Kisalföld logö

2017. 09. 20. szerda - Friderika 12°C | 13°C Még több cikk.

Karácsonyi postabontás

Egy-egy megindító karácsonyi levelet közlünk Németiné Kodrán Erzsébet csanádpalotai és özvegy Szabó Jánosné szegedi olvasónktól.
Mennyből az angyal

Közeleg a karácsony, életem 71. karácsonya. Erre mondják a fiatalok, szép kor, én meg sem érem! Én sem gondoltam 30 évesen, hogy ennyit kapok az élettől. És ahogy most visszanézek, azt látom, volt ebben a hetven évben, jó is, rossz is, öröm is, bánat is, de a karácsonyok mindig örömöt hoztak. Mert a karácsony lényege a szeretet.

Nem mindig volt ragyogó karácsonyfánk, sem gazdagon terített asztalunk, de a legválságosabb években is ott volt a szeretet. Erről a karácsonyi örömről szeretnék most elmondani egy történetet. Hamar jött akkor a tél, már a november vége is sűrű és tartós hóeséssel köszöntött ránk. 1942-t írt a naptár. Már javában tartott a háború. Én még csak nyolcéves voltam, és csak annyit tudtam a háborúról, hogy édesapámat elvitték katonának. Azelőtt is sűrűn jött a behívó, de mivel határvadász volt, gondolom a családra teleintettel, vagy itt, Csanádpalotán az őrsön vagy Orosházán teljesített szolgálatot, de úgy két, három hónapos katonáskodás után mindig hazajött. Családfenntartóként tartották számon, mert idős szüleiről és három gyermekről, feleségről kellett gondoskodnia. Az apa hiányán kívül megvolt minden, ami kellett, meleg szobánk, kenyerünk. A falusi ember, pláne ha volt egy kis földje, megtermelte magának a mindennapit.

Mondom, nekünk gyerekeknek, csak az apa hiányzott. Édesanyám rengeteget dolgozott. Ellátta a jószágot, gondozta az idős szülőket, rólunk, rosszcsont gyerekekről is gondoskodott. Egy este, mi gyerekek már ágyba voltunk, mikor ő még javába takarított. A petróleumlámpa világa mellett mázolta a szoba földjét, és egyszerre csak azt láttam, hogy potyog a könnye a sáros földre. Kiesett a kezemből az olvasókönyv, és odaszaladtam, mellé kucorodtam, átöleltem, mondtam neki, segítek, csak ne sírjon.

Feküdj vissza kislányom, mondta a szemét törölgetve, mindjárt jövök én is. Amikor befejezte a munkát, megmosakodott, és csak akkor mondta: apátokat a frontra vitték, olvassátok el, mit ír. Az én szemem is könnyes volt, ahogy kibetűztem a tintaceruzával írt sorokat: „Nagyon nehezek itt a napok, állandóan két tűz között vagyunk, nem tudom, karácsonyra haza tudok-e menni".

Pár nap volt még karácsonyig, hát szomorúan vártuk az ünnepet, de még egy levelezőlap sem érkezett. Így jött el a karácsony este. Édesanyám előttünk nem sírt, de a szeme nagyon szomorú volt. Feldíszítettük a kis karácsonyfát, meggyújtottuk a gyertyákat. Már alkonyodott, sűrű köd borult a havas tájra, amikor a kutyák nagy ugatással rohantak a kapu felé. Futottam ajtót nyitni, ki jöhet ilyenkor? Csak ámultam, amikor megláttam a vendéget. Én az igazi nevét ma sem tudom, csak úgy ismertük Cigány Sándor bácsi.

Vékonyka kabátjába, hóna alatt a hegedűvel toppant be a szobába. „Gyüttem karácsonyt köszönteni" mondta, és vette elő a hegedűt a tokjából. Akkoriban még szokás volt, hogy ünnepnapokon így tisztelték meg a muzsikus cigányok a gazdákat, iparosokat, akik ezt a szép gesztust némi földi jóval köszönték meg. Édesanyám most mégis sírva fakadt, úgy mondta: Jaj, Sándor, kit akarsz te köszönteni, mikor az uram a fronton van, apósom meg ágyba fekvő beteg! Milyen nótát akarsz nekünk muzsikálni? – Hát tudom én a Mennyből az angyalt is –, és halkan játszani kezdte a betlehemi éneket, mi gyerekek meg vele énekeltünk. Szomorú volt ez az ének, nem olyan, mint máskor.

