Kisalföld logö

2017. 04. 30. vasárnap - Katalin, Kitti 3°C | 16°C Még több cikk.

A sármos trombitás

Minden koncertjük varázslatos, ami nem is csoda: a Hot Jazz Band vezetője, Bényei Tamás igazán ráérez arra, amit a "hot jazz" fogalom takar. Vallja, hogy a zenéléshez érzelmi intelligenciára is szükség van. 
Bényei Tamás egy New Orleans-i kollégával
– Ha jól tudom, zenekarának többféle győri kötődése is van.
– A nagybőgősünk, Juhász Zoltán győri, klarinétosunk, Fodor László pedig ide járt főiskolára. Egyébként mindannyian szeretjük a várost, többször felléptünk Győrött és már nevünk van itt. Tavaly nyáron a Cotton Club Singersszel közösen adtunk nagy sikerű koncertet. Persze többeket a négy neves énekes vonzott arra az előadásra, de sokan már felfedezték maguknak azt a műfajt, amit mi képviselünk.
– Adódik a kérdés: miért épp ezt a műfajt, miért a dzsesszt választották ?
– Nálam ez régi szerelem. Kedves trombitatanáromhoz, Apáti Jánoshoz Siófokon négy évig jártam. P imádta Louis Armstrongot és dixielandbandát szervezett. Ez egyedülállónak számított az országban annak idején. Így gyerekfejjel szerettem bele ebbe a műfajba, pedig képzőművésznek készültem. Főiskolát végeztem és grafikus vagyok eredetileg, de nem gyakorlom a szakmámat, elcsábított a zene. Persze kezdetben csak hobbi volt, de mikor előfelvételisként bevonultam katonának Zalaegerszegre, találkoztam egy zenekedvelő és -művelő fiúval, akivel megalakítottuk a zenekart. A tagok aztán a hosszú évek alatt cserélődtek...
– Ki a törzsközönségük ?
– Az idősek körében és a középkorosztályban is sikert aratunk. És ami igazán meglep: a fiatalokat is megnyerjük ennek a műfajnak. Talán azért, mert fiatal arcok néznek vissza rájuk a színpadról. Akadnak, akik klubjainkba jönnek el esténként, vannak, akik a koncertekre. Kik mikor érnek rá. Az intellektuális és a kevésbé intellektuális rétegben is megtalálhatók rajongóink, mert itt a zenéről van szó. A muzikális beállítottságú emberek szeretik a számainkat, mert míg sok más zene ritmusra vagy motívumokra, a miénk dallamokra épül. Rövid, jól felfogható, kicsiny dallamokra, melyek egy-egy kompozíciót képeznek. Erre sokan fogékonyak.
– Egy nagy bajom azért nekem volt az egy éve Győrött tartott nagy sikerű koncertjükkel. Nem lehetett táncolni a koncertteremben, pedig a Hot Jazz Band zenéjét nehéz ülve „ tűrni " .
– Amit mi játszunk, az valóban tánczene volt annak idején. Hatvan-hetven évvel ezelőtt ez felelt meg a mai diszkónak. Nem csoda, hogy felforrósítja a hangulatot és sokan szívesen táncra perdülnének, ha hallgatják. Egyébként manapság reneszánszát éli a szvingtánc és a mókásabb ága, a lidihapp. Pesten ezt már sok helyen tanítják. És ahol mi játszunk szerdánként, az Alcatrazban, egy amerikai stílusú kocsmában, ott van is táncparkett. Alkalmanként ötvenen-százan összeverődnek és mindig hatalmas nagy buli van.
– Koncertekre vagy táncos alkalmakra kapnak több felkérést ?
– Koncerteken és klubokban sajnos ritkábban játszunk, többnyire olyan rendezvényeken lépünk fel, ahol a háttérzenét szolgáltatjuk. A munkánk nyolcvan százaléka abból áll, hogy fogadásokon szépen, halkan fülbemászó dallamokat adunk elő, miközben az emberek cseverésznek, esznek. Mi csak megédesítjük a hangulatot. Bennünket egyébként nem zavar, ha nem figyelnek ránk. Nem is az számít, hogy mekkora a hallgatóságunk és ül vagy táncol. Tíz nézővel is lehet fergeteges hangulatot produkálni. Minket a közönség visszajelzése inspirál, annak pedig sok összetevője van. A művészember nagyon érzékeny, a pillanatnyi állapotától is függ, hogyan ítéli meg a közönséget.
