Kisalföld logö

2017. 02. 20. hétfő - Aladár, Álmos 0°C | 9°C Még több cikk.

A történelmi lázadás művészete

A neves rádiós újságíró, Tóbiás Áron 1989-ben emlékkötetet jelentetett meg Nagy Imréről, az '56-os forradalom miniszterelnökéről. Ezt követte "A magyarok vére" című könyve. A hétszáz oldalas könyvhöz Szabó Magda és Mészöly Miklós írt előszót.

Budapesten találkoztunk neves kollégánkkal, bár mint mondta, gyakori látogató a megyében. A nagy Duna mentében talált rá évekkel ezelőtt a kellemes, természetközeli nyaralójára.

Mit gondoltak akkor?

Ötvenhatnak nemcsak tanúja és krónikása, hanem részese is volt. A Szabad Kossuth Rádió egykori szerkesztőjét az úgynevezett „kis íróperben" elítélték. Azért kerestük fel, mert említett könyvei becses kordokumentumok. Átsüt rajtuk a szerző és szerkesztő személyes, érzelmekkel is megpecsételt hitele és hite azok iránt, akik ama történelmi időkben vele együtt nemcsak igazságkeresők, hanem igazságtevők voltak. Mindezt nem ő mondta. Mi írjuk róla e mondatot beszélgetésünk konklúziója, végkicsengése alapján. De ötvenhat, a forradalom és a nemzeti szabadságharc több mindenféle sémánál és kísértő egyszerűsítésnél. A lázadás művészete is, ahogy a híres franca filmes
William Guérin nevezte. A heroikus történet bármely prizmáján nézzük utólag az eseményeket, Tóbiás Áron, a krónikás nem hagyható ki belőle. A francia dokumentarista őt is megkérdezte említett filmjében.

Nyilatkozata szerint nem arra volt kíváncsi, hogy mit gondolnak utólag a szereplők ötvenhatról, hanem arra, hogy mit gondoltak akkor.
– Tényleg, mit is? – kapaszkodtunk a kérdésbe beszélgetésünk elején. Tóbiás Áron idézte a franciát: „La noit renoe", azaz „elment az éjszaka". Ez futott át rajta, amikor Nagy Imre mögött állt, híres beszédét jegyezte és a Szabad Kossuth Rádiónak adta tudósítását és még az tudatosult benne: valami véget ért, valami elkezdődött. Tényleg úgy, mint az éjszaka.

– Amikor Guérinnel bejártuk a helyszíneket és ismét azon a helyen álltam, ahol egykor, a miniszterelnök dolgozószobájában, mintha visszatért volna az az idő. Ritkán adódik ilyen pillanat. A neves francia éppilyen pillanatokra vágyott és a jelek szerint sikerrel vette az akadályokat.
– Ő az a francia filmes – emlékeztetett Tóbiás Áron, aki filmet készített Jean Jaurésről, pontosabban arról, hogy miért nem lehet Jaurésről dokumentumfilmet csinálni, ő az, aki botrányt kavart azzal a munkájával, amelyet „A náci kollaboráció története Elzászban" címmel vetítettek. Botrányt kavart persze, sokak érzékenységébe gázolt. Nem szerették érte, de Guérinnek az a véleménye, hogy a múlttól (annak terheitől) csak úgy tudunk szabadulni, ha hitelesen idézzük őket. Magunkban tartani őket vagy lemondani róluk nem lehet. E szándék hozta Budapestre 1996-ban, a forradalom negyvenedik évfordulóján, hitelesen akarta idézni a forradalmat.

– Sikerült ez neki?

– Annyira sikerült – adta a választ Tóbiás Áron –, hogy Európa számos tv-je vetítette a negyvenedik évfordulón, október 23-án, de itthon nem közvetítették az Arte francia–német televízió produkcióját. Azóta sem. Pedig a Duna TV is részt vállalt benne. A szépen komponált dokumentumfilm ugyanis záróképeivel azt üzeni: az ötvenhatos történetnek még nincs vége, legalábbis nincs lezárva.

