Kisalföld logö

2017. 12. 15. péntek - Valér 4°C | 8°C Még több cikk.

Charlie jön, de nem balettozik

Charlie-ról, a sokszoros aranylemezes zenészről szinte mindenki tudja, hogy jéggel issza a dupla whiskyt, azt azonban csak kevesen, hogy - Markó Ivánnal egy osztályban - eredetileg balett-táncosnak tanult. Október 22-i győri fellépése igazi unikum lesz: Somló Tamással és Demjén Ferenccel lép fel a kétéves egyetemi csarnokban.

- A műsorban külön blokkban, egymás után lépnek fel. Elképzelhető, hogy hárman együtt is a mikrofon mögé állnak?

- Egyelőre nem mondhatok részleteket, de tény, hogy el tudnám képzelni egy szám erejéig a közös zenélést. Különösen, mert mi hárman nemcsak szakmailag, hanem emberileg is tiszteljük egymást. A mi generációnknál ez még működik , a ifjabb generációról azonban ez már nem mondható el. Pedig imádom őket, és nagyon sok tehetséges fiatal van. Sajnos pont nem azok, akiket a kereskedelmi tévék műsoraiban látunk. Ők nem fognak elmenni a Megasztárba, mert az nem tehetségkutató-, hanem karaoke-műsor, amit megrendezhetnénk akár itt az étteremben is. 

- Azt mondja, nem voltak tehetségek a döntőbe jutott versenyzők között?
- Voltak, de nekik már a vége előtt kitették a szűrüket. Én máshogy döntöttem volna, igaz, soha nem vállalnék szerepet semmilyen zsűriben. Ez a legnagyobb butaság a világon, nem lehet tönkretenni egy gyerek életét azzal, hogy elbúcsúztatom.

- Köztudott, hogy a koncertjeire gyakran hív meg vendégzenészeket, fordítva azonban ez nem nagyon fordul elő. Tudja, miért?

- Nem, de őszintén mondom, hogy ez nekem nem fáj. Nincs bennem semmi rossz érzés emiatt. A sértődés, a féltékenység, az irigység egyébként is gyerekes dolgok, hasonlók huszonéves koromban jártak a fejemben. Az olyan csodálatos zenélések, mint ez a mostani koncert lesz, kárpótolnak. Tudomásul vettem, hogy minden ember más és máshogy éli az életét. Sokan egyszerűen féltékenyek, főleg, ha nem sikerülnek nekik a dolgok. Ilyenkor töprengenek, vajon nekem miért sikerült, és különben is, ez az öreg ember miért nem megy már haza? A most megjelenő könyvem egyébként választ ad erre. Kiderül belőle, hogy a sikerekért sokat kell dolgozni. Nem két évet, vagy hármat, hanem tízet, tizenötöt, talán húszat is. Húsz év után kiderül, lehet-e folytatni, vagy hagyni kell és elmenni dolgozni. Én húsz évig pénz nélkül zenéltem, s csak akkor derült ki, hogy nekem ezt kell csinálnom. 

- Az elmúlt éveket műfaji kalandozásokkal töltötte, a jazz és a soul világában. Ezzel szemben sokan az ön generációjából ma is abból élnek, amit húsz-harminc éve letettek az asztalra, ülnek a babérjaikon.     

- Vagy ülnek rajtuk, vagy már azt sem, csak vegetálnak, amit Amerikában meg lehet csinálni, ez az ország azonban kicsi hozzá. Rengeteget dolgoztam a tenegerentúlon, és szerencsésen ráéreztem arra a vonalra, amiről azt gondoltam, szeretni fog a közönség. Olyan dalokat válogattam, amiket régóta szerettem volna elénekelni. Egy kicsit tehát magamnak készítettem az utóbbi lemezeimet.

- Nem volt kockázatos kimerészkedni abból a - jó értelemben vett - skatulyából, amelyben a közönség megszerette?

- Kicsit az volt, de a jazz nagyon sokszínű, s amit én játszom, a népszerű, populárisabb fajtája. Ezek a dalok nem elvontak, nem bocsájtkozom vad improvizációkba, tehát lehet szeretni őket. Ehhez persze kell egy olyan zenekar, amelyik mindent el tud játszani, bármilyen műfajban.

- Kevesen tudják, hogy eredetileg balett-táncosnak készült, s Markó Ivánnal járt egy osztályba, így nem sokon múlt, hogy most nem a Győri Balett előadásán tapsolhatunk önnek.

- Három és fél évet töltöttem a Balettintézetben, igaz, Markó Iván hamar lehagyott: olyan tehetséges volt, hogy mire én másodéves lettem, ő már a negyedikesekkel szárnyalt.

- Így visszatekintve hogy látja: lett volna olyan tehetséges és sikeres balettművész, mint amilyen zenész vált önből?

- Szerintem nem. Amikor egy betegség miatt abba kellett hagynom a táncot, tíz-tizenöt évig nem tértem magamhoz. Sok balettos barátom van - nemcsak az én korosztályomból, hanem fiatalok is -, ők azt mondják, jobb, hogy így alakult az életem. Balett-táncosnak lenni, minden nap keményen hajtani, szinte semmiért - nagyon kemény, az egyik legnehezebb hivatás. Most már örülök, hogy zenész lettem, s az idő, a közönség szeretete engem igazol.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Egyre több nő káromkodik

Egy magyar felmérésből, amely a trágár nyelvhasználat terjedésének módját és a nyelvi leleményt… Tovább olvasom