Kisalföld logö

2016. 12. 11. vasárnap - Árpád -3°C | 7°C

Magyar bűntudat

Viszolygok, amikor a rádió úgy kezd egy mondatot, hogy az „október 23-i események...”. A viszolygást az a másfél-két másodperc okozza, amíg nem tudom, hogy az ötven évvel vagy a két héttel ezelőtt történtekről lesz szó a hírben. Bár leszögezem: most szombaton az én szívemről is leesett a kő, a két hete belém költözött érzés a jóvátehetetlenségről már nem múlik el. Mert bármi történjék is: 2006. október 23-a pontosan úgy vonul be a történelembe, ahogy azt láttuk és megéltük, legfeljebb az nem lesz egyértelmű, hogy a magyar rendőré vagy a magyar demonstrálóé-e a felelősség nagy része.

Csakhogy a válasz engem már nem fog vigasztalni, mivel úgy születtem, hogy mindig jutott egy csepp nekem is a kollektív bűntudat érzéséből. A sok évszázados magyar dráma szereposztása szerint egyszerre vagyok rendőr és tüntető, forradalmár és ávós, kínzó és megkínzott, osztályidegen és besúgó, örök bűntudatra ítélt, ezerszer is öngyilkosságba hajszolt, tipikus hősi jellem, egyetlen szóval: magyar.
Igen, a bűntudatot örökbe kaptuk. Apámmal, nagyapámmal együtt soha nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy kicsinyes, önös érdekeim miatt megint elrontottam egy esélyt. Hogy a közismert közhely szerint mindig is rossz lóra tettem, hogy részt vettem a kommünben, kiszolgálója voltam a náci birodalomnak és egy Szálasinak adtam át az országot, később szemet hunytam a Rajk-per felett, éltettem Sztálint, Rákosit, Hruscsovot és Kádárt, sokkal, évtizedekkel később pedig államháztartási hiányt okoztam, hazudtam az uniónak, Európa többször is a fejemre koppintott, véglegesen megosztottam az országot és elrontottam, jóvátehetetlenül elrontottam az ötvenéves évfordulót. Rövid az életem ahhoz, hogy mindezért vezekeljek, nem is kérhetek már megbecsülést.
Pedig nem így van, magyarok, nem így van és soha nem is volt így. Krakkóban voltam október 23-án, kissé félve attól, hogy odakint nevetség tárgya leszünk az ünnepet jellemző belpolitikai viszonyok miatt. De nem ezt láttam. A Vavel alatt, a város szívében fotókiállítást rendeztek ötvenhatról, óriási betűk hirdették az évfordulót: „1956, Budapeszt”. Kétszáz lengyel hallgatta az ünnepi beszédet a nép hálájáról a lengyel–magyar barátságért, a szolidaritásért, a magyar helytállásért, mindazért, amiről az ünnepnek szólnia kellett. Így jöttem haza Lengyelországból, és ebbe az emlékbe kapaszkodtam akkor is, amikor már a hazai hírek bűvöletébe rángatott a televízió. Azt akarom hinni, hogy ők látnak minket tisztán és bárhogy is emlékezünk már erre az évfordulóra, a világ szemében ötvenhatot nem árnyékolta be teljesen mindaz, ami az utcán történt.
Pedig majdnem, én, aki magyar vagyok, majdnem elrontottam valamit megint.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Kilenc emberrel

is nyert a kapuvár

Tovább olvasom