Kisalföld logö

2016. 12. 08. csütörtök - Mária -3°C | 4°C

Shäffer Erzsébet sorompók nélkül él

A Pulitzer-díjas írónő ráncokról, regényről, bizalomról is beszélt, s a vágyról az után, ami a miénk.

Nem azért születik egy gyerek a világra, hogy féljen a másiktól, hiszen nem élhetünk sorompók között – véli Schäffer Erzsébet. A Pulitzer-díjas írónő ráncokról, regényről, bizalomról is beszélt, s a vágyról az után, ami a miénk. Elárulta azt is: mindig van nála egy üveg pálinka.

– Honnan jönnek a történetei, kiapadhatatlan-e a forrás?

– Talán azért kiapadhatatlan, mert valóban megtörténnek, mert igaziak. Legföljebb nagyon kicsit kell változtatni rajtuk. Egy ködös, sötét, szmogos pesti estében éppen a Madách tér felé igyekeztem, amikor arra figyeltem fel, hogy az árkádok túloldalán valaki finom, kiművelt hangon az O sole miot énekli. Nem láttam, hogy kicsoda, de amikor az ismeretlen elhallgatott, felkiáltottam: bravó. Micsoda fülek – jött a felelet, majd megláttam az énekest: egy bankhivatalnokot. Mióta énekelnek a bankhivatalnokok az utcán? – kérdeztem, s ő elmesélte, hogy egykor Vass Lajos kórusában dalolt, s most azért van olyan jó kedve, mert két sörrel ünnepelte meg, hogy kórházban lévő felesége és anyósa is gyógyul. Mivel nálam majdnem mindig van pálinka, megkínáltam. Jó tett helyébe jót várj – szólt és az aktatáskájából kivett egy pár füstölt kolbászt. A történeten később annyit változtattam, hogy a Trubadúr kalucsniban címet adtam neki, holott a hivatalnok nem volt kalucsniban.

– Mindig van önnél pálinka? Miért?

– Mert a kínálás a találkozás remek eszköze, velejárója. Akár az étel, az ital, a beszéd.

 – Történeteiben a negatív szereplőket is megértéssel ábrázolja. Mindenkit meg lehet érteni?

– Igen. Közhely, de igaz: az emberben ott az isteni. Lehet, hogy jól elrejtve, de ott van. Csak meg kell kicsit kapargatni a felszínt. Nem pedig bizalmatlansággal és félelemmel közelíteni.

Történet a bizalomról

„Egyik téli éjjel a szolnoki vasútállomáson vártam a vonatot, s a krampácsolók azt javasolták, üljek be a szajoli vonatba amíg várok, de zárjam magamra az ajtót. Nem telt el öt perc, egy harminc körüli férfi jött be a fülkébe – amit nem sikerült bezárnom–, s az egyébként teljesen üres vonaton az iránt érdeklődött: van-e szabad hely. Megpróbáltam rábeszélni hogy üljön máshova, de nem tágított. Kettesben jobb – mondta. Olvasni kezdtem, mire arra kért, hogy meséljek neki. Éppen A kőszívű ember fiai volt nálam – valahol beszélnem kellett róla – s felolvastam neki a farkaskalandot. Borzasztóan élvezte. A mesélés miatt majdnem lekéstem a vonatomat."

– A gyermekeinek is azt tanácsolja, hogy bízzanak meg az emberekben?

– Igen, de legyen emberismeretük, tudjanak disztingválni, és figyeljenek arra, kik vannak körülöttük. Nem azért születik egy gyerek a világra, hogy féljen a másiktól. Hogy élne akkor, tele sorompókkal, kapukkal, félelemmel?

– A nagyvárosi ember nemcsak hogy fél, sokszor egyenesen utálja a másikat.

– Vagy legalábbis nem akarja észrevenni. Konrad Lorenz írta: az ember úgy van kódolva, hogy ha meglátja a másikat, üdvözli. A nagyvárosban annyi másik embert lát, hogy nem tudja ezt a belé kódolt parancsot végrehajtani. Ettől megbetegszik.

– Nem szokott falakba ütközni?

– Nagyon ritkán. Akkor meg hátralépek. Van úgy, hogy az ember visszautasításra lel, de az nem biztos, hogy baj. 

 – Regényen nem gondolkodik?

– Receptek a gyermekeimnek – ilyesmin gondolkodom. Ebben amellett, hogy hogyan készül a fokhagyma leves, az is benne lenne, hogy hogyan beszélek én egy másik emberrel. Elmondanám – de nem diktátumként, hanem tapasztalatként – hogy milyen az, amikor valahol nem találom a helyem. Milyen, ha megjelenik egy ránc az arcomon és már nem fütyülnek utánam az utcán.

– Milyen az?

– Azt meg kell szokni. Az első, második, harmadik ránc megállítja, elgondolkodtatja az embert. De olyan sok mindent hoz magával a kor: türelmet magammal szemben, és felismerését annak, hogy jelen kell lenni a dolgoknál. Például jelen kell lennem az unokáim életében. Most még túl kevés idő jut rájuk.

– Nehéz vágyakozni az után, ami a miénk?

– Nagyon nehéz. Szerintem rámegy az életünk. Ugyanakkor ha ott van valakiben a vágy, akkor már nagy baj nem lehet.

 – Ha nem írna, mit csinálna?

– Falusi lány vagyok. Még emlékszem hogy fejték a tehenet, hogy tömték a libát, hogy zajlottak gyerekkoromban a gazdálkodó élet mindennapjai. Mostanában egyre többször vágyom arra, hogy én is lekvárt főzzek, kotlóst ültessek. Természetesen mindezt csak úgy, hogy az írógép a közelemben van.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Megnyitották a Securitate archívumait

Megnyitották a nyilvánosság előtt kedden Bukarestben az egykori kommunista titkosszolgálatnak, a… Tovább olvasom