– Hogyan keletkezett a film, kik szerepelnek benne? És ön hogyan került bele?

– A film felvételei közben Guérin nyilatkozott és elmondta, hogy tizenhárom napot töltött Budapesten, negyven emberrel negyven órát beszélgetett kamera előtt, velem is az Astoria halljában. Ezután mutattam meg neki a Parlamentet, azt a helyet, ahol a Szabad Kossuth Rádió tudósítójaként álltam. A negyven órából keletkezett egyórás film tizenhárom szereplővel. Köztük én voltam a krónikás (talán 7–8 percben), a többiek: Fedor József, Gömöri Endre, Kaviczky Ferencné, Kopácsi Sándor, Kovács István, Németh Bálint, Lucza Béla, Peredi László, Rácz István, Somlai László, Vásárhelyi Miklós, Wittner Mária, a tevékeny részesei az eseményeknek. Megkerestek és ott voltam. Ennyi.

Mint a Bastille ostroma idején

A viszonylag hosszú beszélgetésünknek az egykori dokumentumfilm csak egyik inspirátora volt. A másikat Tóbiás Áron személyes sorsa képezte, amelyből ugyancsak felelevenített számos epizódot. Zömüket megírta két vaskos könyvében. Bárki olvashatja azokat. Kivételes pillanat volt ellenben az is, amikor a francia filmesstáb operatőre felvitte a kosárban a Parlament tetejére. Pompás idő, napsütés. A Kossuth térre látás a magasból azért szükségeltetett, mert William Guérin kérdése az volt: mi történt Nagy Imre beszéde után?

– Ott fönn, akkor ugrott be az agyamba, hogy a nagy tömeg szétoszlásának látványa része indult a Sztálin-szobor felé (ledönteni a zsarnokság jelképét), a másik rész a Szabad Nép szerkesztőségéhez és a rádióhoz igyekezett, a harmadik kapaszkodott a teherautókra, hogy induljon a raktárakba, hogy fegyvert szerezzen. Hasonlóképp, mint a Bastille ostroma idején, ezt mondtam a franciáknak.

Pedig spontán akciók voltak ezek. Guérint amikor megkérdezték, hogy a film felvételei közben változott-e képe a magyar ötvenhatról, igennel válaszolt. Okát abban jelölte meg, hogy közelről minden esemény másképp látszik, mint távolról. Lényeges észrevétele volt az is, hogy budapesti 13 napja előtt a magyar ötvenhatot sokkal szervezettebbnek gondolta. És nem feledhető a „lázadás művészének" az a megjegyzése sem, hogy ha a kommunizmus megtörni igyekszik az embert, akkor fel kell kelni ellene. Ugyancsak hasonló lesújtó véleményt alkotott azonban a kapitalizmusról is.

Maradandó pillanatok

– És önnek milyen emlékezetes pillanatai maradtak még ötvenhatról?

– Mindenekelőtt az, hogy a Szabad Kossuth Rádió „egyenesben közvetítette a forradalmat". Ez ugyanolyan sajtótörténeti pillanat, mint amikor a CNN adta az Öböl-háborút. Akkor még nem volt tv, ellenben a mi rádiónk stúdiója a parlamentben működött „Nagy Imre hangjaként". Ez az egyik maradandó pillanat számomra. Nem feledhető az sem, amikor a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjaként jelen voltam Nagy Imre tetemének kihantolásánál. Közelről láttam Alexander Dubcek arcát, amikor megállt Nagy Imre sírjánál, a 301-es parcellában. Kísérteties volt az ötvenhatos magyar miniszterelnök és a hatvannyolcas prágai tavasz vezetője közti hasonlóság. Közelről láttam mindkét arcot. Megfigyeltem rezdüléseiket. Észrevehettem: mindkét arcot a történelmi pillanatok formálták véglegessé.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Gyertyatolvajok buktak le

Mintegy százezer forint értékű gyertyát próbált meg ellopni munkahelyéről három férfi a Somfalvi úti… Tovább olvasom