Kisalföld logö

2017. 07. 28. péntek - Szabolcs 16°C | 26°C Még több cikk.

Két év alatt belakták az otthont

A térségi idősotthonok közül talán az egyik legfiatalabb a ravazdi Izabella a Sokoró tövében, az erdő mellett. A magánintézménynek több mint húsz lakója van, közöttük egy ravazdi néni, aki fedél nélkül maradt és egy harmincöt éves fiatalasszony, akit tizenöt éve gyötör a sclerosis multiplex nevű betegség.
A legrosszabbkor lépünk be az idősek otthonába, éppen ebédet osztanak, vagyis senki nem ér rá. A főnővér, öt nővér, egy mentálhigiénés szakember és egy szakács dolgozik az Izabella Idősek Otthonában, amit majdnem teljesen belaktak több mint két év alatt. Ahogy belépünk, a hirdetőtáblán kirajzolódnak az itt élők hétköznapjai. Nemcsak azt tudjuk meg, hogy szeptember óta 53.350 forint a térítési díj, de azt is, hogy ma délután az adventről beszélgetnek a lakók. Délelőtt sétálni fognak, többnyire a ház körül az akadálymentes udvaron. Megvan a napja a vásárlásnak, a karácsonyi dalok éneklésének, a levélírásnak, de természetesen, ahogy mondani szokás, „a műsorváltoztatás jogát” a szervezők és a lakók fenntartják. Főként Vili bácsi, aki leginkább a bejárat előtti széken szeret ülni a hamutartó „biztonságot adó” közelében. Ez az úr még csak hatvanhárom éves, de az idősotthonban belőle is egy csapásra „bácsi” lett. Vili bácsit nem az életkora, hanem a lába elvesztése tette kiszolgáltatottá, amputálni kellett, bár szerinte az orvosok hibája az egész. Haragszik a világra, a sorsára, önállóságra vágyik hatvanhárom évesen, városi ember, akit városon kívül gyötör az unalom. „Semmit nem tudok arról, hogy mi van a kerítésen túl” – panaszolja, vagy inkább csak úgy mormolja gépiesen a bajsza alól. Az otthonnal, az ápolókkal elégedett, de magát azt, hogy otthonban kell élnie, soha nem fogadja el. Cigarettái is egymás után égnek el, ahogyan a napok múlnak, több mint egy éve.
Rajta kívül még egy lakó van, akinek létszükséglet az akadálymentes környezet. Sanyi bácsi rosszul hall és már a hangosan kimondott szót is nehezen fogadja be. Ezért a főnővér, Gulácsi Eszter úgy kommunikál vele, hogy átöleli a vállát. S ahogyan állítólag a virágok is érzik az érintést, a szinte magatehetetlen idős ember is jobban érti így ápolóját. A másik fő támasza a szobatárs, a hetvenkét éves Varga Sándor. A két öreg, vagy a két „Sanyi bácsi” együtt megy ki sétálni, együtt megy ebédelni, sokszor ápoló sem kell, mert az örökké mosolygó barát mindig kéznél van. Valaki számára a külvilágban csak néhány biztos pont létezik. S ennek a beteg embernek alig akad társ a környezetében, aki úgy tudja kimondani a „Sanyi bácsit”, hogy arra felpillantson ez a beteg ember, s még valami örömtelen mosolyba is rendeződjön az arca. Ezért van egymás mellett a két Sanyi bácsi mindig elválaszthatatlanul.
A mosoly úgy jön szembe itt, mint egy különös, ismerős pillantás az emberek forgatagában. Nem csoda, hogy Varga Sándort mindenki nagyon szereti. Természetesen ő sem úgy képzelte tíz évvel ezelőtt, hogy otthonban fog élni. Feleségét elvesztette, gyerekei pedig nincsenek, műtétje után nem maradhatott egyedül. Van panaszolni valója neki is éppelég, de ha valaki örülni tud a decemberi napsütésnek is, annak titkon sokan keresik a társaságát.
A földszinten lakó Vera néni kicsit más eset. Nem titkolja, hogy nem örül az újságírók érdeklődésének, neki már elég volt „a szenzációból” – mondja. Ez magyarázatra szorul, Vera néninek összeomlott a ravazdi háza, s ezt az újság is megírta annak idején. Az asszony fedél nélkül maradt. Először Pécsre költözött a gyerekekhez, de nem tudott megszokni a városban. P maga választotta a ravazdi idősotthont, mert „az öreg fát nem lehet átültetni” – mondja a ház örökké kendőt viselő lakója.
Már érkezésünkkor, az ebédnél észre kellett vennünk egy ide nem illő fiatalasszonyt, akinek a nővér vágta fel a húst. Külön asztalnál ült, egy, talán másfél méterre a többiektől, de hallótávolságban, mert alapvetően szereti a társaságot. Láthatóan ugyanúgy nem zavarja a jelenlétünk, ahogyan nem is örül neki, de mosolyos udvariassága, készségessége hamar eltereli erről a figyelmet. Mónikát tizenöt éve gyötri a sclerosis multiplex.
P az egyetlen, akinek számítógép van a szobájában, most éppen az Écsen tanuló gyerekeinek segít a multimédia segítségével, gondol rá, hogy övéi mindig felkészültek legyenek az órán. Az iskolai ismereteken kívül még egy terület érdekli különösen: saját betegsége és betegtársai. Azt mondja: bízik az új gyógyszerekben. Nem remél gyógyulást, de talán romlani sem fog az állapota. Ezt le is kopogja az asztalán sebtiben és automatikusan, mint valamit, amit már ezerszer lekopogott. Varga Tibor Antalné tizenöt éve először szédülést érzett, majd egyre romlott az egyensúlya. Betegsége az esküvő után néhány hónappal jelentkezett először, és túl is élte házasságát. Az első gyereknél, aki most nyolcadikos, még nem lehetett tudni a baj okát, hiszen nem tartott még itt az orvostudomány. Később, amikor már biztos volt a diagnózis, de gyereke épen és egészségesen született, belevágott még két szülésbe. Most a nála jóval idősebb párja jár hozzá látogatni és hetente többször jönnek a gyerekek is a szomszéd faluból. Az otthont ő maga választotta, félve attól, hogy hosszú távon nem marad támasza. A nővérek kedvesek, szolgálatkészek, az otthon pedig gyönyörű helyen van, az udvarról rálátni a ravazdi kilátóra is. Az egyetlen, ami fontos számára, hogy gyerekeit ne érje baj a távollétében, saját magának pedig csak egyet kíván. Harmincöt éves, úgyhogy lesz ideje lekopogni még ezerszer és ezerszer.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szabad szájú gyerekek?

Mi, felnőttek sokszor morgunk: „Már megint mit mondott, hogy beszélt ez a gyerek?"… Tovább olvasom