Kisalföld logö

2017. 10. 17. kedd - Hedvig 9°C | 22°C Még több cikk.

Lady Carneval

2017.03.07. 12:10:57

A karnevál nagy ünnep Portugáliában, szóval belevágtunk a közepébe és úgy ötszáz más Erasmus diákkal együtt elutaztunk Torres Vedrasba, az ország legnagyobb fiestájára. Nem bántuk meg, még úgy sem, hogy hajnalban két óra bolyongás után sem találtuk a buszunkat. Nem sokon múlt, hogy a parkolóban töltsük az éjszaka utolsó óráit…

Bár nem írtam az óbidusi és Budha édenkerti kirándulásomról, amit említettem az előző bejegyzés végén, de gyönyörű helyeket láttam. Úgyhogy egy másfajta leírási módot válaszok és csak megosztom az összes ott készült fotómat. Íme:  http://www.kisalfold.hu/kepek/obidosban_es_a_budha_edenkert/2051256/3167055/

Most pedig jöjjön a rég várt karnevál! Legalábbis a portugálok és én nagyon vártuk…
 Múltkor írtam, hogy sokan már napokkal korábban is jelmezeket hordtak, szóval nagyjából tudtam, mire számíthatok – legalábbis azt hittem. De nem gondolhattam előre, hogy egy olasz srác be fog mutatkozni mint Banana, hogy szinte minden férfi nő lesz és belekeveredek egy élő kártyapakliba. Pedig ez is megtörtént, mikor egy indiai fiúval kezdtünk beszélgetni, akiről azt hittem, találkoztunk már, de csak akkor jöttem rá, hogy összekeverem valakivel, amikor megérkezetett az eredeti fiú is…. (Remélhetőleg ő is azt hiszi, hogy ismer, csak nem emlékszik és nem néz teljesen őrültnek!
Habár ezt nem várhatom el senkitől, aki látott tűzoltónak öltözve – egész pontosan lego női tűzoltónak, merthogy „játékok” volt az idei álarcosbál témája.)

Épp csak leszálltunk a buszról ebben a Lisszabontól nagyjából egy órára levő városkában, máris a karneváli forgatagban találtuk magunkat. A nyelvi különbséget azonnal eltűntek, elég volt nagyokat nevetni mások öltözetén és jóban is lettünk. Aztán elindultunk a bejárathoz, mondván, hogy közben megpróbáljuk megjegyezni, hol parkolnak a buszok… Mint később kiderült, ez valóban hasznos lett volna…

Ki kicsoda? A karneválon bármi lehetsz.
Ki kicsoda? A karneválon bármi lehetsz.

Amint átjutottunk a kapun, olyan érzés fogott el, mintha én is ide tartoznék és a világon a legtermészetesebb dolog lenne, hogy egy teljes csocsóasztal sétál mellettem.  Aztán jöttek a bohócok, Trump, Rubik-kockák, mindenféle állatok, az Oroszlánkirály, élő régi videó játékok, más tűzoltók, indiánok, lego figurák és még több női ruhás férfi. Reggel, mikor egy Uberrel igyekeztem haza Lisszabon főteréről, a sofőr nagy tudományosan kifejtette, hogy ez utóbbi a vedrasi buli egyik hagyománya. Nem akartam letörni, hogy ezen kívül minden magyar (és szerintem mindenhol a világon) farsang elengedhetetlen kelléke…

A városon belül az a rész, amit a karneválnak kerítette el és a körülötte lévő néhány utca megtelt emberekkel, akik nem akartak embereknek látszani. Két színpadon élőben játszottak a zenekarok két különféle stílusban – de végig portugálul, portugál számokat. Ami engem lenyűgözött ott, a színes-vicces kavalkád közepében, hogy mindenki, a rengeteg nemzetközi diák és turista együtt énekelte, vagyis inkább halandzsázta a dalokat a helyiekkel, mintha csak az anyanyelvünkön lett volna. És táncoltunk, rengeteget táncoltunk. Kiderült, hogy kifejezetten tehetséges vagyok a Macarena koreográfiát illetően, kivéve akkor, amikor a körbeugrálás oda ér, hogy nem látom, mit csinálnak a többiek…

A fiesta az utcákon is tartott, mint valami hatalmas hippi felvonulás. Egy dobos csoport vonult végig az egyik soron, néha megállva, kis táncokat előadva. A fergeteges ritmusnak nem lehetett nem örülni, ahogy az óriás bábuknak is, akik azzal ijesztegették a bámészkodókat, hogy hatalmas testükkel rájuk hajoltak.

