Győr-Moson-Sopron - kisalfold.hu

Hazajöttem

2011.04.09. 00:04:35

Az utóbbi időkben nem tudtam blogot írni, de megpróbálom összefoglalni, ami eddig történt. Másfél hete jöttem meg Mozambikból. Nagyon furcsa volt itthon újra, de már kezdem megszokni.

Hol is hagytam abba? Igen, már tudom...Szóval Szilveszter után nagy kalandok közepette visszautaztunk Bilibizára és megépítettük a latrinát (WC-t) a kis iskolához.

Miután ezzel elkészültünk, nekiláttam az iskolai konyha kitakarításának. Azt tudni kell, hogy a házunk a szervezet tanítóképző iskolájának a területén van. Az itt végző diákok később az általános iskolákban tanítanak majd. Februárban érkeztek meg az új diákok, és előtte nem volt sok tennivalóm, úgyhogy nekiláttam a konyha takarításának. Az egyik tároló helyiség teli volt koszos tányérokkal, edényekkel és patkányokkal. Kipakoltunk mindent, elmosogattunk, kitakarítottunk, lefestettük a szekrényt,kifestettem majd szépen mindent visszapakoltunk. Miután megjöttek az új diákok kinevezetem egy felelőst a tárolóért, úgyhogy amikor elmentem, már rendesen működött az új rendszer. Oda piszkos edény és patkány többet nem megy!

A menzán is új rendszert vezettem be. A diákok az előző évben étkezés után mindig az asztalon hagyták a tányérjukat. Kitaláltam, hogy kinevezünk egy nagy műanyag edény a koszos tányéroknak, egyet a maradéknak, és ugyanezt a koszos és tiszta poharaknak. A poharas dolog fontos volt, mert az előző években a diákok állandóan egymás után, ugyanabból a pohárból ittak. A többi pohár csak állt a raktárban a diákok pedig adták egymásnak a betegséget.

A másik probléma a víz volt. Tavaly a diákok a kútból kimerték a vizet és azt itták, utána pedig panaszkodtak, hogy hasmenésük van. Idén betettük mindkét étkezőbe két nagy hordót és elmagyaráztam a diákoknak, hogy mindig kell bele „certeza"-t tenni (ez egy klóros víztisztító szer).

Január végén voltak a felvételi vizsgák. Felügyeltem és segítettem a matek dolgozatok javításában. Miután megérkeztek az új diákok, péntekenként matek órát tartottam. Az első héten minden este megkértek, hogy tartsak órát. Ráadásul házit is kértek. Olyan lelkesek voltak, láttam rajtuk, hogy tanulni szeretnének. Az a baj, hogy alap dolgokat nem tudnak, de ez nem az ő hibájuk. Az oktatás sajnos még nagyon elmaradott. A második héten már nem volt időnk matekozni, mert más tantárgyakból esszéket kellett írniuk és minden este volt valami program. De a pénteki órákat nagyon élvezték. Igyekeztem gyakorlati példákat mondani. Miközben osztottunk, a kenyeret osztottuk el a gyerekek között, stb.

Közben folytattam a nővéreskedést. Amikor a diákok megsérültek, mindig jöttek hozzám. Angliából a hölgy - akit már korábban is említettem - küldött kötszereket és ragtapaszokat. A sebeket moringa teából főzött teával fertőtlenítettem. 

A házunk mellett csináltam egy kis kertet. Ültettem moringát, uborkát, passiógyümölcsöt és papayát. Miután kellően megnőttek, odaadtam a közösségnek és a vasárnapi gyerekeimnek. Elmagyaráztam nekik, hogy a moringa mi mindenre jó.

Vasárnapi gyerekeimet is folyamatosan látogattam. Tanítottam őket origamizni, papír hajókat és repülőket készítettünk, ruhákat javítottunk és megatanítottam őket varrni. Az utolsó hetekben megtanítottam őket a nevüket leírni. Nagyon boldogok voltak.

Ahogy a tanító képző iskola beindult, minden reggel együtt keltem a diákokkal hajnali 4-kor, hogy segítsek nekik a vízhordásban és a konyhát szerveztem.

 Március elején elmentem egy 4 napos kirándulásra. Nampulában találkoztam két másik csapattársammal, ahol sajnos kétszer is megpróbáltak kirabolni, de nem sikerült nekik. Nampula nagyon veszélyes város.

