Kisalföld logö

2017. 05. 28. vasárnap - Emil, Csanád 12°C | 24°C Még több cikk.

Batyuval indultak az ismeretlenbe

Túlélték a háborút, hogy újabb borzalmat kelljen elszenvedniük. Az volt a „bűnük”, hogy német nemzetiségűnek vallották magukat. 1946 tavaszán több mint nyolcezer embert vagoníroztak be és küldtek az ismeretlenbe a soproni járás községeiből, 6.612 németet pedig a városból.
Ma is, ha váratlanul megszólal a harkai evangélikus templom lélekharangja, a faluban tudják: megint meghalt egy harkai valahol messze Németországban. A faluból hatvan éve kitelepített németek közül már kevesen élnek, de hiába telt el az igazságtalanság óta egy egész emberöltő! Harkán, Ágfalván, Sopronban, Fertőrákoson, Balfon, Bánfalván, s mindenütt, ahol a kegyetlen elüldözés megtörtént, még mindig sokan vannak, akiknek összefacsarodik a szívük, ha azt hallják: kitelepítés. Megcsonkított családok, szétkergetett álmok, elkobzott javak. Mai ésszel szinte felfoghatatlan ez a kollektív büntetés...

Szétszakított családok

Az 1945 decemberében kelt kormányrendelet értelmében az 1941-es népszámláláskor magukat német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek valló lakosokat Németországba kellett telepíteni. Csak azok kaphattak ez alól mentességet, akik tagjai voltak valamelyik pártnak vagy szakszervezetnek, illetve olyan munkahelyen dolgoztak, ahol nélkülözhetetlennek bizonyultak. A brennbergi bányászok közül sokan így menekültek meg.
A rendelet végrehajtói nem ismertek kegyelmet. Egy ágfalvi családnál például kilenc testvérből hétnek mennie kellett idős édesanyjukkal együtt. A nagymama aztán soha nem láthatta viszont az itthon maradottakat. Brennbergbányán csak utánajárás és hosszas intézkedés árán maradhatott a 15 éves kislány a családjával, ahol az apa a bánya megbecsült mestere volt. Harkán arra is akadt példa, hogy a szülők és a báty maradt, csak a húszéves húg indult a távoli ismeretlenbe. Nem csoda, ha aztán a fiatal lány Németországban hamar férjhez ment. Természetesen egy harkai fiúhoz...

Kiürült templomok, iskolák

A német nemzetiségűek túlnyomó többsége evangélikus vallású volt. Harkán 986 evangélikus köszöntötte 1946-ban az új évet. Közülük a május 12-i bevagonírozás után mindössze 15-en maradtak. Kiürült a templom, az iskola. Elment a lelkész is, pedig az ő neve nem is szerepelt a hivatalos listán. Danielisz Róbert feleségével és kisfiával önként vállalta a kisemmizettek sorsát. Mert a pásztornak a nyája mellett a helye – vélte a lelkész, aki 78 éves korában halt meg Németországban.
Több száz üres ház maradt a soproni járásban és a városban is. A faliórák már másnak ketyegtek, a porcelánból idegenek falatoztak, a szülőföldet más művelte meg. A hátramaradt sírokon pedig vadvirágok nőttek.

Száz kilót vihettek

A kitelepítettek legfeljebb százkilónyi batyut vihettek magukkal, ebből húsz kilogramm lehetett az élelmiszer. Mi egy mázsa, ha mindent vinne az ember? Igaz, a megélhetést biztosító földet, üzletet nem lehet becsomagolni, nem lehet batyuba kötni a házat, a bútorokat, az otthont, s nem vihető a messzeségbe a gyerekkor kedvenc almafája, a szülőhely templomtornya, a kert, az erdő, s a hegyoldal sem.
A házakban maradt szinte minden ingóság, a pajtákban, pincékben a termés, az istállókban a jószág. Aztán új lakók érkeztek, s az élet néhány döccenés után új kerékcsapásra állt. De közben mindig történt valami... Ágfalván például évekkel a kitelepítés után egy hajnalon elnyűtt ruhás, fiatal férfi zörgetett a kapun. A korábban ott élt családból senki sem maradt a faluban, s az új lakó ijedten nyitott ajtót az idegennek. Az sírva kereste a szüleit, testvéreit, a ház ugyanis az övék volt. A férfi a magyar hadsereg katonájaként esett hadifogságba, onnan tért haza. De már nem volt otthona...

Új otthonokat építettek

Az első évek az „új hazában” az életben maradásról, s a bizonyításról szóltak. Cseléddé vált az is, akinek itthon szobalánya volt. De a szívós, szorgalmas németek az ötvenes-hatvanas években már új otthonaikat építették. A honvágy ellenére is igyekeztek megtalálni a helyüket, s többségüknek sikerült is.
Nem volt könnyű azoknak sem, akik Magyarországon maradhattak. Pk a rokont, az ismerőst, a társat veszítették el. Itt maradtak, de az „itthon” néhány hónap leforgása alatt teljesen átalakult. Nem úgy beszéltek, másként cselekedtek, s más volt a fontos, mint azelőtt. (Ráadásul évtizedeken át gyanúsak voltak a „nyugati kapcsolat” miatt.)

Irigyelt jómódúak lettek

Aztán ahogy teltek az évek, más is megváltozott. Az elüldözött, százkilónyi batyuval útnak indított kitelepítettek – amikor már lehetett –, nyugati autókkal jöttek haza látogatóba, s hoztak hatalmas kofferjeikben márkás ajándékokat a rokonoknak. Hja, milyen az élet! A kitaszítottakból sokak számára irigyelt jómódúak lettek, akik Európa szabad felében élhettek.
Hatvan év telt el a kitelepítés óta, az akkor bevagonírozottak unokái is felnőttek már. A rendszerváltás után már csak elvétve akadt hazatelepülő. Sopronban és környékén azért nem felejtik a kitelepítés borzalmait. Még akadnak visszaemlékezők is, akik ma már azt a költői kérdést is feltehetik: az elüldözöttektől szinte mindenüket elvették, de vajon mit veszített Magyarország 1946 tavaszán?

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Bókok nőknek

Nézem és azon gondolkodom, kegyed tetszik-e már nekem vagy igyak még? Még több bók itt. Tovább olvasom