– Széles repertoárral, sok díjjal büszkélkedhetnek. Mennyire vesznek
részt a hazai versenyfutásában?
– Bátran mondhatom, hogy a zenekarom kívül esik minden magyarországi könnyűzenei versengésen. Valahogy mindig kívülállók voltunk. Úgy érzem magam itt, mint egy külföldi. Komolyan. Magyarországon nincs akkora nimbusza ennek a műfajnak. Korábban el is csodálkoztak a rádiók zenei szerkesztői, ha rólunk volt szó: „Jé, mi ez a név?" Ha Ausztriába megyünk, ott tudják, mit jelent az, hogy hot jazz. Maga a kifejezés ugyanis a szvingkorszak egy stílusát jelöli. Ennek ellenére rengeteget hívnak minket fellépni, vagyis jó külföldinek lenni itthon. Kuriózumnak számítunk és én nem is vágyok a populáris művészek életére, arra, hogy magazinokban írjanak az életemről. Ez így nagyon jó, ahogy van: valamennyire ismertek is vagyunk, meg nem is.
– Mi a titkuk?
– Rá kell érezni a dzsessz változásainak finomságaira. Észre kell venni, hogy melyik dallamot írták a húszas években és azt miért úgy írták meg. Azokat másképp kell játszani, mint a harmincas és a negyvenes években születetteket. Próbálunk ráérezni a hangszerelésekre, kóstolgatjuk a korszakokat, mert mindegyiknek van üzenete. Ez nagyon jó, olyan, mint egy időutazás. Rá kell érezni a mondanivalóra és arra, hogy azt milyen
köntösben kell tálalni. Az a legszebb, ha az előadás hiteles. Szerintem Mozartot, Bachot is úgy jó játszani, ha a zenész ráérez arra, hogy a szerző hogyan találta ki művét. Ehhez egyfajta érzelmi intellektus kell. Az én babám egy fekete nőt például szörnyű lenne esztrádzenekari kísérettel, zengetett effektussal előadni. Ez úgy jó, ha megszólal a tuba, a bendzsó és nincs semmiféle zengés.
– Hogyan oldja meg, hogy énekmodorának gramofonos hangzása legyen?
– Ez nagyon könnyű, vicces kis dolog. Utánozom a korabeli énekeseket és sokan úgy érzik, hogy na ez pont olyan, mint a gramofonon, pedig az előadó egyénisége mindenen átjön. A század eleji énekeseknek gyönyörű vibrátójuk volt, én őket utánozom, de az előadásomban benne van az én torkom is, nem csak a másolás. Ehhez némi rátermettség is kell. Például én angolul nem beszélek remekül, de jó a kiejtésem. Előfordul, hogy ha beszélgetek egy angol anyanyelvűvel, hirtelen nem értem, miért hiszi azt, hogy én olyan jól értek a nyelvén. Persze hallott énekelni.
– A műfajuk mintha nem öregedne, szüntelen a New Orleans-i napfényt árasztja. Honnan ez az optimizmus?
– A dzsessz örök érvényű dolog és a Hot Jazz Band virtuóz előadásmódjával stílushűségre törekszik. Szórakoztató és dallamos zenénkkel az a célunk, hogy kellemes perceket szerezzünk. Egy kis életörömöt akarunk átadni, azt, amit mi megéreztünk a műfaj hangulatából. Szerintem a tizenhetedik században is íródtak tingli-tangli muzsikák, amiket réges-rég elfelejtett az emberiség, és ma is születnek olyanok, amiket húsz év múlva is hallgatni fogunk. Egyébként én elmélyedtem a dzsesszkorszak számainak kutatásában és rengeteg olyan dal van, ami hamvadó cigarettavégről, csalódottságról szól. El is gondolkodtam rajta, miért érezzük olyan derűsnek például az amerikai dalokat, pedig arról szólnak, hogy „megbánod, hogy elhagytál", hogy „összetörted a szívem". Mindegyikben van azonban vitalitás és ez a fontos. A szomorú dalokon is átüt a „csakazértis", és ezt kell nekünk átadnunk.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Sean Penn ismét a vásznon

Sean Penn híres arról, hogy milyen különleges gonddal készül szerepeire; legújabb, Nevem Sam (I am… Tovább olvasom