Imádtam a felvonulási kocsit, amin egy Abba stílust idéző együttest vittek körbe!  A tömeg pedig táncolva, énekelve, ugrálva omlott utána, keresztül a városon.

Nagy volt a csábítás, de hogy vinnénk haza a lufikat a repülőn?
Nagy volt a csábítás, de hogy vinnénk haza a lufikat a repülőn?

Nagy nehezen megálltuk, hogy nem vásárolunk be karneválos kitűzőből, pólóból és rongyszatyorból, alkoholt nem is vettünk, mert kitartott a becsempészett sör; szóval anyagilag nagyon jól megúsztuk ezt a kiruccanást, ha beleszámítjuk azt a churrost is, amit eltévedésünkben ettünk hajnalban.

Számomra meglepő volt, hogy a szülőknek még hajlani háromkor sem jutott eszükbe ágyba dugni a gyerkőcöket és az alig négy-öt évesnek kinéző apróságok egész éjjel apukák nyakában ülve élvezték a fesztivált. Ahogy az idős párok is végig bírták a bulit, és csak úgy ropták…!  Na meg a jelmezeik…! Otthon el nem bírnám képzelni a nagymamámat Milka tehénnek öltözve, de még anyut és aput sem indián szerelésben, Torres Vedrasben viszont minden megtörténhet.

Hajnali háromig élveztük a forgatagot, akkor viszont már túl nagy lett a tömeg és ideje lett volna hazamenni. A lányok el is indultak, de én épp csak akkor találkoztam egy barátommal, akit nem akartam otthagyni egyedül… Táncoltunk ezzel a francia fiúval, aztán elindultunk összeszedni az ő barátait… Akik már nagyon jókedvűek voltak (hogy tudtak ennyi mindent becsempészni?!) és nagyon jól elvoltak nélkülünk is, valamint eszük ágában nem volt még hazamenni; így elindultunk ketten. Na és ez az a pont, amikor újra lehetne olvasni az eddig leírtakat és minden értelmet nyer.
Először megpróbáltunk emlékezni az útra és úgy megtalálni a buszt; ez nem sikerült. Aztán segítséget kértünk a lányoktól, akik már hazamentek.  Ők mondták, hogy a churrost keressük meg és onnan csak egyenesen kell menni. A kis büfé meg is lett hamar, feszültség oldandó rávettem kísérőmet, hogy együnk is valamit, ám onnan négy irányba lehetett menni egyenesen. Sorra próbáltuk az utakat; de nem, semmi. Még csak egy fia buszkeréknyomot sem találtunk. Később kiderült egyébként, hogy még vagy tíz ilyen churrosos volt a karnevál körül.
Közben egy magyar lánnyal beszéltem telefonon, aki szintén a buszt kereste. Ő hamarosan megtalálta a másik diákszervezet járatát és felkéredzkedett rá. Persze nem küldte el, hogy hol vannak, csak arról tájékoztatott, hogy indulnak haza…
Egy közös WhatsApp csoportban próbáltam segítséget kérni, ahol egy újabb lány válaszképp elküldte a helyzetét egy térképen jelölve, mondván, ő buszon ül – állítása szerint – a találkozási helyen, menjünk oda.
Louis, a francia pedzegette, hogy menjünk vissza a karneválra, de már majdnem négy óra volt és az utolsó busz ötkor indult haza, szóval hiába volt gyanús, hogy a térképen jelzett piros pötty fél óra sétára volt tőlünk a Google szerint, nekivágtunk az éjszakai, sötét, elhagyatott résznek Torres Vedrasban.