Akkor megint kutyaugatást hallottunk. Ez az ugatás már nem idegent jelentett, hanem az örömteli csaholás, ismerősen hangzott, de akkor már kivágódott az ajtó, és belépett édesapám. Vastag hó borította a katonaruhát, kristályos jég csillogott a bajuszán, de ebből édesanyám nem látott semmit, csak ölelték egymást, sírva, nevetve a kitárt ajtóban, míg csak az öreg cigány rájuk nem szólt: Csukják mán be az ajtót, mer sokan vannak odakint, ami azt jelentette, hogy hideg van. Húztuk be őket a szobába, hámoztuk le apáról a kabátot. Sírtunk, nevettünk egyszerre, és úgy éreztük, angyal suhan át a kis szobán, hogy leolvadtak az ablakról a jégvirágok, hogy megszületett a Kisjézus, és énekeltük a hegedű hangjával, Mennyből az angyal.

Kint meg lassan belepte a tanyát a hó.
Sándor bácsi meg egy kis kóstolóval, kolbásszal, szalonnával felpakolva indult haza, hogy a cigánysori kis házban is megérkezzen a karácsonyi angyal.

Németiné Kodrán Erzsébet
Csanádpalota

Buksi, Pajtás és Mackó

Férjem és én is nagyon szeretjük az állatokat, mióta eszemet tudom, mindig volt cica is, kutya is a háznál. Így volt ez 12 évvel ezelőtt is. Egy hófehér keverék 4–5 hetes kutyát találtunk januárban a hó tetején sírdogálva.

A kiskutyust azonnal hazavittem, fölmelengettük, a Buksi nevet kapta. Nagyon hálás volt, amiért nem hagytuk elpusztulni – férjem különösen szerette, tanítgatta, trenírozta mindennap.

1993. június 12-én férjem elhunyt, a kutya attól kezdve búskomorságba esett, és alig evett valamit. Állapota rohamosan romlott, ezért orvost hívtam hozzá, aki a kiszáradástól félve időnként adott nem infúziót, én pedig megpróbáltam etetgetni kanállal, mint a babát. Az idő telt, Buksi egyre betegebb lett. Karácsony szentestéjén a családdal nálunk volt a vacsora. Buksi az előszoba teraszán bebugyolálva feküdt, az éjféli mise után a vendégek hazamentek, kikísértem őket az ajtóig, de a lakást nem csuktam kilincsre. Amikor visszaértem a kutya nem volt a helyén. Megijedtem, Istenem, talán leesett a teraszról, kerestem mindenhol, de nem találtam. Beérve a lakásba megdöbbenve láttam, a kutya a férjem ágyán volt felkapaszkodva, már szinte élettelenül, feje az ágyra téve. Nem tudtam, mit tegyek, hosszú percek után mégiscsak kivittem a teraszra, letakartam, és sírdogáltam egész éjszaka.

Másnap egy falun élő rokon telefonon kellemes ünnepeket akart kívánni a körülmények ellenére is, hiszen ez volt az első ünnep férjem nélkül, egyedül.

Sírva mondtam a lehető legkellemetlenebb ünnep, ami eljöhet részemre, ráadásul a Buksi is az éjjel elment a férjem után. Ne sírj, hangzott a telefonba, az éjjel született négy hófehér kiskutya, egy a tiéd lesz. Valóban így is történt, hamarosan megérkezett egy hófehér gombóc, akit Pajtásnak neveztem el. Féltő szeretettel és gondosan nevelgettem. Szépen gyarapodott és nőtt. Megállapítottuk, kuvasz és németjuhász keverék, végtelen jó házőrző testőrkutya vált belőle. Tíz hosszú évig éltem egyedül, vigyázott rám, közelembe se férhetett senki, csak ha mondtam, Pajti, ez nem bánt, te se bántsd őt. Az idő elhaladt, mára már emberi számítás szerint 84 éves lesz karácsonykor. Ezért aztán 2004 tavaszán úgy gondoltuk, időszerű lesz hozni egy utánpótlást, mivel Pajtás már igen öreg, gyengén lát, és ízületi bántalmai vannak. Sajnos várható, hogy ő is itt hagy bennünket, elmegy az örök vadászmezőre. Unokám hozott is egy iciripiciri farkas, szánhúzó keverék szőrpamacsot, aki a Mackó nevet kapta. Eleinte féltünk, hogy lesz a két kutya, vajon elfogadják-e egymást. És amit remélni sem mertünk, a pici belebújt az ölébe, Pajtás pedig nyalogatta, átölelte, és hang nélkül telt el az éjszaka. Azóta eltelt másfél év, Mackó már körülbelül 60 kilós, izmos, erős fiú lett. Minden fortélyra megtanította Pajtás, amire csak egy kutya képes. Lassan-lassan teljesen átveszi az irányítást az udvar felett. De még olykor ki-ki igazítja, ha nem úgy viselkedik. Pajtika pedig éli a jó megérdemelt nyugdíjas napjait, reméljük, még sokáig.

Hát, eddig tartott az én történetem.

özv. Szabó Jánosné
Szeged

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Daum a Schalke 04-hez megy?

Elképzelhető, hogy Christoph Daum lesz a december 12-én menesztett Ralf Rangnick utódja a német… Tovább olvasom