Kisalföld logö

2018. 08. 19. vasárnap - Huba 18°C | 31°C Még több cikk.

Verona szerelmesei

Már délután ötkor nyüzsögni kezd a tömeg a Piazza Brán. Így van ez valamennyi nyári napon, ahányszor csak operát adnak a veronai Arénában. Kígyózó sorok a pénztáraknál, jegyüzérek hangoskodása, árusok tarka forgataga, díszletezők kopácsolása.

Lépten-nyomon kattognak a fényképezőgépek: egy idős olasz karba tett kézzel hátrafelé biciklizik; mögötte óriási egyiptomi szfinx feje tornyosul, egyelőre még külön választva a lábaitól – az Aida díszletei. A fejünk fölött ezüst pagoda lengedez a levegőben; sárga óriásdaru emeli át az esti előadás díszletelemét az antik körszínház márvány kőfala fölött. Van még néhány óránk a Turandotig, így bevetjük magunkat az olasz város forgatagába.

Elegáns, szűk utcácskán, a Via Mazzinin nyomakodunk előre a tömegben; kerülgetjük a bámészkodókat, akik a méregdrága üzletek kirakataiban böngészik a nyári leárazás kínálatát. Mi inkább úgy döntünk: átadjuk magunkat a halhatatlan veronai szerelmespár emlékének.

A város szívében nem tudjuk eltéveszteni a Via Cappello 17-25. számú épületet; minden sarkon ott a nyíl: „Casa di Giulietta" – bárhonnan Júlia háza felé vezet az út. Az évszázadok óta keringő legenda szerint a XII. században épült falak közt volt Cappelletti Júlia otthona. Kívülről még semmi különös, de aztán a belső udvarba fordulva egyszer csak ott az erkély, amely alatt egykor Rómeó mondhatta szerelmes szavait. Mindenki bűvölten bámul felfelé.

Csókolózó pár jelenik meg odafönn; rájuk még hat a hely szelleme, ellentétben egy fekete fiúval, aki a mellettük lévő ablakban könyököl, és kiabálva telefonál. Egy emelettel feljebb vaskorlátos gangról bámulják az eseményeket. A szűk kis udvarban mindenki Júlia szobrához tülekszik; a babona szerint, aki egy bizonyos helyen megérinti, teljesül a kívánsága. A szobor jobb melle már fényesre kopott. Nem hagyjuk veszni az illúzióinkat, és indulunk tovább, hogy megkeressük Rómeó házát. Arra már nem vezetnek táblák, hiába kérdezősködünk, nem bukkanunk a nyomára. Igazából mindegy is; itt bármelyik kapualjról elhihető, hogy ki-be sétált rajta Rómeó vagy Mercutio.

Jeges ásványvíz egy kis téren, aztán a Via Shakespeare felé vesszük az irányt. A legenda újabb részeként itt, egy kapucinus kolostor kertjében találjuk majd Júlia sírját. A bejáratnál „kívánságfa" fogadja a belépőt; rajta százával lógnak a papírcetlik, képeslapok, tele néhány mondatban megfogalmazott reménnyel. Az oszlopokkal övezett udvar hátsó részében néhány lépcső vezet lefelé a kriptába; a hűvös kőfalakon már alig maradt hely a most érkező párok nevének. Júlia durvára faragott kősírjában műanyag virágcsokor éktelenkedik. Szerencsére észre veszünk a túlsó sarokban egy szál elhervadt levendulát; ez már jobb stílusérzékre vall. Kifelé menet utánam szólnak a kasszából: – „Signora, nézze meg a múzeumban a római szarkofágokat is!" – Nem, szó sem lehet róla! Bár borsos árat fizettünk a belépőért, de ez alkalommal csak Júlia érdekel bennünket.

Árnyékos oldalakat keresve baktatunk vissza az Aréna felé. Egy középkori palotákkal övezett tér teraszán pihenjük ki a gyaloglást. A hatalmas kockakövekkel kirakott tér közepén komor, fehér márványszobor. A talapzaton Dante töpreng; Rómeó és Júlia családjáról, a Montecchik és Cappellettik ellenségeskedéséről már ő is megemlékezett a Purgatórium VI. énekében.

Gorgonzolás gnocchival, fekete olívával, bazsalikommal megszórt paradicsom- és mozzarellaszeletekkel, csípős szalámis óriáspizzával gyűjtünk erőt az este hátra lévő részéhez. Egy jó erős kávé, és máris felkerekedünk, hogy átadjuk magunkat Puccininak, és egy újabb szerelmi történet élvezetének. Mostantól már Kalafé és Turandot hercegnőé a főszerep.

Az előadás negyed tízkor kezdődik; már nyolckor a kapubejáratnál vagyunk, abban reménykedve, hogy viszonylag jó helyet kapunk a számozatlan lépcsőkön. A sorok azonban zsúfolásig teltek: van, aki párnákkal, hűtött italokkal felszerelkezve már hosszabb ideje berendezkedett a várakozásra. Biztonsági emberek tömörítik a közönséget; kedves, spanyol fiatalokat ültetnek a nyakunkba, mi megpróbáljuk előre dőlve elhelyezni a lábainkat néhány idős német hölgy dereka köré. A fennmaradó centimétereket átengedjük a mozgóárusoknak, akik átlépdelve rajtunk ordítva kínálják portékáikat: „párnát, kukkert, szendvicset, jégkrémet tessék!" Alkonyodni kezd. Mire besötétedik, már az elegáns közönség is elfoglalja helyét a legdrágább széksorok között. A hagyomány szerint, ahogy kivilágosodik a színpad, a nézőtéren ezernyi, apró gyertyaláng lobban. Mi túlméretezett gyertyával készültünk, ezért megkíméljük az előttünk ülő hölgyek frizuráját.

Megjelenik a Mandarin, az alig hallható kórus, van pöfékelő óriásgömb, sárkány, sorakoznak a rúdra tűzött levágott fejek – Turandot áldozatai –, és egy gumiasztal-akrobata is produkálja magát. Végre feltűnik José Cura is mint Kalaf; ilyen távolságból megítélhetetlen a hangja – nem baj, majd legközelebb otthon meghallgatjuk.

A közönség a végén hálásan tombol: a jégszívű hercegnő és a herceg egymásra talál; ritka befejezés ez itt, Veronában. De holnap már az Aidát adják.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Sok település egy-két cégtől függ

A Ringa kapuvári gyárának esetleges bezárása érzékenyen érintené a rábaközi várost. Mint azt a… Tovább olvasom