Kisalföld logö

2017. 06. 22. csütörtök - Paulina 19°C | 32°C Még több cikk.

Amsterdami biciklik

Nyáron úszni, télen korcsolyázni, és amikor csak lehet: biciklizni.
Görgey Gábor:Amsterdami biciklik

Nyáron úszni, télen korcsolyázni, és amikor csak lehet: biciklizni. Ezek voltak az én diákkorom mozgásmítoszai. Tehát nyáron a Lukács és a Csaszi. Télen az óriási Marczibányi tér, amit akkor mg fellocsoltak jégpályának, mégpedig az egészet: nem is volt ilyen hatalmas és csodás jégpálya, szerintem, kerek e világon. Kora tavasztól ôszutóig pedig utcák és terek, országutak és dűlôk, hegyek és völgyek, a bicikli kemény, férfias bôrnyergében.

Kezdetben volt a Brenabor: dísztelen, fekete és – ma már nem látni ilyet – hurkaszerű ballontömlôkön gördülô masina. Ez volt az ősbicikli, ami nem úgy értendô, hogy szinte velocipéd, hiszen kitűnő, strapabíró és gyors gépnek született. De több generációs szolgálata a családban kialakította egy elpusztíthatatlan őslény és egy hűséges háziállat vegyülékképét bennünk. Nemcsak a legszűkebb, de a tágabb család különbözô nemzedékei sem tudták elképzelni, hogy más kerékpár egyáltalán létezhet, és hogy más gépen is meg lehet tanulni biciklizni.

Ez a derék öreg masina a Branyiszkót is megjárta alattam. Barátságos brummogásából annak idején – mert saját, összetéveszthetetlen hangja volt – úgy éreztem, mintha már járt volna errefelé. És valóban, otthoni kérdezôsködésemre kiderült, hogy a Brenabor nemcsak beszélni tudott, de nem is hazudott: a családból nem én jártam vele elôször a Branyiszkón.

Nem hazudott, mivel hogy jelleme volt, kikezdhetetlen. Ma is, tízezer gép közül, megismerném. Persze, ha még élne. Ami nem valószínű. Elképzelem, valahol ott hevernek enyészet roncsolta részei. És elszomorodom. Mert az öreg Brenabort el kellett volna temetni, ünnepélyesen, midôn ballontömlôin át végleg kilehelte lelkét. Az öreg Branbornak sírhely kellene. Ahová a tágabb család különbözô nemzedékeinek képviselôi idônként elzarándokolnak, és csokrot helyeznek Brenabor földi maradványainak sírhalmára.

Egyik régebbi, Elégia egy biciklihez című versemben írtam:

Örök barát, keréknyomod
még ma is minden úton megtalálom
s az utak végén ott lobog
megismételhetetlen ifjúságom.

De az inkább a másik, teljesen saját tulajdonú kerékpárnak szólt. A Csepelnek. Ez már a kamaszkor gépe volt. A gyermekded puritánság messze tűnt, a kezdetek boldog homályba – mert a Csepel már roskadozott a különbözô szerelvények alatt. De legfontosabb szerepe más volt. Ő segített becserkészni azokat a lányokat, kiknek szívbéli hajlandóságát egy kamasz úgy véli elérni, hogy minden lehetô módon idegesíti ôket.

Az iskolából hazabandukoló lánycsapatok elôtt centiméterekkel elszáguldani vagy milliméterekkel lefékezni, hogy csikorogjon a fék, verjen port az út, sikoltson a gumi – ez a legelemibb udvarlási etiketthez tartozott. És csodák csodája, egy idő múltán a kiszemelt lány, ahelyett, hogy végképp megutálta volna e finomra árnyalt szerelmi vallomásokat – egyszer csak ott ült, a nyereg előtt, a vázon, és illatos haja a kamasz arcába lobogott. Aki, férfias erejét bizonyítandó, a legmeredekebb utcán is föl akarta vinni édes terhét, és a legkritikusabb pillanatokban, éppen a légszomj fulladásküszöbén, az illatos hajsátor úgy eltömte orrát és száját, hogy nem maradt más hátra, mint szégyenszemre föladni – avagy a szerelmi halál. Szíve szerint ez utóbbit szerette volna, mégis az elôbbít választotta. Ki tudja, miért?

A csodás Csepelt is elnyelte a múlt, de – ahogy a sírfeliratok hirdetik, a fogalmazás nem éppen gazdag találékonyságával – „emléke örökké élni fog":
Csillogóbban, mint egykoron
–fényed az idô sem tudta kiszívni –
vágtatsz most valahol, kamaszkorom
csillagokba tűnt táltosa – bicikli!

Azután hosszú időre elváltak útjaink. Kapcsolatom a kerékpárral, mint az élôlények egyik species-ével, annyira elsorvadt, hogy csak akkor kaptam észbe, mi zajlott le bennem, amikor az elsô autó kormánya mögött az elsô esti országúton az első kivilágítatlan kerékpárt kívántam kemény káromkodások közepette a pokolba. Majd ujjongva üdvözöltem minden táblát és tilalmat, ami a biciklistákat sújtja.

Ennek a fennhéjázó korszakomnak Amszterdam vetett véget. Az amszterdami biciklisták. Egyáltalán: Hollandia, mint bicikliország. Ott döbbentem rá, hogy a biciklistákat nemcsak szidni, de szeretni és tisztelni is lehet. Igaz, hogy a holland biciklisták nem öngyilkosjelöltek és nem űznek sportot abból, hogy ha valaki este kivilágítatlanul útra kel, vajon hazaér-e vagy netán eltalálja egy autó az országúti kuglipályán?

Ehhez persze hozzátartoznak az országutakon és a városokban kialakított biciklisávok is. Tehát amikor még nem volt világdivat urbanizációs ártalmakról, érelmeszesítô mozgáshiányról, környezetszennyezôdésrôl beszélni – az amszterdami biciklisták békés csendben gördülő forgataga egy világképet közvetített számomra. Mindez nemrégiben még mosolyogtató nemzeti különcségnek, ódon konzervativizmusnak hatott – ma pedig mintha a jövőt mutatná. Szinte futurológiai példázatnak látszik.

Hosszú évek teltek el azóta, és én dédelgetem magamban a titkos vágyat: mikor jön el a pillanat, amikor Pesten is lehet már biciklizni? Nem úgy, hogy szemérmesen kicsempészek egy gépet Buda félreesô tájaira. Hanem úgy, hogy egy tisztes pesti polgár nyeregbe pattan és elindul ügyeit intézni a városba. Nem tolong villamoson és autóbuszon, kocsijával nem kerül dugóba a Nagykörúton, és ötperces ügye miatt nem keres negyven percig parkolóhelyet a Belvárosban. Persze most is nyeregbe pattanhat, senki nem tiltja. Csak éppen röstelkedik. Fél, hogy komikus hatást kelt. Mert nálunk a városi biciklizés még nem költözött be a köztudatba. Ahhoz, hogy proccoló Budapestünkön biciklidivat legyen – katasztrófa kellene.

Vagy egy váratlan divathullám, mely a kerékpárt státusszimbólummá emeli.

szinház.hu

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Egyre kevesebb külföldi vesz ingatlant

A külföldiek harmadannyi ingatlant vettek tavaly a megyében, mint a rendszerváltást követő… Tovább olvasom