Úgy terveztük, hogy elmegyünk a Malawi tóhoz, de végül csak Lichingáig jutottam. Utána vissza kellett fordulnom, mert nem vittem elegendő pénzt. De megérte utazgatni. Kipróbálhattuk a vonatot és láthattuk, hogy arrafelé a mezőgazdaság sokkal fejlettebb. Minden megállóban az asszonyok rohantak gyümölcsökkel és zöldségekkel teli lavórral, hogy a vonaton utazóknak eladják. Akkor ettem életemben először cukornádat és „ata"-t. Ez egy ízletes gyümölcs. Nem tudom, hogy magyarul hogy mondják, a google translate sem tudta :).

Miután visszaértük a kirándulásból, nekiláttunk az „escolinha" (kis iskola) kitakarításának. Elkezdtük kaszával lenyírni a füvet (Tamás és egy másik önkéntes), majd amikor már kisebb volt, letoltam a fűnyíróval. Utána kitakarítottam az iskola épületét, készítettem tananyagokat (számokat, betűket, színeket) és oktató jellegű táblákat a falra.

Elkészült a kis busz is, amit terveztem. Fából készíttettem az ottani asztalosokkal egy kisbuszt, amiben 9 gyerek ülhetett és játszhatott. Lefestettem és az „escolinha" mellé raktuk. Nagyon örültek neki a gyerekek.

Az egyetlen gond az escolinha helyi tanító bácsijával volt. Láttam rajta, hogy nem igazán akar tanítani. Tavaly még jött, de idén akár hányszor mentem hozzá, hogy másnap tud-e jönni, mindig furi volt. Volt, hogy nem is jött az órára. Végül megtudtam, hogy azért maradozott ki, mert nem kapott semmit a munkájáért. Önkéntesként tanított mindig, de idén gondolom besokallt, és elhatározta, hogy nem tanít többet, csak ha fizetést kap. Ezt viszont nem tudtam elintézni, mivel az utolsó előtti napomon közölte velem. :( Sajnos túl késő volt ahhoz, hogy valamit intézzek. Annyit tudtam csinálni, hogy a tanítóképző iskola diákjai közül minden napra beosztottam két-két diákot, aki a gyerekeket összegyűjti a faluból és órát tart. Ugyanis hétfőtől szerdáig gyakorlaton vannak a helyi általános iskolákban. Megcsináltam a beosztást októberig, viszont csütörtök, péntekre nem tudtam semmit intézni. És ahogy gondoltam, a gyerekek már nem is járnak escolinhába. De meg is értem, hiszen ha csütörtökön és pénteken nem volt ott senki, akkor azt gondolhatták, hogy már nincs is iskola. :( Szomorú vagyok, hogy ez így történt, mert az az escolinha nagyon jó állapotban van. Most építettük a latrinát, a kis buszos játékot, hintát, rengeteg taneszközt , és mégsem működik. :( Ráadásul a gyerekek imádtak járni. Olyan lelkesek voltak...Nagyon rossz volt így eljönni.

Az utolsó hetemen szinte minden nap éjfélkor mentem aludni és négykor keltem. Nagyon keveset aludtam, mert nem volt elég az idő arra, hogy mindent megcsináljak. Annyi tennivaló volt még. Akkor határoztam el, hogy nekem oda még vissza kell mennem.

Az indulást megelőző hétvégén a diákok búcsúestét szerveztek, verseket írtak nekünk, énekeltek. Azon a reggelen, amikor elmentünk nagyon rossz volt. Mintha egy darabot kitéptek volna a szívemből. Minden nap együtt voltunk, a diákok tanárként és barátként néztek rám. Mindent megosztottunk egymással és rossz volt belegondolni, hogy ezek után nem tudunk még egy e-mailt sem egymásnak írni, mert nem értenek a számítógéphez. Ráadásul a telefonhálózat sem a legjobb ott Bilibizán. Csak egy fa alatt egy bizonyos szögben van térerő. Ennek ellenére már aznap este, hogy elmentem írtak a diákok, hogy hiányzom nekik, és hogy hogyan utaztam.

Ma is felhívtak telefonon. Olyan jól esett, mert tudtam, hogy nehéz hálózatot találni, és hogy drága is a hívás. Nagyon hiányoznak! Én rendszeresen írok e-mailt az oktatási felelősnek, aki kinyomtatja és kirakja a fali újságra. A diákok pedig visszaüzennek. Így kommunikálunk egymással. :) Szóval nem olyan rossz, mint gondoltam. Csak a vasárnapi gyerekeimmel nem tudok beszélni, és nagyon hiányoznak. :(

Na de visszatérve...Három másik önkéntessel (akik másik faluban voltak egy másik projektben és csak meglátogattak minket) és Tamással indultunk Bilibizáról Nampulába. Félúton kiesett a busz szélvédője. Egy kicsit szeles volt, majd eleredt az eső, amit a szél befújt a buszba. A kalauz beállta az ablakba és testével próbálta felfogni az esőt. Mindent széles mosoly kísérte. :) Ott nem szív bajoskodnak...teljesen más a mentalitás.

