Kisalföld logö

2017. 12. 18. hétfő - Auguszta -3°C | 3°C Még több cikk.

Mindenkivel szót értek

A szegedi bölcsészkar angol tanszékén negyedszázaddal ezelőtt műfordítást tanító Göncz Árpádot néhány nappal ezelőtt az egyetem díszdoktorává avatták. A korábbi államfővel a tanárságból megmaradt élményei mellett élettapasztalatairól és a vitorlázórepülés izgalmairól beszélgettünk.
Mindenki Árpi bácsija
– Amikor tavaly szeptemberben interjút adott nekünk, azt mondta, nagyon szeretné megírni az emlékiratait, és már elkezdte gyűjteni hozzá az anyagot. Hol tart most a memoár összeállításában?

– Nyolcvanegyedik életévében az ember ne tegyen kötelező ígéretet. Most egy hónapra meghívást kaptam az olaszországi Bellagióba, ahol a Comói-tó mellett, a hegyek lábánál van egy csodálatos alkotóház. El akarom vinni oda a papírjaimat, hogy kiválogassam, és elkészítsem legalább a memoár keretét. Hogy lesz-e erőm megírni, nem tudom, ezt egy idő után már nehezen képes megítélni az ember. Még magamnak sem ígérem biztosra. De mindenesetre jobban szeretném, ha én írnám meg, mint más. Bosszantana, ha elsőnek az írna rólam könyvet, aki azt hiszi, jobban tudja, ki vagyok, mint én magam.

Az élet iskolája

– Biztosan nem lesz egyszerű összefoglalni életének rendkívül szerteágazó szálait...

– Hát...rengeteg mindent csináltam, de soha semmit nem tudtam tisztességesen befejezni. Az volt az érzésem, hogy kétszázalékos hatásfokkal élek, ami egy öreg gőzmozdony esetében is kevés. Aztán elnök lettem, és egyik napról a másikra rájöttem, hogy mindaz, amit előtte átéltem, iskola volt, s abból állt össze az a desztillált élményanyag, amit az ember ösztönnek nevez. Végigjártam a magyar társadalmat, voltam hegesztő, csőlakatos, hosszú ideig dolgoztam a mezőgazdaságban, ismerem az ország egyharmadát egy méter húsz centi mélységig, mivel addig vettünk talajmintát. Ismertem a paraszti életet, a szocializmusban az értelmiségi pálya minden buktatóját. Megkérdezték, miért kell jogi doktorátus ahhoz, hogy maga hegesszen, miért kell hegesztőnek lenni, hogy talajvédelmi tervet készítsen? Aztán rájöttem, igenis mindez kellett, hogy utána az ember elnökként beváljék, megtanulja, hogy ebben az országban emberek élnek, akik mind egyformán fontosak. Talán az volt a titkom, hogy szót tudtam érteni mindenkivel, még azzal is, aki mást hitt, mint én. Ezt önmagában nem érzem történelmi teljesítménynek. Várjunk ötven évet, ha még akkor is ismeri valaki a nevemet, az már mond valamit.

Másnak is legyen igaza

– 1978 és 1982 között a szegedi bölcsészkar angol szakos hallgatóinak tanított műfordítást, s egyebek mellett ezért is adományozott önnek néhány nappal ezelőtt az universitas díszdoktori oklevelet. Milyen emlékei maradtak az itteni tanárságból?

– Mivel annak előtte nem tanítottam, nekem ez óriási próbát jelentett. Készségesen beismerem, hogy a diákok jobban tudtak angolul, mint én, mert ők előtte három évig tanulták az egyetemen, én pedig hoztam magammal a börtönben elsajátított „ékes" angolságomat, ami a fordításhoz talán épp elegendő volt. Vannak viszont a szakmának olyan belső törvényei, amit én tudtam jobban. A szemináriumok tulajdonképpen közös játékok voltak számomra a diákokkal. Például azt játszottuk, hogy valaki beleképzeli magát egy nyolcvanéves ember szerepébe, egy lány a fiúszerepbe, és úgy fogalmaz. Arra mindig ügyeltem, hogy a szemináriumon mindenkinek legalább négyszer-ötször igaza legyen velem szemben.

– Kiktől kap leveleket mostanában, és mit írnak önnek?

– A levelek jelentős része meghívó. A többiben – a baráti levelektől eltekintve – többnyire ilyen-olyan segítséget kérnek, aminek ma nehezebben tudok eleget tenni, mint korábban, mert az elnökségem alatt volt szociális pénzalapom, most nincs. Az utóbbi időben – nagy örömömre – megint kapok névtelen leveleket. Nem sokat, ha jól emlékszem, eddig nyolcat-tízet. Az első elnökségem félidejében elárasztottak névtelen levelekkel, annál most lényegesen kevesebb érkezik.

Repülővel a légörvényben

– Az egyik kereskedelmi televízió riportfilmet készített önről nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Ebben láthattuk, amint egy vitorlázó repülővel emelkedett a levegőbe. Hogy érezte magát odafent?

– A vitorlázó repülésnél szebbet elképzelni nem lehet. Az ember szinte érzi a szárnyvégeket, és közben hallja a szél zúgását. Korábban magam is repültem, már a C vizsga előtt álltam, amikor abba kellett hagynom a vitorlázást. Így hát ha valami után vágyat érzek, akkor az a repülés. Amikor a film készült, izgalmas felszállást éltem át, mert viharos szél volt és belekerültünk egy erős légörvénybe. Huszonöt-harminc métereket dobott a szél a gépen jobbra-balra, föl-le. Nagyon élveztem.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Neves vendég a Nyomorultak-on

Már az is nagy dolog, hogy egy vidéki magyar színház, nevezetesen a Győri Nemzeti hozzájuthatott a… Tovább olvasom