Egy lélek nem járt arra, még egy kóbor macskát sem láttunk, a házak ablakai üresen bámultak ránk, a redőnyök elválasztottak bennünket minden fényforrástól. Néha elhúzott mellettünk egy-egy autó, amiket Louis próbált lestoppolni, miután rászóltam – de semmi. Még egy taxi is úgy robogott el mellettünk üres utastérrel, mintha szánt szándékkal nem akarna pénzt keresni.

Az idő szorított bennünket, mert ha lekéssük az utolsó buszt, ki tudja mikor és hogy jutunk haza, főleg, hogy mindkettőnk telefonja vészesen merült, a külső akumulátorra pedig hírtelen egyikünk sem gondolt…  Ebben a krízishelyzetben kérleltem Louist, hogy fussunk, mert alig maradt háromnegyed óránk és a világ rossz végén vagyunk, erre ő így válaszolt: Jó, csak hadd pisiljek!

Aztán pedig futottunk. Közben végig franciául telefonált, nehogy értsek is valamit, és igazi hős lovaghoz méltón mindenben rám hagyatkozott, cseppet sem törődve azzal, hogy én már úgy fél órája pánikba estem és szükségem lenne egy kis támogatásra a kísérőmtől. Majdnem vissza is értünk a fesztivál bejáratához, amikor is egy komplett cirkusz jött velünk szembe: A jelmezes emberek keresték a buszokat, szállásokat. Felismertem egy ismerőst, aki a másik szervezettel jött, és hívott, hogy menjek vele, hátha haza tudnak vinni. Akkor már alig volt fél óránk. Nem tudtam dönteni, továbbhaladtak, Louis biztatott, hogy fussak utánunk, ő meg elmegy a barátaiért. Mindketten idegesek voltunk, ezért elváltunk és újra rohantam. Közben leszólítottam néhány álarcost, hogy ők is erasmusosok-e, de senki nem volt az közülük, de még az angollal is gondjaik voltak. Megtaláltam a két másik buszt, persze nem az enyémet, a szervezők még mindig elérhetetlenek voltak, így hát próbálkoztam az első sofőrnél, de nem engedtek fel, elirányitottak a másodikhoz. Ott is próbálkoztam latba vetve – nem kevés – rábeszélő képességemet, de nem jártam sikerrel. Azt mondták, várjak, nyugodjak meg, üljek le, és ha a végén marad hely, hazavisznek. Na jó, és ha nem marad??  És közben elmegy az én buszom?? Ki tud ilyenkor nyugodtan ücsörögni???

Dobszóra!
Dobszóra!

A sofőr szerint hátrább a parkolóban van az én buszom, szóval elindultam keresni, de ismét sehol semmi. Visszamentem az első próbalkozásom színterére és mindent összehordtam csak hogy felszállhassak a buszra, de megint csak ugyanazzal „biztattak”. Tíz percem maradt.

Valami égből jövő segítséget kaphattam ekkor két szintén kétségbeesett olasz srác képében, akik az én szervezetemmel jöttek és ugyanazzal a problémával küzdöttek, mint én: teljesen elvesztek. Nagy nehezen elérték a szervezőt és így rohantunk az általa mondott hely felé. Vagyis először a teljesen ellenkező irányba, minden nagyobb járműben reményt látva. Öt percünk volt, próbáltunk újra telefonálni, de a vonal megint néma volt. Nem volt más választásunk, futottunk az egyetlen irányba, amit még nem próbáltunk és igen, valahol távolabb mintha egy busz parkolna, futás és igen! Kék pulóverek! Ilyet hordanak a szervezők! Fel a buszra, az ajtók záródnak és irány Lisszabon!

Hajnali hat után értem haza.

Így utólag, kifejezetten örülök, hogy ilyen izgalmasan alakult a vége, így bőven lett mit mesélni…
És az életre szóló élmény így lett teljes. Az biztos, hogy ezt soha nem felejtjük le.

 

Még sok-sok kép a színes forgatásról, izgalmas jelmezekről – a karneválról Torres Vedrasból itt: http://www.kisalfold.hu/kepek/fergeteges_party_portugalia_legnagyobb_karenvaljan_torres_vedrasban/2051330/