Nampulától Beiráig a kerékkel volt gond, és az oldalablak hiányzott mellettünk, de olyan fáradtak voltunk, hogy nem foglalkoztunk semmivel. Felvettük az esőkabátot és aludtunk. Beirától Maputóig minden simán ment kivételesen.

Ahogy Maputóba értünk és elkezdtem normális kaját enni, egyből hasmenésem lett. Már hozzászokott a gyomrom a rizshez és a babhoz. Pár nap múlva helyre jöttem, de utána meg elkezdett a bölcsességfogam jönni. Pont ahogy a kiutazás előtt is. Feldagadt az egész fejem, nagyon szenvedtem. Tegnap már ki is húzták a szájsebészeten, úgyhogy most már minden okés.

Maputóban kicsit magamba is fordultam, mert óriási változás volt Bilibiza után. Ráadásul a fővárosban a szegény és gazdag egymás mellett él. Szép házak és jó autók között ott sétálnak a pénzt kéregető gyerekek. Nagyon nagy az ellentét. Egy hétig maradtunk, amíg a többi csapat társam meg nem érkezett, majd együtt indultunk busszal Johannesburgba, ahonnan repültünk.

A repülő úton az egyik csapattársnőm rosszul lett, így miután megérkeztünk Szaúd- Arábiába, elmentünk a reptéri klinikára. 39 fokos láza volt és gyenge volt. Egyből kapott egy injekciót és végre én is kaptam antibiotikumot a fogamra. Miután megérkeztünk már jobban volt, de azért elmentünk Angliában a kórházba. Csináltak neki malária tesztet és sajnos pozitív volt. Egy hétig a kórházban feküdt, az orvosok azt mondták, hogy a legrosszabb maláriát kapta meg, de mivel időben kórházba ment, ezért minden rendben lesz. Már hazajöhetett, és tényleg minden rendben van. Közben egy másik csapattársam is bekerült maláriával, de neki gyengébb volt. Már ő is otthon van.

Ahogy visszaértünk Angliába, prezentációkat kellett készítenünk, és szombaton Afrika estét rendeztünk. Készítettünk mozambiki és malawi ételeket és megmutattuk a hozott tárgyakat egy kisebb kiállítás keretében.

Most hazajöttem Magyarországra egy hétre, mindenféle orvosi vizsgálatot elvégeztem és kihúzattam a bölcsesség fogamat. Szerencsére nekem minden rendben van, semmit nem kaptam el.

Közben kis családom megszaporodott. Anyunak lett egy élettársa, akinek két gyereke van. Nagyon aranyosak és ikrek is nagyon szeretik őket. A gyerekek már látatlanban is ragaszkodtak hozzám. Most, hogy itt vagyok, minden percben velem akarnak lenni. Bármerre megyek, négyen a sarkamban vannak. :)

Eleinte nem örültem neki, de már látom, hogy anyu is boldog, úgyhogy nagyon örülök. A légkör most olyan, mint egy igazi családnál. Ilyen még nem volt. Igaz, elég sokan vagyunk, a ház pedig pici, de sok jó ember kis helyen is elfér. És így legalább nem kell nevelőapám miatt sem aggódni. Ikrek is mondták, hogy már nem félnek az apukájuktól, mert az új apukájuk vigyáz rájuk. Szóval én is élhetem az életemet nyugodtan, nem kell idegeskednem, hogy mi történik itthon.

Jövő héten visszamegyek Angliába , és úgy döntöttem, hogy visszamegyek Mozambikba. Van egy olyan lehetőség, hogy projekt vezetőként vagy tanárként visszamenjek 5 évre. Nem garantált, hogy Bilibizán lesz hely, de ha van, akkor mindenképpen oda szeretnék menni. Úgy érzem, hogy ez az, amit a legjobban szeretnék az elkövetkezendő években csinálni. Nagyon nagy a szükség, tudom, hogy rengeteg dolgot tudok majd csinálni, hogy a helyzet javuljon, és mindemellett jól is érzem magam. Olyan boldog még sosem voltam, mint az elmúlt hat hónapban. Mozambikban minden olyan egyszerű és pont ez teszi csodálatossá.

Itthon sokan mondják, hogy nem vagyok normális, ez rengeteg idő, inkább maradjak, hogy dolgozzak, családot alapítsak és házat vegyek. De engem a pénz most nem érdekel. A boldogság sokkal fontosabb!!!

Kepek a következő helyen érhetők el: www.indafoto.hu/ficanka1986

37 hozzászólás

Elküldöm | Nyomtatom