Kisalföld logö

2018. 05. 21. hétfő - Konstantin 13°C | 23°C Még több cikk.

Csillagsirató

"Köszönettel tartozunk a BBC-nek, az As-nak, s még ki tudja hány külföldi újságnak. Nem a szép szavakért, hanem mindazért, amit elhallgattak olvasóik elől. Jelesül azt, hogy a labdarúgó-legenda, a legismertebb magyar ravatalának helyet adó, s róla elnevezett létesítmény a temetés napjára már egy halálra ítélt, elhanyagolt építmény inkább, mintsem stadion."
„Mostanra egy csillaggal kevesebb lett a Földön, a mennyben azonban eggyel több ragyog." Buzánszky Jenőnek, az Aranycsapat egykori játékosának szavait a BBC internetes hírportálja idézi, s e cikkben – a temetési szertartásról szólva – a Puskásról elnevezett stadiont „gyertyák tengereként" említik. A madridi As című napilapban pedig így fogalmaznak: „a nagyszabású búcsúztatás méltó volt Puskás emlékéhez".

Köszönettel tartozunk a BBC-nek, az As-nak, s még ki tudja hány külföldi újságnak. Nem a szép szavakért, hanem mindazért, amit elhallgattak olvasóik elől. Jelesül azt, hogy a labdarúgó-legenda, a legismertebb magyar ravatalának helyet adó, s róla elnevezett létesítmény a temetés napjára már egy halálra ítélt, elhanyagolt építmény inkább, mintsem stadion. És ebben a hatalmas betonteknőben legfeljebb 6-7 ezer ember köszönte meg Öcsi bácsinak a temetés napján részvételével, markában szorított gyertyával mindazt, amit a száguldó őrnagy tett hazájáért, Magyarország hírnevének ápolásáért.

Legszívesebben én is hallgatnék. Mint amikor megláttam a televízió képernyőjén a szinte üres stadiont, amelyben Puskás pályafutása fénykorában, minden egyes alkalommal telt ház előtt játszott. Tudom, egy temetés nem olyan esemény, amelyre bárki is szívesen kiballagna – hidegben, városra szakadó sötétben. Senkit nem vonz a felravatalozott koporsó látványa. Mert nem könnyű szembesülni a ténnyel: akit szerettünk, az már többé nem mosolyog ránk, utolsó útjára kísérik. Szívet sajdító a Puskástól vett búcsú azért is, mert ott a gondolat: Öcsi bácsival talán a magyar labdarúgás is sírba száll.

A dicsőséges, a legendás, az elirigyelt magyar foci mindenképp, nekünk, e honban élőknek a pálya szélén, rozsdamarta korláton könyökölve csak a labdarúgás mozgásformáit utánzó labdakergetés marad, amiről sok minden elmondható, csak az nem, hogy világszínvonalú, hogy nézhető, hogy egyáltalán összevethető mindazzal, amit e sportág legjobbjai művelnek hétről hétre az Európa nyugati felében felépített (s pusztulni, veszni nem hagyott) stadionjaikban.
De csupán ezért maradtak volna üresek a szektorok? Nagyon kétlem.

Puskás temetésekor inkább a közönnyel szembesülhettünk, s azzal, miként billent ki sarkából az értékrend mifelénk, hogyan földeltünk el olyan fogalmakat, mint hála, megbecsülés, a teljesítmény tisztelete. Úgy tűnik, 2006 telén Puskás a karácsonyra készülődő Magyarországon nem tudta felvenni a versenyt a plázák leértékelést hirdető reklámjaival, a csillogó árukkal kibélelt szupermarketek kínálatával. Szép, kétmilliós fővárosunkról (s többi városunkról szintúgy) ugyanis az a hír járja: a temetéssel egy időben a bevásárlási roham nem enyhült, a nullaszázalékos kamat reményében igenis felhorkant a lelkesedés százezernyi lélekben.

Annál kevésbé a magyar labdarúgókban, akik száma – felszánthattak bármennyi pályát az elmúlt évtizedekben, kigyomlálhatták a futball iránti rajongást száz- és százezer ember vágyai közül – azért ma sem kevés. Hol ücsörögtek azok a magukat aktívnak nevező játékosok, legyenek NB I-esek, netán megyekettesek, akik csak elismerik – legalább ebben hadd higgyek –, hogy Puskás bal lábánál jobbat még nem küldött a Teremtő a földi pályákra? És hol tébláboltak az edzők, a szakvezetők, amikor azt kellett volna mondani az öltöző falának dőlve: na, fiúk, szombaton akkor útra kelünk, és senki ne feledjen el gyertyát hozni magával.

Mert most – gyanítom – kiskocsmák abroszáról sodorva a morzsát, keseregnek a közöny miatt. De remélem, ez egyszer nem a politikát, a kormányt, az MLSZ-t, a tömegkommunikációt szidják, ugyanis évek óta nem szemlélhettünk ekkora egységet e körökben, mint most, Öcsi bácsi búcsúztatásakor. Politikai hovatartozástól függetlenül csak dicsérő szó hangzott el minden fórumon, a lapok hasábjain sok szebbnél szebb, értékesnél is értékesebb megemlékezés, összeállítás látott napvilágot, százak dolgoztak azon, hogy a temetés díszletei valóban méltóak legyenek ahhoz a számtalan csodálatos előadáshoz, amivel Puskás Ferenc életében ajándékozta meg a publikumot.

A szégyent – mert a Puskás-stadion üres szektoraihoz csak ez a kifejezés párosítható – pedig mindenki igyekszik megértő elnézéssel elleplezni. Bocsánat, hogy én nem teszem. Pedig egy vagyok a távolmaradók közül, aki menthető indokokkal nyugtattam napokig lelkiismeretemet, s ma már tudom, menthetetlenül. A leghíresebb magyartól ezúton kérek hát bocsánatot!

Könnyű nekem. Mert tudom: Öcsi bácsi biztosan megbocsát. Legyint egyet, semmi gond, mormolja, s már kocog is ki a mennyei pálya zöld gyepére, bal lábát lövésre lendíti, s dehogy mereng el olyan időkön, amikor tízmillió sikerre éhes magyarnak segített abban, hogy túléljen egy túlélhetetlennek tűnő korszakot. A kaput megcélozva arra végképp nem marad ideje, hogy kiderítse: a mondás, miszerint a politika nem ismeri a hála fogalmát, vajon miként tudott beköltözni a sportba, a mindent forintban megvehető és megveendő tárgyakban mérő hétköznapjainkba is.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Ön szerint megéri az új stadion építése?

Tovább olvasom