Kisalföld logö

2016. 12. 06. kedd - Miklós -6°C | 3°C

Szegedi hajléktalan asszonyok, akik még nem adták fel

Egy mondás szerint bárki lehet hajléktalan, kegyetlenül egyszerű út vezethez az utcáig. A szegedi S. Mária és P. Éva története nem tanúság nélküli: egyeznek abban, hogy dacolnak a sorsukkal, és méltósággal küzdenek a kilátástalannak tűnő helyzetükben is.
Mária a szemétledobóban. Fotók: Segesvári Csaba
Egy panelház hetedik emeleti szemétledobójának másfél-két négyzetméteres sarkában tölti éjszakáit S. Mária. A bevallása szerint klausztrofóbiás szegedi asszony egy éve hajléktalan, a körülmények miatt azonban le kellett győznie félelmeit. Fekvő helyzetben még a lábát sem tudja kinyújtani, csak összekuporodik a párnás-takarós földön. Napközben igyekszik annyira elfáradni, hogy amikor lefekvésre kerül a sor, nagyon gyorsan álomba szenderüljön: ne gondolkozzon, ne kelljen a plafont néznie. A lába mellett tisztálkodószerek, és egy üveg víz. A folyosón, egy tűzcsapszekrényben tárolja pedáns rendben a dolgait, ruhákat, cipőket, pár falat harapnivalót. Készségesen válaszol a kérdésekre, gyorsan és érthetően beszél. Látszik, fáj számára minden szó, de nem sajnáltatja magát.

Szomorú este

– Anyám, a pénz az Isten. Menned kell! – ezekkel a szavakkal dobott ki a fiam egy este az utcára – panaszolja az ötvenkét éves nő. Egy főbérlős lakásban élt harmincéves fiával, annak barátnőjével és nyolcéves unokájával. Be kellett volna szállnia a rezsibe, és ezt az asszony nem tudta vállalni, a fia pedig nem állt mellé a főbérlővel szembeni vitában. A szigorú szavakat többször is elismétli Mária, a mai napig nem bírta feldolgozni a történteket. Nem véletlen, hogy éppen abban a házban talált menedéket, ahol korábban éltek. A fiú azóta innen elköltözött – ő viszont maradt. Már szinte mindegyik emelet szemétledobóját kipróbálta már – ez a mostani a legtisztább. Nem túl barátságos hely, kérdezem, hogy nem fél-e. Épp most a focivébén fordult elő, hogy három ittas férfi követte és keresgélte a ledobó környékén.
– Bújkáltam a lépcsőfordulónál, úgy kalimpált a szívem, majd kiesett a helyéről. Nagyon féltem – mondta.

Mária problémája, anyagi nehézsége nem volt előzmény nélküli. Egy mondás szerint – mindenki lehet hajléktalan. Néha meglepő, hogy milyen kegyetlenül egyszerű út vezethet az utcáig.

Az ősz

November van, nyár és ősz /
a nyír aranyszínben sárgállik,
pirosbarnán rezdül már a platán is /s hol a levél, takará már jelzi / közeleg a fehér hatszögű varázs / ám a narancssárga tűztövist / irigyelné még a darázs / évszakok szerelme édes harmónia / piroslón csüngnek az almák zöld nélkül / amott pipacs nyílana / búsul a rózsa, szirmát hullatva.
Füstöllik a kémény a hideg időt várva / az érett naspolya napsugárban fürdik / mintha többé már nem is lenne dolga / aranyeső rügyedzik.
Mégis tavasz volna?
Bíz a cinege, s a hűvös fuvallat figyelmeztet néha.
Itt a tél. Még ha nyár is volna.

S. Mária

Kacskaringós pálya


Az eredetileg Baranya megyei asszony harminc évig élt Szegeden, térképrajzolóként és üzletkötőként dolgozott valamikor. Ahogy egyre több mindent mesél múltjáról, annak egy-egy részletéről, kiderül: a kacskaringós életpálya és hányattatások nem kedveztek Mária anyagi helyzetének, az évek során volt olyan lakása, amit üdülőre cserélt, majd azon olcsón túltett, mert egyedül félt. Utána későbbi élettársával hat évig Balatonszárszón lakott annak haláláig. Mivel a törvény szerint csak tíz évi együttélés után illetik meg jogok az élettársat, a nőnek mennie kellett a házból. A gyerekeké lett minden. És akkor visszajött a fiához Szegedre, hogy mi történt, már tudjuk.

