Kisalföld logö

2017. 10. 20. péntek - Vendel 8°C | 20°C Még több cikk.

Az anya köténye mindent takar

A női egyenjogúság még nem éri el a 100 százalékot, sem a családokban, sem a munkahelyeken.

Rendszeresen olvasom a Bizalmasan című rovatukat, amelyből kirajzolódik, hogy a női egyenjogúság még nem éri el a 100 százalékot: sem a családokban, sem a munkahelyeken.

Ez a következtetés főleg az 50 év körüli nők esetében meghatározó. Tudniillik mi, „ötvenesek" nehezen tudjuk levetkőzni az „otthonról" hozott édesanyai indíttatást, melynek az a lényege: alázattal kell viselni, hogy a férfiak a teremtés koronái, szeretik, ha feltekintenek rájuk, tisztelet övezi (apáink is ezt kapták) őket. Gyakran lázadozunk eme hagyományok ellen, de a családi béke kedvéért általában mi, nők a legvégén megalkuszunk, feladjuk elveinket, sőt, karrierünket is. Amíg a családi „fészek" melegét biztosítottuk, addig a jó munkalehetőségekről lecsúsztunk.

Rengeteg jó és rossz élményt átéltem mint nő és anya, ezek közül egy történetet megosztanék nőtársaimmal.

Attól a perctől kezdve, hogy gyermekem óvodába kezdett járni, minden oda- és hazavitele az én gondom volt, mivel az apukát a pénzkeresés kényszere hajtotta a létfenntartás miatt. Az évek repültek, az iskolai feladatok – melyek néha a szülőnek lettek kitalálva – mindig rám hárultak, ezáltal a szülői értekezleten való megjelenés is. Az általános iskola befejeztével olyan középiskolába került a fiam, ahol a diákok 99 százaléka fiú volt, sőt, a tanárok zöme is férfi volt. Ebben a közegben az én gyermekemet is utolérte minden diákcsíny. Próbáltunk ráhatni szépen és csúnyán, de ő már csak azért sem hátrált meg, mert az „ciki" lett volna a többiek előtt.

A fogadóórákból a négy év alatt egyet ki nem hagytam volna, pedig nekem is voltak munkahelyi kötelezettségeim, de engem a gyermekem előmenetele jobban érdekelt. Kivártam türelmesen a sorokat, melyek a tanárok előtt kígyóztak. A női pedagógusok aránylag rövidre és velősre fogták a lényeget. Jólesett, hogy tapintatosan fogalmaztak és tudatták velem a problémákat, sőt, felajánlották, hogy közösen próbáljuk jó útra terelni a gyereket. Mint anyák bizonyára ők is átéltek hasonlót, valamint anyai szívük megérezte a gyerekben szunnyadó értékeket. A remény, amivel feltöltődtem, rögtön elszállt, miután a férfi tanárokhoz kerültem. Az ő szemükben szokatlan volt, hogy ebben a fiúsított iskolában anyuka képviseli a szülőt. Tudniillik a folyosót inkább apák népesítették be – határozott és magabiztos kiállásukkal képviselték a gondviselő szerepét. Még olyannak is fültanúja voltam, amikor az apuka megfenyegette a tanárt, aki ecsetelni merte fia bukásra álló helyzetét.

A tanár urak engem aztán nem kíméltek. Úgy éreztem, minden haragjukat rám zúdítják. Nem válogatták meg szavaikat, úgy ostoroztak vele, mint Ludas Matyit Döbrögi uram katonái. Az arcukra volt írva a kaján mosoly, amelyből azt lehetett kiolvasni, hogy „ennek a védtelen nőnek végre kiadhatjuk összes dühünket". Szememet lesütve álltam a „bírák" előtt, akik még az őseimet sem kímélték lesújtó szavaikkal. Szóhoz sem hagytak jutni, pedig még a halálraítélt is szólhat az utolsó szó jogán.

Anyai érzelmeimben megtiporva támolyogtam haza. Nem beszéltem az eseményekről otthon, nem akartam, hogy a munkától megfáradt családfő újabb terhet cipeljen. Bennem csak az motoszkált, amit otthonról hoztam: „egy anya köténye mindent eltakar". Sokáig azon rágódtam, milyen bátorság kellett ahhoz a tanárok részéről, hogy mint nővel és anyával ilyen illetlenül elbánjanak. Vagy meglátták bennem az őseim örökségét, az alázatosságot? A magasabbrendű iránti tiszteletet? Vagy a békesség érdekében kötött megalkuvást? Vagy talán azt az anyai érzést, mely azt súgta nekem, a gyermekem jövője mindennél fontosabb?

Mindenesetre nem szegte kedvemet az effajta megtorlás, s a következő hónapban újra a sorokat duzzasztottam jelenlétemmel. Rendkívül erős dac munkálkodott bennem, tudtam, hogy azon a napon hagyom kitörni magamból a régóta elfojtott vad indulatokat, amelyek már régóta a felszín alatt gyűrűztek. Határozottan léptem a tanárok elé. Elmondtam, nem szeretném, ha megismétlődne a múltkori esemény. A szópárbaj végül higgadtan végződött, sőt, szövetséget ajánlottak az addig „nyuszinak" hitt édesanyának. Persze ezért a bátorságomért nagy árat fizettünk mindketten: mert ha a diák iskolai előmenetele nem hibátlan, duplán kell megszenvednie még a közepesért is. A diákévek végére tanár–diák kapcsolata megszelídült, békében váltunk el. Azóta már boldog, kiegyensúlyozott felnőtt a gyermekem, aki azóta kezet csókolva hálálta meg a kitartásomat,  bizalmamat, a vele való törődést, a kettőnk között elmélyült anya–fia barátságot. Néha magamon is elcsodálkozom: az idők folyamán lassan szakítottam azzal a múltammal, amelyben sokszor félelemmel néztem a holnap elé. Levetkőztem azokat az intelmeket, sőt, nevezhetném babonákat, amelyekkel elindították az én korosztályomat az életbe. Azóta felszabadultabban élek, s néha azon kapom magam, mintha két énem lenne: egy tartózkodóbb, de másoknak nem alárendelt, valamint egy vagányabb, aki a külvilág minden rezzenésére nyitottabb.

Horváth Kálmánné, Győr

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

SMS 06.14.

Tovább olvasom