Kisalföld logö

2017. 02. 21. kedd - Eleonóra 2°C | 9°C Még több cikk.

Fény nélkül, fény felé

Sokszor volt élet és halál közt, üres álomban a műtőasztalon, remény nélkül az elmúlás kapujában. Betegsége miatt Porubszky Ildikó sok mindent és mindenkit elveszített már, így a világ fényét s jó néhány barátot is. A győri költő mégis úgy érzi: amíg lelkében versek születnek, nem adja fel.

Hosszú évek óta beteg. Kezdetben könnyen viselte, s igazából csak azzal a ténnyel nem tudott eleinte mit kezdeni, amikor lerokkantosították. Porubszky Ildikó élete körül többször „ólálkodott" a sanda halál, többször megmenekült már a kilátástalanból; számos tragédiát kellett magában és maga körül végtelen erővel elviselnie. Így azt is, mikor elvette gyermekét a sors, mikor örökre elszökött szeméből a fény, s néhányszor remény nélkül feküdt kés alá.

Közbeszólt a sors

„Nem tudtam feldolgozni a velem történteket, de velük élek. Velük kell élnem! Be kellett látnom, nekem ez adatott. Fontos, hogy az embernek megmaradjon a lelkiereje. Tudjon elvonatkoztatni saját kínjaitól és ne csak önmagán gondolkodjon, s ha még versekkel is megáldotta a sors, abban úgy legyen benn a fájdalma, reménye és a hite, hogy azzal másoknak is erőt adjon.
A halál kapujából jöttem vissza egy súlyos műtét után, akkor határoztam el, hogy a  fiókban bújtatott versei-
met megmutatom valakinek. Fodor András és Nemes Nagy Ágnes jutott eszembe. Mindketten meleg és őszinte szavakkal biztattak, hogy érdemes. Hittem nekik, hittem magamban, csak aztán egyik napról a másikra sok mindenben közbeszólt a sors...
Voltak barátaim, meghallgatták a bajomat, örömömet. Ismertek, szerettek, a lélek hangjaiból épült fel minden beszélgetésünk. Aztán mikor beteg lettem, nagy részük »elkopott« mellőlem. Ekkor derült ki, hogy ki tolongott nálam csak azért, hogy írásainak helyet adjak a Zsarátban. Mikor már nem tudtam tovább csinálni a folyóiratot, elmaradtak..."

Magnóra írja a verseket

„Csak a verseim nem hagytak el. Hogy miként tudok írni? Talán kezdjük ott, hogy az emberben óhatatlanul érlelődnek képek, gondolatok. Állandóan jár az eszem, s mikor azon kapom magam, hogy ejnye, ez most egy lírai mondatfüzér, verssorrá kristályosodott, tömör gondolat, akkor magnóra mondom, aztán hagyok egy kis szünetet. Teszem a dolgom, jövök-megyek a lakásban, majd jön a másik gondolat, amit megint kazettára mondok. Mikor úgy érzem, visszahallgatom, és csodálatosképpen az egyes mondatokból felhangzik az egész. A töredékekből megszületik a vers... Ilyenkor aztán jön a költészet technikai része: a klaviatúrán egyenként kiszámolom a betűket és begépelem. Ez elég nehéz. Mikor kész vagyok, kicsit pihentetem, majd később édesanyám felolvassa, ha kell, még csiszolom. Van olyan, hogy többször is előveszem, átformálom a sorokat. Mindig a tőlem telhető legjobbra törekszem."

Parti istenszobrok

„Különösen érzékeny »fajtái« az emberiségnek a művészek. Évtizedek óta próbálom ennek a titkát megfejteni. Mondok egy példát. Egyik költői estemen kaptam egy kérdést, hogy értem azt a soromat, hogy »kiválasztott vagyok«. Ez a vers arról szólt, hogy meghaltam és mégis megvagyok. Egy műtét utáni állapotomat írtam le, amikor a halál kapujában álltam. A vers utolsó versszakában kiszakadt belőlem ez a sor: »Kiválasztott vagyok, mint a parti istenszobrok«. Igen, mert abban a kómás, rettentő állapotomban azt álmodtam, hogy a nagymamámmal – kisgyerekként – a tengerparton járok. Ültem a homokban és szobrocskákat csináltam. A nagymama meglátta és azt mondta, hogy ezek olyan szépek, mint az istenszobrok, de menjünk, mert jön az áradás. Aztán utána ismét visszatért a kép, és láttam a saját műveimet, láttam, hogy egyiket sem vitte el a vihar, a víz. Ott maradtak. Ezt az álombeli élményt írtam meg abban a versben, semmi mást. Lehet, hogy félreértették.
Egyébként a szakmától, az irodalmároktól kapott kritika a legfontosabb számomra, ugyanakkor megható és nagyon fontos a »civil« versolvasók véleménye is. Hogy mást ne mondjak, az egyik falusi lapban havonta megjelentetnek egy-egy versemet. A szerkesztőtől tudom, hogy többen kivágják, összegyűjtik, elteszik ezeket az írásokat. Ez nagy öröm, igazi öröm. Vághatnának ki receptet is, de nem, az én versem fontosabb... Az igazán jó versben drámaiság feszül. Fájdalom, kínok. Az öröm egy pillanat, az hamar elszáll, a fájdalom az múlhatatlan, az hagy inkább mély nyomot az emberekben. Az nem múlik könnyen el. Egy-egy megrendítő érzés megérint mindenkit, arra évek múlva is emlékeznek."

Szellemi kisebbségben

„Egy írónak, költőnek sokat kellene olvasnia. Nekem a szemem miatt nem megy. Ebben is édesanyám segít. Tőle hallom a verseket, regényeket. Megmondom őszintén: nem mindegy, hogy ki olvassa fel a kiválasztott műveket... Sok minden miatt egy különös szellemi kisebbséghez tartozónak érzem magam, akinek öröm a versírás, akin alkalomadtán el lehet verni a port, de aki ha nem lenne, biztosan hiányozna a világnak. Örülök, hogy ehhez a kisebbséghez tartozom. Nem vagyok egyedül; nem bizony, amíg az agyam dolgozik, amíg magammal és a világgal – mindenféle elfogultság nélkül – párbeszédben élek. Ezek nélkül leszek csak egyedül, de akkor már úgysem ér semmit az egész... Örökké társalgok a fölöttem valóval. Semmitől sem félek, mert meggyőződésem, ha én megtartom a magam erkölcsét és a dolgom úgy teszem, hogy abba én magam se tudjak belekötni, akkor nyilván más se tud. És akkor ezzel a szellemiséggel tudom őrizni az Istennel tökéletesen jó kapcsolatot. Neki legalább olyan őszintén el tudom mondani a kínomat, mint magamnak. S gondjaimra, kérdéseimre a választ elég gyakran egy-egy verssorban kapom."

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A közöny kifizetődőbb?

Folytatás az 1. oldalról. Tovább olvasom