Kisalföld logö

2017. 04. 26. szerda - Ervin 12°C | 21°C Még több cikk.

Albert Györgyi: Miért pont én?

Albert Györgyi őszintén elénk tárja mindazt, amit a legjobb barátjának se szívesen fed fel az ember.

Valahányszor megpróbálok elképzelni egy tökéletesen kiegyensúlyozott személyiséget, mindig visszariaszt a szürkesége.
(J. D. Griffin kanadai pszichiáter)

Előszó

Ha igaz, minden történetnek van valami tanulsága. Az enyémnek bizonyosan. Mert az mégsem lehet tanulság nélkül való, hogy míg odakint az utcákon zenével, tánccal, mulatozással köszöntik honfitársaim hazánk Európai Unióhoz való csatlakozását, addig én a Pszichiátriai Klinikán, félelmek hadától ostromolva, félhülyére gyógyszerezve ünneplem a negyvenedik születésnapomat!
Marad számomra a fantázia világa. Behunyom egy percre a szemem, s elképzelem, amint a Duna-parton, a tűzijátékot bámulva állnak az ünneplők. Boldogan mosolyognak, és egymás nyakába csimpaszkodva köszöntik az új kort.
Az ápolónő nem mosolyog. Gépiesen húzza ki karomból a tűt, új fiolát teker a cső végére.
Miért nem mosolyog? Olyan nagyon kellene, hogy mosolyogjon! Egy fél mosolyától talán jobb lenne az éjszakám! Arcvonásai fiatalosan elevenek, bizonyára hajlana a kedvességre, ha megkérném. De hisz egész életemben kértem, koldultam: szeretetet, törődést, simogatást.
Szakemberek szerint egy embernek naponta tizenhét érintésre van szüksége ahhoz, hogy szervezetében felszabaduljanak a boldogsághormonok. Tizenhétre?!?!
Az ápolónő még egy méltóságteljes pillantást vet az infúzióra, aztán elsuhog hófehér köpenyében. Magamra maradok, ezúttal a démonaim nélkül. Az átkozottak sunyin várakoznak jelenésükre, s rögtön ott ólálkodnak körülöttem, amint múlik kissé a nyugtatók hatása. Nem elég nekik, hogy kíméletlenül leőrölnek egy egész életet, hogy elhamvasztják a lelkem. A visszafordíthatatlanba akarnak kergetni.
Újra elhatározom, hogy nem adom meg magam. Istenem, hányadszor már! Elegem van a tekintetekben lappangó szánalomból, a szertartásos és üres „Hogy vagyunk, hogy vagyunk?" kérdésekből, a tapintatos félrenézésekből. Meg hát magamból is, ebből az elhanyagolt, hányásszagú, siralmas figurából.
Mindez persze utópiának tűnik így, szederjes ábrázattal, görcsbe merevedett kőtömbként heverve a pszichiátrián, de újra és újra kénytelen vagyok felkavarni múltam állóvizét, mert csak ez tarthat életben. Csak a jövőbe vetett hit adhat erőt a betegségemmel való küzdelemhez, csak egy jobb élet reménye segíthet elviselni az őrület agyamban nyüzsgő, ezernyi bogarát. Elviselni a végeláthatatlan éjszakát, a síri csendet. 

„Azért vagy ember, hogy uralkodj az érzéseiden! Légy erős, és szedd össze magad!"

Ismerős? Az emberek többsége amúgy is a depresszióst magát tartja felelősnek az állapotáért, sokszor elfordulnak tőle: bolond, nem normális, kiszámíthatatlan, labilis. Elmebeteg. Így hát – ebben az országban, ebben a kultúrában – jobb hazudni. Fogcsikorgatva erőt demonstrálni. Az igen! Az a tökös: nem vállalni a betegséget, nem kérni segítséget. Szerencsére a depresszió nincs úgy az emberre írva, mint más betegség. Nem sántít tőle, csak bezárkózik, ki sem mozdul a lakásból. Igyekszik leplezni a baját, hogy mások ne vegyék észre. Nem olyasmi, amire büszke lehetsz. Sokan azt mondják: kitalált betegség, pedig megélni nagyon nehéz. Talán azt hiszik: magának csinálja az ember. Azt mondják, ezt neked kell megoldanod.

