Kisalföld logö

2017. 05. 30. kedd - Janka, Zsanett 17°C | 30°C Még több cikk.

Néhány centiméteren múlt az élete

Rujsz Ferenc élete 1956. október 25-én néhány centiméteren múlt. Másnap barátaival átmenekült az osztrák határon. Azokról a megaláztatásokról beszél a most Pannonhalmán élő férfi, amelyeket 49 évvel ezelőtt Ausztriában átélt, erről mostanáig nem beszélt senkinek.
Társaival a vagongyárból – ott mintakészítőként dolgozott – vonult a győri börtönhöz 1956. október 25-én. Mikor az ÁVO-s sortűz eldördült, az egyik ártatlan áldozat, Máté Mária mellette esett össze. Ahogy a ma Pannonhalmán élő Rujsz Ferenc meséli: néhány centi és akár őt is érhette volna a gyilkos golyó.
– A közeli építkezés egyik meszesgödrébe menekültünk. Mikor elcsendesedett minden, akkor jöttünk elő. Aztán a meggyilkolt lány temetésén találkoztam néhány gyerekkori barátommal, akik zavartan arról kérdeztek, tudom-e, merre van a határ. Kiderült, disszidálni akarnak, velük tartottam. Éjszaka, árkon-bokron jutottunk át Ausztriába. Ekkor kezdődött az a megalázó, szinte kilátástalannak tűnő kálvária, aminek a történetét eddig csak néhány bizalmas barátommal osztottam meg – mesélte a Kisalföldnek az idős férfi.

Az első stáció: Nickelsdorf

Ama bizonyos kálvária első stációja a nickelsdorfi rendőrőrs volt, ahol „fogadtatásként” megmotozták őket, majd a helyi kultúrházban berendezett ideiglenes tömegszálláson szalmán biztosítottak nekik fekvőhelyet. Másnap Kismartonba vitték az egész társaságot, ott, akár a köztörvényes bűnözőktől, ujj- és tenyérlenyomatot vettek mindegyiküktől, regisztrálták a nevüket és továbbutaztatták őket Bécsbe. Alig tudtak rácsodálkozni a császárváros fényei-

re, már az osztrák főváros egyik börtönének komor kapuján gördült be a menekült magyarokat szállító busz.
– A fegyőröktől egy-egy szütyőt kaptunk, abba bele kellett raknunk a cipőfűzőtől a nyakkendőig, az igazolványtól a személyes tárgyakig mindent. Utána kettesével cellákba kísértek bennünket. Rá kellett döbbennünk, hogy a szabadságba igyekeztünk és a börtön lett az első állomás. Kihallgatások sora következett. Hol dolgoztunk? Hol voltam katona? Minden részletre kíváncsiak voltak. Úgy viselkedtek velünk, mint a gyilkosokkal, rablókkal, még – „a biztonság kedvéért” – nyilvántartós fényképeket is készítettek rólunk. Pár nap múlva, november hetedikén úgy nyolcvanan elhatároztuk, hogy éhségsztrájkba kezdünk. Annyira jól sikerült, hogy hamarosan legyengülve összeestem az egyik délutáni séta előtt. Arra ébredtem, hogy egyre többen skandálják: „szabadok vagyunk”. Az amerikai követség emberei nyitották ránk a cellaajtót és a sérelmeinkről faggattak bennünket.

Hontalanság, hazatérés

Miután a menekülttáborokban sehol sem tudták fogadni őket, országot kellett választaniuk. Rujsz Ferenc Svájcot írta be a papírjára, néhány társával hamarosan oda is került.
– Orvosi vizsgálatok, fertőtlenítések sora következett, majd hamarosan egy asztalosnál munkát is kaptam. Úgy tűnt, megoldódik minden, aztán néhány héten belül háromszor kaptam a fejemhez, hogy „piszkos hazátlan, cigány magyar”. Egyre nehezebben bírtam a tengődést, a hontalanságot, nem bírtam a hazám nélkül és az első adandó alkalommal, mikor amnesztiát hirdettek, ötvenhét április negyedikén hazajöttem. Bármennyire hihetetlen, bármennyire bolondnak tartottak: nem bántam meg...

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Kisautók és nagy hiányzók

Szombaton délben nyílt és kilenc nappal később, vasárnap este zárja kapuit Magyarország legnagyobb… Tovább olvasom