkednie a nőkkel és fordítva. Este visszamentünk Nampulába, majd másnap Tamás visszatért Bilibizára, mi pedig Szilviával meglátogattuk egyik brazil csapattársunkat Itoculoban, és ott töltöttük a szent estét is. Elmentünk a piacra bevásárolni a karácsonyi vacsihoz. Gnoccit csináltunk, majd kinyitottuk a Nutellát, amit még Angliában kaptam erre az alkalomra.:)
Csak egy éjszakát maradtunk, mert az új évre délre utaztunk, hogy találkozzunk a többiekkel. Nampulába visszaérve végig kérdeztük a nagyobb cégeket, hogy nem megy-e kamion Beira felé. Sajnos nem jártunk sikerrel. Másnap elhatároztuk, hogy stoppolunk, mivel a busz nagyon drága volt. Egy karton lapra kiírtuk, hogy Quelimane, Beira, majd korán reggel elindultunk az út szélére. Fél 8-kor végül jött egy nyitott hátuljú teherautó (chapa), ami 700MT-ért elvitt minket. Akkor még nem tudtuk, hogy mire vállalkozunk. Két napon keresztül zötykölődtünk a kocsiban, úgy, hogy mozdulni sem tudtunk.Amikor azt gondoltuk, hogy a kocsi teli van, még felvettünk kb. 5 embert. Nagyon kényelmetlen volt, mert tényleg egymás hegyén, hátán voltunk. Ezek után a vidéki buszra nem mondom, hogy teli van, mert ott még igenis rengeteg hely van. Megváltozott a véleményem a „teli" fogalmáról. :) Kb. másfél óra után kidurrant a kerék, aminek nagyon örültünk, mert már nem éreztük a lábunkat, úgy elzsibbadt. Egész nap aszalódtunk a napon, hol kisgyerek, hol csirke ült az ölünkben. Amikor már kezdtünk hozzászokni a mozdulatlansághoz, eleredt az eső, majd besötétedett és lehűlt a levegő. 9-kor megállt a sofőr, és mondta, hogy másnap háromkor folytatjuk az utunkat. Minden bajunk volt, éhesek voltunk, hideg volt, nedvesség és rengeteg szúnyog. A kocsi hátuljában aludtunk, de túléltük és másnap 5-kor újra elindultunk. Természetesen begyűjtöttünk még kb. 15 új embert, és később szintén kaptunk az esőből is, de legalább tudtuk, hogy aznap vége lesz az utazásunknak ezzel a szörnyű chapával. Inchope-ig mentünk, majd onnan fogtunk egy kamiont Inhambane-ig. Nagyon fáradtak voltunk. A kamionban az ágyon nyomorogtunk ketten a vezető mögött, lábunk között kb. 60 tojással, vigyázva, hogy nehogy eltörjük, ha esetleg elszenderülünk. Másnap reggel 8 körül megérkeztünk Maxixe-ba, ahonnan hajóval átmentünk Inhambane-ba. A többiek már vártak ránk a házban, mindenki ott volt. Lefürödtünk, ettünk, majd elmentünk a legközelebbi szigetre. Nagyon jó volt végre kicsit lepihenni és kényelmesen elterülni az Indiai- óceán habjaiban. Másnap a várost fedeztük fel, majd harmadnap délután elmentünk boleával (auto stop) Tofo-ra, ahol a legszebb a part. Ott töltöttük Szilvesztert. Estig napoztunk, megmártóztunk az óceánban, majd megettük az ünnepi vacsoránkat egy étteremben. Rengetegen voltak, sok fehér ember ment oda az új évre. Éjfélkor együtt számoltunk vissza, lőttek fel tűzijátékot, majd hajnali 3-4 fele kidőltünk és elaludtunk a homokra terített nádszőnyegünkön. A nap sugarára keltünk, így sokat nem tudtunk aludni.