Ami engem illet, igazán szerencsés vagyok. A közvetlen környezetemben sok intelligens, kulturált ember vesz körül: a családom egy része, a barátaim, a férjem, akik tudomásul veszik a betegségemet, és elszenvedik a depresszió rájuk háruló következményeit. Mi mást is tehetnének? Aki, akik erre hosszú távon nem képesek: feladták. Rég nem tartanak velem kapcsolatot. Tán jobb is ez így. Mindenkinek.
A társadalom – megkockáztatom – legnagyobb része, köztük okos, tanult, művelt emberek, nem is tekintik betegségnek a depressziót, nem veszik komolyan. Önsajnálatnak, nyavalygásnak, lustaságnak, hisztériának gondolják. Magyarországon a betegség bagatellizálása és társadalmi megbélyegzése jelenti a fő problémát, amiből egyenesen következik, hogy a kór aluldiagnosztizált, és az érintett betegek többsége semmilyen kezelésben nem részesül.

Hogy mit akarok valójában?

Őszintén a nyilvánosság elé tárni mindazt, amit a legjobb barátjának, négyszemközt se szívesen fed fel az ember. Hogy miért akarom ezt? Egyrészt önző érdekből: öngyógyítás végett. Az írás, az önvallomás eredményes gyógymód lehet. Nagyon szeretném, ha önmagamon is segíteni tudnék. Ha sikerülne kiírnom magamból az állandósult lelki nyomort.

Másrészt, mint már említettem, állítólag minden történetnek van valami tanulsága. Sőt, egy olyan ember emlékei, gondolatai, akit tizenegy éve tart markában a depresszió, talán reményt, hitet, erőt adhatnak sorstársainak. Hogy rádöbbenjünk végre: ha a betegség többnyire nem is győzhető le, de ketrecbe zárható, akár évtizedekre.
Sokan vagyunk. Csak Magyarországon több mint egymillióan. Szívszorongató belegondolni, hányan gubbasztanak ágyukon ebben az órában is elgyötörten, ordítóan fájó gondolataik börtönében senyvedve! Hányan érzik úgy, hogy kínjaikra csakis önként vállalt haláluk jelenthet megváltást!

Felelősséggel, segítségnyújtással tartozom, cserébe mindazért, amit éveken át értem tettek az orvosaim, az ápolónők, a szeretteim. Segítséget akarok nyújtani a sorstársaimnak, és az egészségeseknek is. Szeretném, ha e könyv lapjairól valamelyest kiderülne, hogy mi is valójában a depresszió; hogy egyáltalán melyik fajtájánál van esély a gyógyulásra; hogy miképpen lehet kezelni ezt a betegséget; melyek a biztos jelei annak, hogy nem csupán rosszkedvűek vagyunk, hanem sokkal súlyosabb a baj; és hogy milyen praktikákra támaszkodhatunk a túlélés érdekében.
Hiszem és vallom: ha már a sorsom megadta, hogy valamennyire ismert ember legyek, akkor néha, „életbevágó ügyekben" igenis kötelességem a hangomat hallatni.
A könyv első része komor kalandozás a múltban és tabuk nélküli vallomás a jelenről. Ezt egy ismert emberekkel és orvosokkal készített interjúkból álló rész követi a depresszióról. Végezetül kedves kollégám, Nógrádi Gergely faggat a jövőről.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szenti Tibor: Remény és küzdelem

Szenti Tibor író, helytörténész Ernest Hemingway Az öreg halász és a tenger című regényéről beszél. Tovább olvasom