Kisalföld logö

2017. 01. 18. szerda - Piroska -7°C | 0°C

Bálokon hajladozó dédanyáink

Majomsziget. Így hívta a diákzsargon anno a táncterem közepén bámészkodó urak csoportját.

Majomsziget. Így hívta a diákzsargon a táncterem közepén bámészkodó urak csoportját, akik nem voltak hajlandók megtáncoltatni a hölgyeket. A bál hajdani jelentőségét tekintve az ilyen sztrájkolók komoly társadalmi problémát jelentettek. Olyannyira, hogy a „petrezselymet áruló" lányoknak egy ponton betelt a mérték.

Kattintson a képre!
Valamivel a századforduló előtt esett meg, hogy a győri lányok megelégelték a férfiak teszetoszaságát, s népes gyűlést hívtak össze. A későbbi szüfrazsettek előfutárai még nem az egyenjogúságért szálltak síkra. Mivel nemcsak egyszeri örömük, hanem férjhezmenete-
lük függött igen nagyban a férfiak báli teljesítményétől, határozatot hoztak. Ebben kijelentették, hogy amennyiben az urak eztán sem hajlandók férfiként viselkedni, úgy az elkövetkezendő esztendőkben kosarat adnak minden győri legénynek, s csak egymással fognak táncolni. Nem tudni, mi lett a vége, de az biztos, hogy a bálok máig tartó hosszú sora nem szakadt meg, így valószínű, hogy mégis feleségek, anyák, nagyanyák s aztán dédanyáink lettek a mindenre elszánt leányok.

Szellő suhant át a termen

Kíváncsiak voltunk, hogyan kezdődött régen egy báli tudósítás. Természetesen kiderült, hogy pontosan úgy, mint manapság: „...a termek csillogó fényben pompáztak, készen arra, hogy befogadják a társasági élet legkiválóbbjait." (Győri Hírlap, 1930. január 19.) Az utolsó mondatok is nagyjából a „hajnalig húzták a talpalávalót" örökzöld fordulattal zárták a beszámolókat. Mégis igazán átmenthetnénk ezt-azt a hajdani báli krónikák modorából, ha másért nem, hát azért, hogy megtréfáljuk a mai olvasókat egy ilyen csokorral: „A jelmezesten Karnevál herceg fényes diadalünnepet tartott. Megelevenedett a leánykák jelmezes koszorújában Tündérország virágoskertje, s a virágok a tánc meleg zenéjére forogtak, hajladoztak, mintha halk, nyári szellő suhant volna végig az illatos tündérkertben." (Győri Hírlap, 1930. január 19.) Ma már a tényszerű újságírás dívik, de annyit mindenképpen megtudunk a mondatból, hogy az újságíró férfi volt és nem telefonon vette fel a tudósítást. Nem hasonlíthatók össze a két kor báli krónikái azért sem, mert manapság legfeljebb a főszervezők és a sztárvendégek „illata" szokta átjárni a beszámolókat. Ám hetven évvel ezelőtt a lap az összes létező asszonyt, leányt, urat felsorolta, aki csak tiszteletét tette a „tündérkertben", sokszor így vezetve be az ötven-száz-százhúsz fős névsort: „a megjelent hölgyek közül a következők neveit sikerült feljegyezni..." De persze hiába mentegette magát már előre az újságíró, kapott a fejére, ha valaki lemaradt a listáról.

A „self-made man" dadának öltözött

S ez még nem mindennek a teteje. A Szent Erzsébet Egylet álarcosbálja után a krónikásnak gondosan oda kellett biggyeszteni mind a száz név mellé, hogy milyen jelmezt viselt az illető. A nevek egy részét megtaláljuk a Győri életrajzi lexikonban, a társaság „legkiválóbbjai" nem mentek feledésbe.

Benes Pál, az akkor már hatvanhárom éves festőművész például Lóránt Józseffel, a tanítóképző népszerű testnevelőjével együtt cowboynak öltözött. Meixner Mihály, a most százéves Royal Hotel tulajdonosa dadát alakított. Haffner Tibor a huszonöt éve elhunyt mérnök, a Csónakázó Egylet egykori igazgatósági tagja bohócnak állt erre az estére. Az utólag talán leghíresebbé vált bálozó, Pohárnok Jenő író, a Győri Nemzeti Hírlap szerkesztője düsseldorfi gyilkosnak öltözött. (Győri Hírlap, 1930. március 4.) A hölgyek ekkor még nem voltak olyan társadalmi pozícióban, hogy későbbi pályafutásukat ilyen könnyedén nyomon tudjuk követni, elég annyi, hogy voltak, akik Csicsóné három lányává, mások kártyává, kozákká, gombává, pékké, cukrásszá, csipkerózsává, cigányleánnyá, hajas babává és – az urak megsüthetik a fantáziájukat – „saxofonná" avanzsáltak. Meixner Mihályné neve is szerepel a listán, de ő nem öltözött be semminek, ami egy „dada felesége" esetében nagyon is érthető tartózkodás.

