Kisalföld logö

2017. 12. 14. csütörtök - Szilárda 0°C | 7°C Még több cikk.

1989

Karácsony előtt, az adventi várakozás idején mindig történnek szép dolgok. Van úgy, hogy ezeket csak kevesen veszik észre: a valóság áttetsző szövete mögött maradnak, a legtöbb halandó szeme számára láthatatlanul. S van úgy is, hogy mi magunk válunk szereplőivé egy olyan történetnek, amit magunk sem hinnénk, ha valaki más mesélné.
Néhány nap lehetett már csak a Megváltó születése napjáig, s felbolydult az egész urbánus nép, szaladtak ki a térre, hogy gyorsan, hipp-hopp pótolják, amivel oly keveset akartak csak törődni, hogy az utolsó napokra hagyták: vettek némi ajándékot. Műanyag, lötyögő kerekű autót itt, bőrből készült, szép mappát ott, egy harmadik helyen csavarintott derekú gyertyát, a sor végén még egy sálat meg egy sapkát gyorsan, aztán huss, haza. Letudtuk ezt is, lehet csomagolni. És amikor elment a nagy roham, mintha a rómaiak serege vagy a punoké vonult volna vissza a térről, hirtelen lehetett látni a korábban testek takarta standokat, hirtelen kigyúltak az ég fényei, amiket nem sokkal előbb fejek takartak ki előlünk, hirtelen csend lett, és megint tiszta a levegő, és hidegebb is, mert nem leheltünk annyian a sátrak közibe, akkor jöttek azok az emberek, akik szeretettel néztek széjjel, akik lassan közelítettek a sorok között, ahol megálltak, el is bámészkodtak, mert úgy vélték, mielőtt az ember választ, észre kell venni egy tárgy hívását, meg kell hallani, hogy az ajándék önként jelentkezik, és azt suttogja kissé rekedtes, vékonyka hangon, mert ugyebár hetek óta hideg van, hogy „engem vigyél haza".

Azokon az utolsó napokon még eszembe jutott a szép tolvajnő, de leginkább arra a kis kócos fiúcskára gondoltam, aki naponta elsétált a standunk előtt, s nagy szemekkel, áhítatos szótlansággal nézett egy rózsafüzért. Valami érdekes anyagból volt, nem fa, furcsa műanyag, keverék, a színe meg mint a friss velő, de mégis szép volt, finoman formázott kis gyöngyök, az éke pedig egy piciny kereszt. Éppen gyerekkézbe való. A gyerek sosem szólt. Állt, és nézte a füzért. Nem kapcsolódott össze a tekintetünk, mintha ott se lettünk volna. Kis kezeit a háta mögött öregesen összekulcsolta, s nézett felfelé, ahová a rózsafüzéreket egymás mellett szépen, sorjában felfüggesztettük.

Tudtam, hogy nagyon vágyik rá. Az idős nénikkel könnyű dolgom volt, egy-két akció és már meg is volt az öröm. De a fiúcskával. Vele nem volt könnyű dolgom. Nem is volt dolgom, mert nem hagyta. Ha ránéztem, meg sem rebbent, bár biztosan érezte, hogy figyelem. Ha az asztal mögött lerakott raklapon toporogva közelebb mentem, vagy odaszóltam neki, riadtan vágott egy jobbraátot, s már ott sem volt. Napokig várhattam, míg visszajött. Egyszer még azt is kiírtam, minden Jézus szíve-képeslapért (á la 10 forint) egy rózsakereszt ajándékba. Ez sem hatott. Mintha nem is látta volna. Makacs volt. El nem tudtam képzelni, mire vár. Aztán egyszer megjött az édesanyjával. Apró, beteges asszony, hosszú szoknyában, nagy kabátban. A fejére nagykendő kötve, mintha nem is városi lenne. Kérdezte, mennyi a rózsafüzér. Mondtam neki, százötven forint. Nagy pénz volt akkor. Adott nekem egy kétszázast.

Valahogy láttam, hogy nagyon szegények, s ez talán az utolsó pénz a decemberi fizetségből. Hát jó. Visszaszámláltam neki. Nézte az asszony a tenyerébe számolt bankókat, aztán nézett rám, aztán nézett megint a bankókra. Mondott valamit a fiának, akiről akkor vettem észre, nem a szemébe néz az anyjának, hanem a szájára, meg az egyik kezére, amivel mutogat. Hát bizony. Többet számláltam. Mintha ezrest adott volna. Bizonygattam, tegye csak el, én tudom, hogy jól számoltam. Nagyon furcsán nézett rám. Nem akart engedni. Tegye el, a fiúcska kedvéért – mondtam. Néztünk egymás szemébe, s lassan a zsebébe gyűrte a pénzt. Öreg, törődött keze volt, dolgos kéz. Elrakta a bankókat. Hátat fordított, én nyújtottam a fiúcskának az olvasót, de nem akarta elfogadni tőlem. Aztán mégis. Amikor elindultak, átkarolták egymást. Zuhogni kezdett a hó.

Néhány nap múlva a határ túloldalán kitört a forradalom. Kétszer jártam meg egy hét alatt az utat Romániáig. Cukrot, lisztet, ásványvizet, gyógyszert, krumplit, ruhát, gyümölcsöt vittünk a katonáknak. Éjjel orvlövészek lőttek ránk a házak tetejéről. A kórházban egymásra dobálva feküdtek a halottak, a sebesülteket a magamfajta utcáról bejöttek segítettek ellátni. A béke és a tűzszünet rövid óráiban alsónadrágok száradtak a tankok csövén. Karácsony múltán, amikor visszajöttem onnan, ahol láttam mindent, s annak is az ellenkezőjét, nyugalomra vágyva menedéket kerestem a dómban. A padsorok között már nemigen láttam, telegyűlt a szemem könnyel. Sirattam azokat, akik meghaltak odaát.

És sirattam azokat, akik ezeket a csodálatos napokat már nem érhették meg. Végül helyet találtam a sor szélén. Sokáig ültem lehajtott fejjel, mintha álmodtam is volna. Már elgémberedtem, hosszú idő telhetett hát el, mire gondolataimtól és friss emlékeimtől szabadulhattam. Akkor kinéztem oldalra, és láttam: valaki figyel. A fiúcska bámult engem. Kis ujjaival szaporán morzsolgatta az olvasót, mozgott a szája, bár a hangját nem hallottam. Egy pillanatra összemosolyogtunk. Mint akik messziről érkezve lépnek be egy meleg szobába. Belesajdult a szívem, de melegség töltött el. Tudtam, jó helyen vagyok.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Ön szerint megéri az új stadion építése?

Tovább olvasom