Kisalföld logö

2017. 09. 24. vasárnap - Gellért, Mercédesz 10°C | 17°C Még több cikk.

Változatok a posztmodern mozgóképre

A kilencvenes évek filmművészetének egyik legfontosabb fejleménye az volt, hogy néhány rendező megpróbálta mozgóképen ábrázolni a posztmodern állapotot.
Azt az esztétikai módszert vizuálisan beteljesíteni, ami nagyjából a tömeg- és magaskultúra összemosódásából, az értékek viszonylagosságából, az idő és cselekmény mozaikszerű felbomlásából, az intertextualitás idézetszilánkjaiból és még néhány szaftos kultúrfilozófiai elméletből áll, s ami az iro- dalomban a hatvanas évek végétől minden újabb szövegben megkerülhetetlen.
A film nyelvétől nem idegen ez a metódus, a mozgókép eddigi eredményeit felhasználva némi leleménnyel kivitelezhető; a látvány, mint a populáris kultúra teremtője és elszenvedője (lásd Hollywood, televízió, reklám, videoklip) eleve alkalmas a feladatra; a posztmodern celluloidon tehát jól érzi magát.
Végül érkeztek alkotók, elsősorban épp a kommersz iparvidékéről, Amerikából, akik feszegetni kezdték a dolgot.
Így készült el és jelentett komoly áttörést David Lynch Veszett a világ, Tarantino Ponyvaregény, a Coen fivérek szinte valamennyi filmje, vagy a hongkongi Karwai-csemegék, és nemrégiben egy igen
fontos darab, Christopher Nolan Memento c. remekműve.
E tendenciának azóta lelkes követői akadtak, a befogadónak azonban résen kell lennie, hogy világo-
san elkülönítse az ál-posztmodern szemetet a valódi művészettől, mert hát a futószalagon gyártott Tarantino-utánzatok még csak össze sem hasonlíthatók pl. a Coen fivérek legjobb pillanataival.
A kettő közt pedig ott áll magányosan és kissé meghasonlottan az ausztrál Baz Luhrmann.
Moulin Rouge: Kidman és Mcgregor
Nehezen vettem rá magam arra, hogy korábbi produkciója, a Rómeó és Júlia elképesztően torz és át gondolatlan zagyvaléka, a shakespeare-i dráma silány parafrázisa után leüljek és megnézzem Oscar- ra nominált Moulin Rouge című filmjét, és ha nincs Nicole Kidman, akinek bájai végül mégis a video-
kölcsönzőbe csalogattak, bizonyosan kihagyom.
Sokkal rosszabbra számítottam, már-már azt mondhatnám, kellemesen csalódtam, mert attól féltem,
a rendező mesterségesen, hamis kosztümben újrateremti a fin de siecle Párizsát, s ebbe a műanyag világba helyezi a túlédesített románcot.
Ám csoda történt, mert virtuális tér született. A háttérben világító szélmalom, a korabeli szalonokra
hasonlító belső terek, Toulouse-Lautrec képtelenül pitiáner és épp ezért jelzésszerű alakja, az éjszaka és a színház, a jelmez és a cselekmény mind-mind csupán egy fiktív, kiagyalt világ szellemi díszleteiként funkcionálnak. (Már-már a Batman mesehelyszíne jutott eszembe.)
Luhrmann összeválogatta a romantikából és a dekadencia kultuszából származó összes elemet és
áttranszformálta egy álomszerű dimenzióba, pontos, eredetüknek megfelelő, bevált szabályok szerint.
Van itt szegény költő, aki romlott és gyönyörű, halálosan beteg szajhára áhítozik, van gazdag és gonosz tőkés, akinek mindenáron épp ez a szép perdita kell, s van a színház, a revü és dal birodalma, amit végül a tőkés megvásárol és kedvére igazgat, van érzelmi zsarolás, végzetes szerelem, féltékeny- ség és veszélyes összecsapás, halálon túli hűség, s nem utolsósorban történet a történetben: a cselek- mény belekerül a színpad cselekményébe, a főhős pedig szerelme utolsó kérésének eleget téve megírja történetüket, mintegy élet és művészet viszonyának obligát problematikáját halványan pedzegetve.
A Moulin Rouge bohémjai

Mindezt a kellő időben belépő zenei betétek teszik végleges, de tudatos giccsé, megannyi mai slágert a hamisan nyávogó sztárok torkára bízva (az alapképlethez méltó megoldás); s a nyáltenger hullámaiban hömpölygő dalok láttán rögtön felmerült bennem Trier Táncos a sötétben c. esztétikai bravúrja, ahol hasonló musical-klipek idegenítik el és teszik kérdésessé az önmagában egyébként szentimentális szenvedéstörténetet.
Tény azonban, a Moulin Rouge nem mestermű, amiként Trier, Tarantino, Lynch és Coenék filmjei
viszont azok.
Hiányzik belőle a filozófiai fundamentum, az önreflexió (ezért sírnak rajta tinilányok, van aki komolyan veszi), és a sokrétegű, megunhatatlan struktúra, az tehát, ami maradandóvá, filmművészetté tenné. (No és még valami, ami az előbbi alkotók sajátja: egy kis tanulhatatlan zsenialitás.)
Van helyette tömény szín- és hangorgiává dagasztott, a romantika mítoszával tüntető egysíkú, és néha a könnyűzenei videoklip képi modorát mímelő koholt látomány.
A Moulin Rouge újabb kísérlet egy kreatív, de túl kiszámítható ausztrál rendező részéről, hogy képekké fogalmazza saját posztmodern-vízióját, a gagyi jelent némi történeti cikornyával virtuális világgá öltöztesse.
Pop-operetté formált posztmodern bohózat, korunk túlburjánzó szentimentalitásának gúnyos emlékművet állító leplezetlen, groteszkbe hajló giccsőrület, de szándékoltan az, ilyennek készült, s friss példája az utóbbi évtized stilizációs küzdelmeinek.
Csak érdekes próbálkozás, és ha készítője nem is kívánt ennél többet, Luhrmann számára mégis csöpp lehetőség, hogy legközelebb remekművel lepje meg közönségét.



Novics János

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A rablók mindenkit lelőttek

Hatan a helyszínen, egy férfi pedig a kórházba szállítás után meghalt a móri bankrablás áldozatai… Tovább olvasom