A gazdászbáltól a cigánybálig

Imre Béla, a megye legidősebb újságírója a harmincas évek végén már bálozott, s a régi táncmulatságokról több ízben is beszámolt azóta. Mindegy volt, hogy mérnökbálról, kereskedőbálról, kocsisbálról vagy a természetbarátok báljáról volt szó, az újságíró – mint a társadalom szeme-füle – „kötelességszerűen" jelen volt az összes mulatságon. Mint elmeséli: a farsang mindig a gazdászbállal kezdődött vízkereszt után, s a cigánybállal ért véget húshagyókedden, pontban déli tizenkettőkor. A gazdászbálra a megyeszékhely valamennyi szállodai szobáját lefoglalták, és sokan nem saját gépkocsin, hanem négyes fogatú hintón érkeztek a győri „Margitszigetre", az azóta lebontott Kioszkhoz. A híres cigány, Fla-
cker Pista muzsikált, s még Solty Károly is ott volt a vendégek között. A megyebálon a hölgyeknek kötelező volt az estélyi ruha, a férfiaknak pedig a szmoking. A jogászbált a Royalban, a mostani Rába Szállóban, az iparosbálokat a Lloydban tartották, mint az egyéb farsangi mulatságok nagy részét. A belépőket az „Isten áldja a tisztes ipart!" felirat köszöntötte. És persze nem maradt el a mai médiabál előfutára, a tollasbál sem, ahol a győri színészek meglepetéssel kedveskedtek kritikusaiknak. „Felolvastuk kollégáink bakijait, cikiztük egymást, de mindig barátsággal." (Imre Béla, Kisalföld, 1998. január 22.)

„Anyóst ötszörös áron táncoltatok"

Az újságírókról régen, sokkal régebben sem feledkeztek meg a bálozó egyletek. Különösen a győri fodrászok és borbélyok tartották „nagy becsben" a tollforgatókat, akik 1897-ben egy kétélű figyelmességgel lepték meg a Győri Hírlap szerkesztőségét: „Városunk derék borbélyai és fodrászai az idei mulatságra befolyt pénzt a vidéki hírlapírók nyugdíjintézetének ajánlják." (Pálfi Erika: Győri bálok az ezredfordulón, 1996, Kisfaludy Károly Megyei Könyvtár)
Amint Pálfi Erika írása nyomán már említettük: a századforduló idején komoly gondot jelentett, hogy a győri urak nem voltak hajlandók táncba hívni a lányokat. A hoppon maradt kisasszonyok még csak átvészelték volna a valcert, a rezgőt, a hoppszaszát és a hajnalig tartó csárdást, ha nem jött volna előbb a francia négyes. Ettől féltek a legjobban, nem véletlenül: „Azután jönnek a négyesek. A zene felzendül, a párok sétálni kezdenek. Azután felállnak. Mindig több és több pár sorakozik glédába, s akkor látható, hogy kinek nincs tánczosa, ki ül." (Győri Hírlap, 1897. január 8.)

Talán a lányok már emlegetett lázadásának volt köszönhető, hogy százkilenc esztendővel ezelőtt egy úr hirdetést adott fel a Győri Hírlapban. Ebben kínálta magát, s kikötötte, hogy a harminc alatti hölgyekkel ingyen táncol, a harminc felettiektől némi felárat kér, a 90 kiló feletti partnerek dupla árat fizetnek, a negyvenesek pedig – persze 90 kiló alatt – másfélszerest. Az anyósoktól ötszörös díjat követelt a „gavallér". Pálfi Erika írásában arról is beszámol, hogy a sajtó milyen érdeklődéssel készült a bálokra ezekben az időkben. Szinte minden évben megjelent valami előzetes felhívás a győri lapban, mint például ez itt: „A harmincznyolc napos háború a főkötőért mozgalmas lesz, majd minden napra esik egy-egy ütközet." (1896. január 10.) Volt, amikor féltő figyelmeztetést közölt az újság: „Lányos apák, vigyázzat! Mint hírlik, egy meglehetősen jó kedvű és jó nevelésű fiatalember érkezik pár nap alatt a városba, kinek megjelenése a ti pénzes erszényeteknek a megnyilatkozását vonja maga után." (1896. január 9.)

Kétszázhuszonkilenc szomjas torok

A bálokat csak a háborúk szakították meg. Akik a tízes vagy a negyvenes években hagyták maguk mögött a serdülőkort, azokat már többnyire nem gardírozta senki. Szomorú évünk volt a század első felében 1920 is. Bár az azt követő évtizedben ismét virágzott a társasági élet, ekkor még a lap szinte kizárólag a bel- és külpolitikai eseményekkel, főként a békediktátummal volt elfoglalva. A farsanggal kapcsolatban mindössze egy hír jelent meg, mégpedig a vendéglős- és pincérbálról, de ez is csak azok névsorát tartalmazta, akik felülfizettek. Közöttük volt – tíz évvel a már említett álarcosbál előtt – Meixner Mihály és felesége is. (Győri Hírlap, 1920. január 25.) A hetilapok – mint a Dunántúli Hírlap – egy sort sem szenteltek a báloknak, ami érthető is.

Talán úgy tűnik, mintha lenne rendszer a csapongásunkban, mégis kérjük: hadd ne kelljen bemutatni az „átkos negyven esztendő" báli mulatságait. Csöppenjünk inkább a jelenbe és higgyük azt, hogy ez még „az" a társaság, „azok" a tollasbálok. Ma már nem a fodrászokkal, hanem a politikusokkal és köztisztviselőkkel szurkáljuk egymást, akik tudják, hogy a bál után hétköznapok jönnek és eleinte nem mernek sokat tölteni a pohárba. De aztán mindig oldódik a hangulat, a bor egyre fogy, az újságírók pedig végképp nem hoznak szégyent a szakmára: „A kétszázhuszonkilenc torok 210 liter sört, kétszáz liter bort, 21 láda üdítőt, 16 láda ásványvizet és öt liter röviditalt engedett le röpke kilenc óra alatt." (Ötödször is megtollasodtunk, Kisalföld, 2001. január 22.)
A báli vigasságokat 2005-ben az újságírók kezdik, ma már médiabál a neve.
Ha a bál külsőségeiben már nem is ugyanolyan, mint hajdanában volt, a másnap már igen. Hiszen ugyanazt akarjuk mi is, mint amit akartak egykor fényes tekintetű elődeink. Aludni.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

SMS 04. 25.

Tovább olvasom