Vadászat volt a Sashegy-puszta környéki szántókon. Jöttek az autók a vadászokkal, elő a fegyverek és elő a kutyák. Délben a teríték után mindenki hazavitt egy-egy ledurrantott tapsifülest vagy fácánt. Vadak a csomagtartóba, emberek, kutyák az ülésekre, s el. Kivéve egy német vizslát, ő valahogy nem jól teljesített. Lehet, hogy nem állta a vadat, vagy zavarólag befutott néhány lőállásba. Nem tudni. A gazdik nem vitték haza. Futott, futott szegény nyomorult minden autó után, szimatolt, szaladt, de a gazdának nyoma veszett. Azóta kedveskednek neki, hívogatják a helybéliek, de nekik nincs „gazdaszaguk”. No meg egy kiképzett vadászkutya nem lesz házőrző eb. Szegény megboldogult apósom, az écsi Tóth Géza szokta volt mondani: „Ember az állatnak istene.” Mit tegyen egy ilyen derék eb, ha „az istenek a fejükre estek”? Legyen „A brémai muzsikusok” meséjének kivénhedt vadászkutyája?