Az eltelt egy év alatt alkalmi munkákat talált időnként magának, volt, hogy kertészkedett, máshol mosogatott. Az is előfordult, hogy egy szívbeteg asszony fizetett azért, hogy elintézzen számára pár dolgot a városban vagy bevásároljon. Máriának minden fillér számít, időnként kénytelen a csikket is felszedni az utcán. Azt mondja, ez nagyon égő, de a szükség ráviszi.

Becsülöm Máriát, nem hagyja el magát. Azt mondja, nem engedi, hogy látszódjon rajta nehéz helyzete. – Én elsősorban nem egy hajléktalan vagyok, hanem S. Mária, és ehhez tartom magam. Szeretném, ha mások is így látnák – hallom tőle. Sziksósfürdőn talált meleg vizet, rendszeresen befesti a haját. Szinte naponta meg tudja oldani a tisztálkodást. Igazi nő, finoman festi a szemét és a körmét. Méltósággal viseli a terheket.

Kapaszkodik az életbe

– Van egy barátom, aki az édesanyjával él. Ő segít időnként rajtam, tartja bennem a lelket. Ha nem volna, nem tudnék éjszakánként egy szemétledobóban lefeküdni – mondja elgondolkozva. Mint újságolja, a fiával is beszélgetnek már mostanában, hátha jobb lesz a viszonyuk.
Szeretné megműttetni az ujjait, mert pár akaratlanul is begörbül. – Biztos azt jelenti, hogy kapaszkodok az életbe – mosolyog keserűen –, amikor tavasszal meghalt az édesanyám, két ujjam zsibbadni és merevedni kezdett. Egész nap tornáztattam – mutatja a kezét.

A tűzcsaphoz megy, pakolni kezd a táskájában, mivel folyamatosan munkát keres, a Délmagyar mellett a Déli Aprót is rendszeresen forgatja. Arra gondolok, hogy nem búcsúzhatunk el úgy, hogy ne próbálnék valahogy segíteni neki. Egy papírpénzt szerettem volna odaadni neki, hogy legalább pár napig ne legyen gondja a cigire vagy az ételre. Nagy hibát követtem el. – Ne sérts meg! Nem fogadom el – húzza el a kezét, szabadkozok, és látszik, nincs harag, de nagyon szégyellem magam.
Vajon ilyen emberpróbáló helyzetben hányunknak lett volna ereje így dönteni?


Etetik a szúnyogokat

A családi viták és a megértés hiánya okozta P. Éva tragédiáját is: nem élt jól a férjével, és a veszekedések elől menekülve, a jobb élet reményében barátjával tizenhárom éve Németorszában próbáltak szerencsét. Éva két gyermeket hagyott akkor itthon. Azonban hiába kínáltak jól jövedelmező házvezetőnői állást, hiába nyílt meg előttük több munkalehetőség: párját a honvágy, őt pedig a gyerekek hiánya kínozta.
Három hét után visszajöttek. Éva azt mondja, ekkor kezdődött el a lefelé csúszása, óriási hibát követett el.
A korábban adminisztrátorként, ügyviteli alkalmazottként és iskolatitkárként dolgozó asszony az országba visszatérve nem tudott elhelyezkedni, a férjétől elvált, a családi házat elvesztette, gyerekeit ellene hangolta a családja. Élettársával először tizenegy évig egy villany nélküli tanyán gazdálkodtak, majd belebuktak: egy kölcsönt nem tudtak visszafizetni, és odalett minden. Most pedig negyvenkét évesen: „a szúnyogokat etetjük a Tisza-parton" – mondja önironikusan a szálláshelyükre utalva. Egy nagyon elhanyagolt üdülőben húzzák meg magukat éjszakára.
Havonta alig több mint tizennyolc ezer forintot kap rendszeres szociális segélyként. Ebből élnek ketten. Munkát mindig keres, többnyire sikertelenül. Ugyan nincs autója, de megújítatta a jogosítványát, mert lejárt. Azt mondja, sohasem lehet tudni, mikor változik meg minden. Nem adja fel, megkeményedett ugyan a lelke, nem mutatja ki a fájdalmát. 
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szokott befőzni gyümölcsöt?

Tovább olvasom