Másnap mindnyájan visszaindultunk a projektünkbe. Mi Szilviával és két másik DI-al Beira mellé, Lamingo-ba utaztunk, mert úgy volt, hogy onnan az egyik tanár elvisz minket Nampuláig kocsival. Lamingo-ig boleával mentünk. Csak szakaszokban tudtunk utazni, de nagyon kalandos volt. A legjobb az a kamion volt, ami Vilanculo-tól Inchope-ig vitt minket. A kamion hátulján utaztunk az áruk tetején (bal felső kép). Megint szétsültünk a naptól, de élveztük nagyon. Azt hittem, hogy a kalandos utazásunk ekkor véget ér, de ez mind semmi volt ahhoz képest, ami ezek után következett.
 |
Mint említettem, úgy terveztük, hogy az egyik tanár Nampuláig elvisz minket kocsival. Csak ezért utaztunk le ilyen messzire, mert tudtuk, hogy ő ezen a szakaszon elvisz minket és nem kell pénzt költenünk (ugyanis erre az útvonalra a legdrágább a buszjegy). Hajnalban vártunk rá, de végül miután késve megjött, azt mondta, hogy bocsi, de csak egy hely van. Szilviának mondtam, hogy menjen el nyugodtan, mert már ki volt készülve az utazástól és neki sem volt már semmi pénze. Én maradtam még egy estét, beszéltem a farmers clubos barátunkkal, mert tudtam, hogy ő is valahol arra fele van. Mondta, hogy másnap reggel megy vissza egy barátjával, kocsival és hogy beférek. Nagyon örültem, mert nekem sem volt pénzem erre az útra.
Másnap reggel elindultunk a találkozó pontra egy kamionnal, majd hétkor hívott a srác, hogy mégsem mennek Nampulába csak a jövő héten. Nem volt más választásom, elkezdtem megállítani az autókat. Kb. 2 órán keresztül próbálkoztam, majd végre megállt egy család, aki elvitt Quelimane-ig. Nagyon rendesek voltak. Később újabb 1 óra aszalódás után a napon végre sikerült egy másik autót találni. Egy teherautó volt, ami Maputóból ment Pembába. Lerobbant út közben és pont mögöttem álltak meg. Először mondták, hogy nincs hely, de aztán mondták, hogy próbáljuk meg. Elől ültünk 4-en, mint a heringek két napon keresztül. Az estét megint a kocsiban töltöttem. A sofőr nagyon rendes volt. Fizetett nekem vacsorát, üdítőt, aminek nagyon örültem, mert egész nap semmit nem ettem. Már nagyon rosszul voltam. Másnap szintén alig ettem, de nem érdekelt, csak az, hogy végre hazajussak Bilibizára. Pemba előtt, Silva Macuaban kiszálltam, és még a chapát is fizették, hogy hazajussak. Iszonyat rendesek voltak tényleg. Pembában dolgoznak, mobil telefon tornyokat építenek. Majd ha legközelebb megyek, akkor meghívom őket valamire miután megkaptuk a zsebpénzünket.
Miután visszaértem, találkoztam Kassiával, egy újabb önkéntessel, aki szintén a házunkban marad. Már nyolcan vagyunk...kicsit úgy néz ki a ház, mint valami menekült szálló. :) De nem sokáig, mert 4-en elmennek a jövő héten. Visszamennek Brazíliába és Amerikába, mert nem érzik jól magukat. Igazából nem bánom, hogy hazautaznak, mert csak buliztak és szanaszét hagytak mindent a lakásban. Az új önkéntesünknek viszont nagyon örülök. Zimbabwe-ban született, de 1989-ben Amerikába ment, és ott is maradt. 65 éves, és látszik rajta, hogy tényleg segíteni akar és csinálni valamit. Nem úgy, mint a többiek, akik elmennek. A másik srácon is látom, hogy dolgozni akar (aki szintén marad velünk), szóval nem lesz gond.
Valójában már együtt is dolgozunk, mert tegnapelőtt elkezdtük a helyi „escolinha" latrináját építeni. Az első nap megcsináltuk a két beton fedelet és az egyik 2 méteres gödröt, tegnap pedig a másik gödörrel is majdnem elkészültünk. Elég nehéz volt ásni, mert fél méter után agyagos a talaj, de megoldottuk. Felváltva mindenki ásott egy picit. Ma befejeztük a második gödröt is, már csak a bambusz kerítés van hátra és 120 téglát ki kell önteni, hogy a fedél ne csússzon be. A következő bejegyzésbe majd rakok képet. Indafotóra is megpróbálok képeket feltenni a szokásos helyre.
www.indafoto.hu/ficanka1986
Nincs hozzászólás
